Gelendzsiket és Krasznodárt – amelyek konkrétan a Krasznodári határterület elnevezésű oroszországi szubjektum részeit képezik az Orosz Föderáció 85 darab területi egységéből – egyik kedvenc utazási célpontomhoz, a Kaukázushoz szokták besorolni. Noha oly sok kaukázusi dologgal nem igazán találkozunk benne.

Az utazó lényegében nem is tudja pontosan, mire számítson, ha Moszkvából átrepül egy Fekete-tengeri üdülővárosba, onnan meg átbuszozik a határterület "fővárosába". Nyilván nem egy Dagesztán lesz – szól a hipotézisem, bár természetesen ez az utazás is tartogatott egy-két érdekességet. Mielőtt taglalnám ezeket, itt és most közbeszúrok egy intermezzót a Kaukázusról, hogy valamelyest mindenki tudja, merre is járunk.

Misztyer Ibrahim és a konyak szóvirágjai

Ezt az utat egyébként elsősorban nem a Kaukázus-fíling miatt szerveztem meg. Hanem azért, mert Krasznodárba egy csokoládés munkalátogatást terveztem, a fapados repülő (az épp ekkor startoló orosz Pobeda) viszont nem oda, hanem tőle 200 kilométerre, Gelendzsik településén szállt le. Ami meg egy Fekete-tengeri neves üdülőváros... "Ejj, mondom, ennél nagyobb bajom ne legyen, valahogy túlélem." És végül így is lett: pár napig élveztem a semmittevést a tengerparton. És akkor el is indultak a történések, gyors egymásutánban.

Irtó olcsó volt a repjegy Moszkvából: pár ezer forint. Oroszországban csak 2015-ben indult el az első fapados járat, és valóban kínált párszáz forintos repjegyeket. Ezekből be is vásároltam párat. A neves közösségi szállásfoglaló oldalon találtam egy olyan szállást, ami ötven méterre volt a tengerparttól. A tulajjal "kicseleztük" az oldalt, hogy nekik már ne kelljen jutalékot fizetni. A módszer egyébként pofonegyszerű, de Oroszországon kívül nincs sok haszna, kétlem, hogy egy német vagy francia szállásadó például ezt megcsinálná.

A szállásadó bácsika ki is jött értem a gelendzsiki reptérre, és ez már megérte (no nem ám az ingyenfuvar miatt), hanem azért, mert kapásból majdnem kértem tőle egy autogramot. Totál úgy nézett ki ugyanis, mint Omar Sharif a Monsieur Ibrahim és a Korán Virágai című filmből. De amikor ezt neki is megemlítettem, akkor visszakérdezett, hogy ki is az az Omar Sharif? Végül elneveztem a bácsit Ibrahimnak, mert a valódi nevét sajnos nem árulta el. Viszont rögtön a kezembe nyomott egy hétdecis üveg Hennessy konyakot – bocsánat, helyi kubany városi konyakot egy ex-Henessy üvegben, de így is nagyon finom volt – ami fél perc alatt elhessintette azon rossz gondolataimat, hogy "épp mi törvényelleneset is követhetett el az apóka, amiért inkognitóban él". Ja, és fotózni sem fotózhattam le.

A tütü után még szimpatikusabbá váló Ibrahim elmondta, hogy egy barátja a helyi konyakgyárban dolgozik, és annyi kubanyi konyakot tud kilopni, amennyit csak akarunk. Egyszóval lesz utánpótlás bőven, de persze csak ha úgy gondolom. Egy másik barátja meg tudott volna örömlányokat is hozni, de ezt visszautasítottam – persze csakis a szállás tarifájának nagyságából kiindulva, aber natürlich. Minden nap ittam egyébként az italából úgy kétdecinyit, és ahogyan töltődtem fel vele, úgy töltődött fel a Moszkvában leeresztett testem-lelkem is energiával. A kaukázusi vendégszeretet, ugyebár: felbecsülhetetlen értékű. Helyben is volnánk!

Acélgarázsajtós apartman, lépcsőfeljáró alatti, nyomásnélküli zuhannyal

A pénzt rögtön le kellett perkálnom a szállásért Ibrahimnak, és ez nem is volt túl olcsó: 12 000 forint éjszakánként. Először azt hittem, hogy egy garázsba visz be lakni, de nem, csak a külső ajtó volt acélból, nagyjából abból a fajtából, amit az Armata nevű orosz szupertank se bírna kirobbantani a helyéből. Belül már "ház jellegű" épületben jártunk, de régi, rossz, dohos, recseg-ropog, a fürdőszobába valószínűleg nem sokan mennének be szívesen.

A zuhany a lépcsőfeljárók alatt van kialakítva, a lépcsők alulról meg linóleummal bevonva, majd odaszögelve, ezért ha épp valaki felmegy egy emeletet, akkor konkrétan lép egyet az ember fejére. Ráadásul víznyomás az nem igazán van, szóval ügyesen kell fürdeni. Én voltam már ennél rosszabban is, szóval engem nem lep már meg semmi errefelé.

A fürdésre jó alternatíva lehet a tenger – de az ugyanúgy nehéz, csak másként az. Nincs sehogyan sem kiépítve a part: ember nagyságú kövek és hullámok gátolják az önfeledt pancsikolást. Van ugyan egy hosszú hullámtörő, de az is rendkívül balesetveszélyes. Ha viszont egyszer sikerül bemenni, akkor utána nem szabad már lefürdeni a fürdőszobában, mivel az a cél, hogy beledörgöljük az itteni sót a bőrünkbe, ami felszívódik, és immár belülről fejti ki a jótékony hatását. Legalábbis, két konyak után az ember már elhiszi ezt a tézist.

Ha pedig végül se a tenger, se a zuhany nem jön össze, akkor igyunk még két-három konyakot, és garantáltan magától kiver a víz!

A szállásomhoz hasonló, három emeletes, tető nélküli építményekből áll össze az utcakép. Ilyenből van vagy húsz egymás mellett, és kis túlzással állítható, majdnem mind más jellegű, más szóval mind máshogyan rossz. Néhol az emelet is hiányzik: a lakás helyén egyszerűen luk van. Az ára viszont oly magas egy-egy ilyen apartmannak, hogy érdemesebb inkább házat venni belőle Mallorcán.

A halász hutája, ami veri a Michelin csillagos árakat is

A nyaralóhely meglehetősen izolált, emellett nagyon vad. Mintegy száz méterre található a szállástól a szupergazdagok jachklubja, ennek része a Halász hutája elnevezésű, "tengerben csücsülő" étterem. Csapkodó vad-romantikus hullámokkal, tengeri széltől borzolt fehér függönnyel, világdrága jachtokkal, meg minden egyéb földi hívsággal. Öt nap alatt kétszer sikerült itt vacsorálnom, de ez még az ötnapos szállásnál is többe került. De a feeling mindent vitt, emberek milliói (köztük én is) azért dolgoznak akár éveket, hogy ilyen helyre eljussanak.

A kaja egyébiránt fenomenális: a grillezett óriásrák balzsamecettel, a házi szoljankás levesköltemény, a tengeri sós párában átitatva készülő sertés-saslikhús, a hűtött kubanyi vörösbor és utána egy szivar – mind-mind meghatározó gasztroélményt ad az elkövetkező pár hónapra. Konstatálhatjuk azt is, hogy Gelendzsik ezen üdülőrésze drágább mint Moszkva, sőt, drágább, mint egy otthoni Michelin-csillagos étterem. És ezt azért egy pöttynyit túlzásnak éreztem.

Aláírom, hogy nem muszáj ide eljönni, nem szorítanak konyakosüveget az ember fejéhez (vagy de?). Ugyanakkor tényleg nem értem, hogyan kerülhet valami, ami sokkal, de sokkal vadabb, kiépítetlenebb, mint bármi más a világon, összességében kétszer annyiba, mint egy fullextrás olasz nyaralás? Finoman szólva is érdekes a szállás, nulla szórakozási, szinte nulla fürdési lehetőséggel, és szinte nulla turistával. Hmm, lehet, hogy pont ezért?

Azt is el kell ismerni, hogy van azért alternatíva az étkezésre: egy bábuskás menza, és egy vegyesbolt képében. Mindkettőt használtam is, tényleg szuperek voltak, nem is túl drágák. A gyümölcsök, zöldségek, és még úgy harmincféle más élelmiszer – például a tejtermékek, kenyérfélék – ráadásul sokkal finomabbak itt, mint Moszkvában. Ugyanakkor ezek a helyek messze vannak, gyalogosan, macerásan megközelíthetők.

Azt is bevallhatom, hogy ha pont ezt a feelinget keresi az ember – hogy egyedül legyen a természet óriási erejével, erős széllel, brutálhullámokkal, magas hegyekre, delfinekre, tengeralattjárókra, és nyílt tengerre nézően elmélkedve a világ nagy dolgairól konyakmámoros androméda ködben levitálva – akkor jó helyen jár. Nem olcsó elvonulós-szórakozás, de mindenképp különleges élményt nyújt, és én inkább az ilyen helyeket keresem, mint a túlzsúfolt, ipari turizmust. Márpedig sajnos ezekből a helyekből egyre kevesebb van a világon.

Egy kevés Krasznodár

Krasznodárba, a "határterület fővárosába" egy légkondis busszal jutottam el. 200 kilométer az út, négy óra alatt lehet megtenni. Teljesen európai jellegű mind a buszpályaudvar, mind maga a város, nagyon konszolidált az egész, kb. mintha Győrben járnánk. Persze itt is akad zakós-Vlagyimir-Iljics szobor, meg szovjet felszabadítós emlékmű, meg a tetején óriásgázpalackkal közlekedő marsrutka iránytaxi, "a kerítésen luk van fúrva a faágnak, mert úgy nő" jelenség. Ugyanakkor rendezett, tele van zölddel, ésszerűséggel és élettel.

Nekem nem tűnt nagynak a valós lakosságához (kb. 710 000 fő) képest. Pár viszonteladó csokoládés partnerünk van itt, mindet végiglátogattam, a látogatást meg besűrítettem egy napba, így nem igazán volt érkezésem turistajellegű városnézésre. Amit láttam, az viszont tetszett.

Összességében természetesen elégedett vagyok az ötnapos nyári úttal: az emberek, az ételek, a levegő és a természet ősereje magával tudott ragadni és energiával megtölteni.

A következő kaukázusi kaland a harmadik kellene, hogy legyen a sorban, de igazából a nulladik lesz, ugyanis megpróbálom írássá faragni 2009. évi háromhetes, nagyszabású, országokon átívelő Kaukázus-ralis kalandozásom, ami jelenleg naplós formátumban van meg. Aztán jön a beszámolóm a harmadik kau-kalandról, a lélegzetelállító, szupertitokzatos nalcsiki-csegemi utazásról (Kabard- és Balkárföld), mely pont a napokban fejeződött be.

Kíváncsi a folytatásra? Kövesse a Travelo Facebook-oldalát, így garantáltan nem marad le Gábor következő élménybeszámolójáról, és más érdekes cikkeinkről sem.