Egy ideje már fel sem kapja az ember a fejét, ha valaki arról mesél, hogy fog egy nagy túratáskát, és elmegy pár hónapra Délkelet-Ázsiába csavarogni. Divat lett a lehetőségekhez mérten olcsón utazni, egy szál hátizsákkal világot látni. De mihez kezdjen most az, aki ki akar lógni a sorból? Mondjuk tegyen rá még egy lapáttal, és ne csak a ruháit és egyéb ingóságait vigye a hátán, de a szálláshelyét is! 

Az utóbbi időben több magyar pár is így tett: például Kati és Sanyi (kalandjaikról a Mindenkilaci.hu-n lehet olvasni), Norbi és Dóri (ők a Rundebella blog szerzői), valamint Anna és Gábor (útjukat a Facebookon, Openroadz néven lehet követni). Mindhárom párost kifaggattuk az út legjobb és legrosszabb pillanatairól, és persze arról is, hogyan készültek az útra, merre jártak már, mit szóltak az ismerőseik ahhoz, hogy a furgonlakó életmódot választották. Válaszaik mellé küldtek nekünk egy csomó szép képet, természetesen ezeket is megmutatjuk.

Kérdéseinkkel Norbit és Dórit Marokkót éppen elhagyva, Spanyolországba érkezve, Annát és Gábort Marokkóban, Katit és Sanyit a Magyarország-Németország tengelyen értük utol.

Rundebella: Dóri és Norbi

Dóri és Norbi 2016 októbere óta van úton. Mielőtt elindultak, kétféle opció közt vacilláltak. Az egyik egy klasszikus Ázsiai hátizsákos turistáskodás lett volna, a másik a lakóautó és Marokkó. Mivel hátizsákos tapasztalataik már voltak, és tudták, hogy ez ugyan élvezetes, de egy idő után macerás és iszonyúan fárasztó, így végül a lakóautó mellett döntöttek. Blogjukban térképen követhető, éppen merre járnak, de nem csak a saját útjukról számolnak be, de más furgonlakók sztorijairól is.

Mennyi ideig készültetek a nagy útra, és hogyan?

A korábban zöldségesfurgonként szolgáló, általunk Debellának keresztelt autót 2016 márciusában vásároltuk, átalakításával októberben végeztünk, így akkor indultunk útnak. A készülődés nagy részét az autó megtervezése és átalakítása tette ki, mely összesen négy és fél hónapig tartott. A megelőző években tudatosan spóroltunk, pénzünk egy része a kocsira, másik fele pedig az utazásra megy el. Az útról készült cikkeket és fotókat több-kevesebb sikerrel próbáljuk eladni. Azonban elsősorban szellemi befektetésként tekintünk erre a kalandra: bízunk benne, hogy utunk során szerzett szellemi tőkét később ötletekre és pénzre válthatjuk.

Mit szóltak az ismerőseitek, amikor megtudták, mire készültök?

Támogattak minket, volt, aki szívesen cserélne velünk, de volt, aki szerint tök jó amit csinálunk, még akkor is, ha ő nem csinálná. Persze néhány embernek láttuk a zavart a tekintetében, hogy nem igazán érti, miért is jó ez. Szerencsére a többség pozitívan állt hozzá a tervhez, azóta páran meg is látogattak bennünket, kicsit belekóstolva ebbe a speciális életformába.

Mi volt a legmeghatározóbb, legpozitívabb élményetek eddig?

Mindkettőnknek azok a helyek vitték a prímet, ahol önkéntes munkát vállaltunk. Amikor például Toscanában olívát szedtünk, igazán el tudtunk merülni az adott közegben, ráadásul olyan tapasztalatokat szereztünk, amire különben ritkán adódna lehetőség. A Közép-Atlasz pedig azért marad emlékezetes, mert itt jegyeztük el egymást.

És mi volt a legnagyobb kihívás?

Mikor elindultunk attól, féltünk a legjobban, hogy nem leszünk kompatibilisek egy 6,3 négyzetméteres élettérrel. Szerencsére meglepően gördülékenyen vesszük az akadályokat, már kiválóan menedzseljük a pici lakással járó kellemetlenségeket, és nem megyünk egymás agyára sem.

Tudjátok már, mi a végcél? Vagy csak mentek, amíg jól esik?

A legmesszebbi végcélnak Marokkót tűztük ki, amit két hónap után épp a napokban hagyunk el. Afrika után visszamegyünk Európába, ahol Dél-Spanyolországra, Portugáliára és Svájcra szeretnénk fókuszálni lehetőleg minél több időt önkéntesként dolgozva. Ha minden jól megy, nyáron érkezünk vissza Magyarországra.

Openroadz: Anna és Gábor

Anna és Gábor 2016 szeptembere óta van úton, jelenleg Marokkóban vannak, kérdéseinkre a Plage Blanche-ról válaszoltak, a sivatag és az Atlanti-óceán találkozásánál. "Varázslatos hely! Sehol egy teremtett lélek, nincsenek házak, nincsenek emberek, csupán néhány hasonszőrű lakóautós. A Szahara és az óceán elég ütős együtt" – írták nekünk. Élményeikről a Facebookon számolnak be, leginkább videók, képek és angol nyelvű bejegyzések formájában.

Mennyi ideig készültetek a nagy útra, és hogyan?

Két éve a nyarat Szlovéniában töltöttük, és ott láttunk rengeteg lakóautót, ami igazán meghozta a kedvünket hogy kipróbáljuk ezt a fajta életet. Az autó viszonylag hamar meglett, egy hónap alatt sikerült levadászni a megfelelőt és megvenni Németországból. A körülmények nagyon szerencsésen alakultak, szerettünk volna egy bizonyos típust, de nem volt rá keretünk. Ekkor jött egy hír, hogy felszámolják Gábor csapatát a munkahelyén. Először elszomorodtunk, de végül a javunkra vált. A munkahelyi végkielégítéssel pont meg tudtuk venni azt a példányt, amit kinéztünk, és így időnk is volt elmenni érte. Ahogy elintéztük az autót, Gábornak új munkahelye is lett. Ez így volt megírva, szerencsésebben nem is alakulhatott volna!

A kocsi megvásárlása után bő egy évig dolgoztunk azon, hogy olyan legyen belülről amilyennek szeretnénk: otthonos és praktikus. Ez a napi munka mellett sokszor megterhelő volt, de megérte. Újrakárpitoztuk a bútorokat, új padlót is kapott az autó, a tetőre napelemek kerültek, az elektromos hálózat is megújult, és még sok egyebet kicseréltünk. Mindent saját kezűleg csináltunk, így amikor ma ránézünk az autóra, minden apró részletről tudjuk, hogyan lett olyan, amilyen. És ez veszett jó érzés!

Az út előtt közvetlen mindenünket eladtunk. Nem célunk felélni a vagyonunkat, de jó érzés tudni, hogy ha nagyon megtetszik valami, és van rá lehetőségünk, akkor például lecsaphatunk egy portugál tengerparti kis telekre. De ez sem egy kimondott cél. Ha valahol megdobban a szívünk, akkor a dolgok úgyis összeállnak, hogy sikerüljön a tervünk. Ahogy az autót is sikerült megvenni, és minden egyéb is időben megteremtetett, hogy elinduljunk. Hívhatjuk szerencsének, de mi úgy gondoljuk ez inkább a vonzás törvénye. Tiszta szívvel hittük, hogy sikerül minden, és így is lett.

Mit szóltak az ismerőseitek, amikor megtudták, mire készültök?

Pár barátunk talán maga is belevágna egy ilyen kalandba, de a többség azért nem. Ők örültek a mi örömünknek és sok szerencsét kívántak. Persze voltak olyanok, akik őrültségnek tartották, sőt felelőtlenségnek, de ez az ő nézőpontjuk. A mi nézőpontunk más.

Mi volt a legmeghatározóbb, legpozitívabb élményetek eddig?

Talán a személyiségbeli változás, amin keresztülmegyünk. Az utazás egy önismereti túra is, és közben rengeteget tanulunk magunkról, és egymásról. Intenzív élmény, és ha valami, hát ez meghatározó. Biztos hogy egy életre befolyásol.

És a legnagyobb kihívás?

Kalandvággyal indultunk el, járatlan utakra vágytunk, így meglepő volt, mi bizonyult a legnagyobb kihívásnak. Az, hogy az ismeretlenbe megy az ember, sokszor ijesztő. Nem tudni hogy pontosan hol fogsz aludni, csak sejteni, vagy remélni, hogy a kitervelt úti cél megfelelő hely lesz. Nem tudni, hogy az a hegynek felfelé tartó út amin három órája megyünk harminccal, vajon meddig tart még és hol, hogyan ér véget. Ezek tudják rágni az embert belül, főleg akkor, amikor már egyébként is fáradt, éhes, nyűgös. Az ismeretlentől való félelem tehát a legnagyobb kihívás, de ahogy haladunk előre hónapról hónapra jobbak vagyunk benne. Szerencsére mindig az egyikünkre jön rá az érzés, és a másik ott van, hogy feltöltse pozitív energiákkal. Jó csapat vagyunk együtt.

Tudjátok már, mi a végcél, vagy csak mentek, amíg jól esik?

Megyünk ameddig jól esik. Nyilván van pénzügyi oldala a dolognak, de arra nagyon sok megoldás létezik. Helyieknél is tudunk ilyen-olyan munkákat vállalni, illetve hosszabb távon mindkettőnk célja egy helyfüggetlen, online megélhetési forrás kialakítása. Rövid távú tervünk Marokkó után Portugália aztán Spanyolország északi része, tovább nem gondolkodtunk még, elég pár hónapra előre tervezni.

Mindenkilaci: Kati és Sanyi

Kati és Sanyi története abban különbözik a többiekétől, hogy ők nem önmagáért lettek furgonlakók, hanem a munkájuk miatt. 2016 áprilisától novemberig éltek így, különböző vásárokban dolgoztak, bejárták Németországot, Ausztriát, Svájcot, de voltak Belgiumban is.

Ugyan a kaland óta jártak itthon, mégis furgonlakóként határozzák meg magukat. Ez lett az új életformájuk, és alig várják, hogy újra útnak induljanak. Blogjukban magáról a furgonlakó létről mesélnek, és persze a helyekről ahol járnak, és azokról az emberekről, akikkel az út során találkoznak.

Tervezitek, hogy újra útnak indultok? Merre?

Kati: Most szétvált a csapat. Én jelen pillanatban itthon vagyok, éppen kutyaszitterkedek (három kutyára vigyázok), meg cikkeken dolgozok, de már csak „percek" kérdése hogy ismét úton legyünk. Irány Svájc, Németország, Hollandia.

Mi volt eddig a legmeghatározóbb, legpozitívabb élményetek furgonlakóként?

Kati: Egyértelmű válasz: a reggeli kávéfőzés a kempinggázon mondjuk egy fenyves szélén töltött éjszaka után, aztán kempingszékben ücsörgés a forró, bögre itallal a kezemben. És amire nem is gondoltam, hogy az utazó életmód része: hihetetlen érdekes emberek, apró emberi gesztusok.

Sanyi: Amikor egy magyar lány, akivel épp csak megismerkedtünk, elhívott minket magához, hogy ha akarunk megszállhatunk nála, lezuhanyozhatunk. Illetve karácsonyi vásáron, hogy visszajáró vendégeink voltak. Többnyire mindenhol jó fejek voltak velünk.

Mi volt eddig a legnagyobb kihívás?

Kati: Számomra a hideg és az eső. És amikor minden cipőm vizes volt. Tudom, hogy közhely az időjárást emlegetni folyton, de furgonban vagy lakókocsiban élve, az időjárási körülmények tényleg eléggé meghatározóak. Ja, és mivel a szivargyújtó nem működött, vagyis nem tudtunk áramot termelni a furgonban, ezért eleinte elég nagy kihívást jelentett a telefon és laptop töltés, cikkeket írok útközben, szóval nekem ez elég meghatározó.

Mit szóltak az ismerőseitek, amikor először útnak indultatok így?

Kati: Volt, aki féltett, hogy fogom bírni ezt az egészet. De aztán magamat is meglepve, kifejezetten jól bírom, sőt élvezem is a félnomád életmódot. De szerintem nagyrészt már meg sem lepődnek az ötleteinken.

Sanyi: Inkább örültek neki. Azt mondták, csináljátok, tök jó lesz!

Mennyi időre terveztek ezzel az életformával? Lehet ezt hosszú évekig csinálni?

Kati: A következő néhány évet mindenképp így tervezzük. Persze vannak elérendő céljaink, és egyéni kis vágyaink ezen túl is. De ki tudja? Lehet, hogy hamarosan el sem tudjuk majd képzelni, hogy olyan szállásunk legyen hosszú távon, aminek nincsen kereke.

Sanyi: Most egyelőre pár év, aztán lehet, hogy tíz lesz belőle!

Címlapkép: Mindenkilaci