A címben olvasható fontos kérdést tette fel a Forbes magazin amerikai kiadása, és sejthető a válasz. A felvezetés szerint a mostani fiatalok szülei még úgy utaztak, hogy egy adott úti célra nem volt közvetlen repülőjárat, 20 óra alatt 3 repülővel jutottak el némely helyre. Mindezt azután, hogy személyesen beszerezték a papír alapú repjegyeket az utazási irodában.

Sokszor az utazás lefoglalása úgy ment, hogy a turista több irodától beszerzett több brosúrát, és magában megversenyeztette az ajánlatokat. Ha kérdés volt, bement megint. Aztán fizetni bement ismét. A várható időjárásról a repülőn, a pilóta szövegeléséből tudott meg valamit.

Aki meg autóval ment, az térkép és bédekker alapján tervezte meg utazását, és nem feltétlen tudta megnézni, mi van nyitva épp és mi nincs. Ha útközben valahol megszállt volna az ember, akkor nem tudott a neten gyorsan szállást foglalni, hanem ki kellett választania egy szimpatikus hotelt, besétálni a recepcióra és megkérdezni, van-e szabad szoba. Hogy mit lehet az adott városban csinálni, azt a recepciós ajánlásából tudhatták meg eleink.

Mivel nem volt Facebook és Instagram, az utazási élményeket csak hazaérve oszthatták meg: átjöttek vacsorára a barátok, majd megkezdődött az előhívott fényképek, illetve az elkészített, VHS-re rögzített videók mutogatása és a mesélés. És mindez még 10-15 éve is valóság volt.  

Manapság a közösségi oldalak és a netes reklámok a szájunkba rágják, hova menjünk legközelebb. A repülőjegyek és szállások foglalását magunk intézhetjük a megfelelő appokkal percek alatt, szóval gyakorlatilag a saját utazási ügynökségünk mi vagyunk. Alaposan megtervezhetjük hova megyünk, mennyire ajánlották a helyszínt mások, mi mennyibe kerül. A navigációt se tudjuk már Google Maps nélkül elképzelni, a mai fiatalok egy lemerült telefonnal elveszettek.

Mindezek tetejébe rengeteg fotót és videót készít egy mai utazó, amiket azonnal a közösségi oldalára ömleszt – nem törődve azzal, mennyi embert érdekelnek ezek valójában. Az egész utazósdi olyan emiatt, mintha folyamatos rohanásban lennénk. Ehhez társul a türelmetlenség, és a végén kevésbé boldog utazókká válunk, mint digitalizálatlan elődeink. Pláne, hogy a neten már mindent láttunk, mielőtt a helyszínre utaznánk: az ételt, a hotelszobát, a kilátást, a várost. Aztán jön a csalódás: „Választhattuk volna a másikat!..."