Általános iskolában az egyik osztálytársam apukája légiforgalmi irányító volt. Így aztán, amikor egynapos kirándulást kellett szervezni az osztálynak, nem is volt kérdés, hogy mi akkor a reptérre megyünk. Így aztán gyerekként sokszor jártam Ferihegyen annak ellenére, hogy csak kamaszkoromban repültem először. És bár a le- és felszállásnál az első repülésem óta szorongok, mégis azt mondhatom, ezeken az osztálykirándulásokon szerettem meg a repülőket és a repteret.

Gyerekként minden izgalmasnak tűnt: az érkező gépek körül nyüzsgő dolgozók, a titokzatos torony, ahonnan a gépeket irányítják, de még a biztonsági ellenőrzés ma már bosszantó rituáléja is. A látogatás fénypontja mindig a repüléstörténeti emlékpark volt, ahol nemcsak nézni lehetett a gépeket, de be is lehetett ülni a széksorokba, sőt, még a pilótafülkébe is! Szerettem ezeket a kirándulásokat.

Így aztán, amikor fővárosi, hétvégi gyerekprogramokon törtük a fejünket, utánanéztem, létezik-e még a reptérlátogatás intézménye. Hátha a pasim gyerekei is annyira élveznék a dolgot, mint én anno, kisiskolásként. A repülésbe láthatóan fülig szerelmes emberek által létrehozott Légiközlekedési Kulturális Központnak köszönhetően létezik bizony, ezért múlt hétvégén egy 10 éves lánnyal és egy 12 éves fiúval felszerelkezve megnéztük magunknak a repteret és az Aeroparkot.

Busszal a reptéren

A két-három órás buszos túra biztonsági ellenőrzéssel indul, hiszen ugyanúgy belépünk a reptér területére, mintha utazni indulnánk. Mivel a mai gyerekek már egyre korábban ülnek repülőre, ez kevésbé volt izgalmas nekik, mint anno nekem – csináltak már ilyet élesben többször is. Az ellenőrzés után visszaül a csapat a gyönyörűen helyreállított egykori Malév Air Tours turistabuszára, és kezdődik a nézelődés.

Először azt figyelhetjük meg, hogy mi történik közvetlenül azután, ahogy beérkezik a repülő a parkolóhelyére. Amikor mi a gépben ülve – rosszabb esetben a folyosón nyomakodva – várjuk, hogy kinyíljon az ajtó, és leszállhassunk végre, reptéri dolgozók tucatjai kezdenek azonnal azon dolgozni, hogy a gép hamarosan újra a levegőbe emelkedhessen.

Ezt követően a busz a futópályához közel gurul, és a láthatósági mellények kiosztása után már szállhatunk is le, hogy megnézzük pár gép érkezését. Biztonsági okokból ezt viszonylag távolról lehet csak megtenni – és bár felnőttként ez így is elég érdekes az idegenvezetői magyarázattal együtt, a gyerekeknek láthatóan kevés.

Aztán a helyzet megváltozik, amikor buszunkkal közvetlenül az irányfények mellé állunk, így a gépek pontosan felettünk szállnak le – na, ez már izgi. A torony még egy kis fényjátékot is csinál a csapatnak, ez nagyon jól néz ki még nappali fénynél is. (A fénysor állítólag a levegőben már Szeged magasságában is határozottan látszik. Gondolhatják, milyen ereje van a reflektoroknak, ha közvetlenül mellettük állunk.)

A reptéren tovább haladva a radarok és a torony miatt a légiforgalmi irányításról is szó esik, majd a reptéri tűzoltóság elé gurul be a buszunk. Amikor egyszerre felnyílnak a spéci, nagy teljesítményű tűzoltóautókat rejtő ajtók, mindenki elereszt egy hűűű-t, tök mindegy, hogy az ember tíz éves vagy negyven. Nem messze innen, az 1-es terminálnál folytatjuk az álmélkodást, az itt parkoló, fényűző magángépek és a hatalmas szerelőhangárok különösen nagy népszerűségnek örvendenek a gyerekek körében.

Aeropark: régi repülők testközelből

A buszos kaland után az Aeropark repülőgép múzeumát is végigjártuk. Először a parkbelépővel ingyenesen kipróbálható szimulátort teszteltük, ahol szakavatott segítséggel lehet tesztrepülést végezni Budapest felett. Nekem a szimulátor hangjai tetszettek a legjobban, a leszállás előtt kieresztett futóműnek például pont olyan hangja volt, mint amit repüléskor is hall az ember az utastérben. A mostani egyelőre egy egyszerűbb darab, de megtudtuk, hogy már építik a múzeum területén a főváros legmenőbb szimulátorát, amiben három ablakra vetítik majd a kilátást, és az egész kialakítása ténylegesen olyan lesz, mintha egy repülőgépbe szállna be az ember.

A szimulátor után a szabadtéri múzeumban sétálva a magyar közforgalmú repülés elmúlt hatvan évének legjellemzőbb gépeit ismerhetjük meg, a Li–2 típustól kezdve egészen az ezredfordulóig szolgálatban lévő Tu–154-esig. De más reptéri eszközöket is meg lehet nézni, a felvezető autóként használt Wartburg például imádnivaló. De gyerekszemmel kétségkívül az a legjobb az egészben, hogy a legtöbb repülőbe be lehet menni. A TU-134-es üvegezett orr-részében található navigátor-munkaállomásba például nagyon jó buli volt lemászni.

Látogatásunkkor debütált a múzeum három újdonsága is, a tavaly bezárt Üllői úti gyorsétterem parkolójából kimentett AN-2-es, illetve a reptér területéről idevontattak egy JAK-40-es, és egy egy L-410-es repülőgépet is. Utóbbit, ha nem lenne megrogyva az orrfutóműve, akár használni is lehetne, olyan jó állapotban van. Ezt demonstrálandó, be is kapcsolták nekünk a gép elektronikáját – a fülhallgatókon még a pilóták és a torony beszélgetését is hallani lehetett. Ez egészen különleges élmény volt mindannyiunknak.

Érdemes eljönni?

A látogatás után úgy éreztem, a mai gyerekeknek – a két konkrét tesztalanynak legalábbis biztosan – már nem olyan távoli és titokzatos a repülés világa, mint egykor nekem volt. Nekik már természetes, hogy bepakolunk a kabinbőröndbe, levesszük az övet, kidobjuk a vizes palackot, visszavesszük az övet, sorba állunk, kutyagolunk, bekötjük magunkat, pantomimeznek a stewardessek, gyorsítunk, és hopp a felhők között vagyunk. Persze ettől még mindketten találtak szórakoztató részeket a programban: a nagyobbat a technikai részletek, és a park dolgozóinak történetei kötötték le, a kisebbet inkább az ürgék.

És hogy milyen élmény volt sokat utazó felnőttként visszatérni ide? Nagyon jó volt benézni a kulisszák mögé. És főleg szuper olyan hozzáértő, kedves és lelkes emberekkel beszélgetni a repülésről, mint a Légiközlekedési Kulturális Központot irányító Somogyi-Tóth Gábor, és fia, Dániel. De persze annak is érdekes lehet a látogatás, aki még sosem repült, és szeretne megismerkedni ezzel a világgal.