Az óbudai Fő tér tarka kis házaival olyan, mintha a fővárosnak ezen a tenyérnyi részén megállt volna az idő. Tudja miért érzi ezt az ember? Mert egy jó száz évre tényleg így történt: az Árpád-híd 1950-es befejezéséig csak a Frankel Leó út felől volt megközelíthető ez a környék, így hosszú időre konzerválódott a régi településszerkezet. (Persze gyorsan tegyük hozzá, hogy nemcsak a mai szemmel romantikusnak ható kis házikók, de a velük együtt járó rossz életkörülmények is hosszú ideig meghatározói voltak a környéknek.)

 És bár a kisvárosi hangulat ma már csak pár utcára korlátozódik, mégis szuper itt sétálni egyet, letűnt idők nyomait kutatva. Mi a Hosszúlépés csapatával derítettük fel a környéket egy szokatlanul meleg, napsütéses októberi délutánon. A vadiúj séta témája a 18. század végének egyik legnépesebb és legerősebb magyarországi zsidó közösségének története volt, de annak is szerethető, akit nem a történelem izgat, hanem egyszerűen csak nem járt még erre, és szeretné jobban megismerni a városnak ezt a szegletét.

Sétánkat a Fő téren kezdtük, ahol a Zichy-kastély is áll. Egykor az egész környék a főúri család birtoka volt, itt telepedtek le az első zsidó családok az 1710-es években. A zsidók itt teljes belső autonómiát élvezhettek, cserébe adót fizettek a földesúrnak – így indult virágzásnak a környék, és így lett olyan híres iparosok otthona Óbuda, mint a textilgyáros Goldberger család.

A Zichy-kastély és kertje egyébként ma is látogatható, a kertben nyaranta a méltán népszerű Kobuci Kert (a névadó kolbászos bucit mindenképp kóstolják meg!) működik, a kastély jelenleg az Óbudai Múzeumnak és a Vasarely Múzeumnak ad otthont.

Kevesen tudják, hogy érdemes az Árpád-híd alatt átsétálni a túloldalra is, mert errefelé is maradt még egy kevés a régi hangulatból. Itt áll például a 200 éves zsinagóga, melynek a Monarchiában a csodájára jártak, hiszen 650 ülőhelyével ez volt a kor legnagyobb zsidó vallási épülete. 1950 után a hitközség eladta az államnak, raktártól a Magyar Televízió stúdiójáig minden üzemelt itt. Ma újra zsinagógaként funkcionál, a helyi közösség saját bevallása szerint az egyik legaktívabb a fővárosban.

 Nem messze innen, a Lajos utcában találjuk a legendás Goldberger-gyárat, mely 1785-ben kis kékfestő műhelyként indult, majd egészen az 1980-as évekig folyt a textilgyártás. A hajdanvolt virágzó gyár egy részében ma nívós textilipari múzeum üzemel, a többi részen – más hasonló régi nagy gyárakhoz hasonlóan – felszabdalták, bulihelyektől kis cégek telephelyeiig minden van itt.

A séta során érintettük még a másik híres textilgyár, a Spitzerek gyárának helyét. (Ma lakások és a Pastrami bisztró található itt). Bár a Spitzerek gyára jóval kisebb volt, mint a Goldbergereké, történetük nem kevésbé érdekes. Működésük során ugyanis elképesztő hullámvölgyek és csúcsok váltották egymást.

Amikor például az 1838-as nagy árvíz tönkretette a teljes árukészletet, Spitzer Gerzson nem törődött bele a veszteségbe, hanem kifejlesztett egy technológiát, amivel ki tudta tisztítani az elázott anyagokat. A környék összes pórul járt iparosától dömpingáron felvásárolta a selejtnek hitt, elázott textileket, majd kitisztításukkal és eladásukkal felvirágoztatta üzletét.

 Persze tévedés lenne azt gondolnunk, hogy csak menő gyárosok népesítették be ekkoriban Óbudát: a gyárakban képzetlen munkások tömegei dolgoztak. Ők az óbudai amfiteátrumot rejtő domb (a romok feltárása csak az 1940-es években történt meg) környékén található nyomornegyedben tengették mindennapjaikat.

A korabeli sajtó megfogalmazása szerint a Spitzer és a Goldberger gyár munkásai „nap, mint nap brazíliai bánásmódban részesültek", ha panaszkodtak a rossz körülmények miatt, könnyen az utcán találták magukat.