Magyarországról csupán néhány órás autóút választ el minket Szlovénia egyik legnépszerűbb turistalátványosságától, a Vintgar-szurdoktól. A szintén mesés Bledi-tótól mindössze négy kilométerre található a lélegzetelállító kanyon, ami bár jól kiépített, mégis a vad természetben érezhetjük magunkat. Ha csak egy hosszú hétvégét töltenétek el Szlovéniában, ide feltétlenül látogassatok el! Mutatjuk, miért.
A Bledi-tó már önmagában is gyönyörű, tavaly szeptemberben bővebben írtam róla, és most nyáron is ugyanúgy rácsodálkoztam a szépségére, sőt, ilyenkor a vize helyenként talán még erősebb türkiz színben pompázik. Innen kb. 10 percet kell autóznunk Gorje városába, ahol a szurdok bejáratánál több parkoló is van, de mint a legtöbb helyen Szlovéniában, itt is fizetni kell a megállásért, nem keveset. Ahol mi parkoltunk, ott kemény 10 eurót kértek. Ehhez képest a belépőjegyek a szurdokba barátiak, hiszen a felnőtteknek 10 eurót, a gyerekeknek 6-15 éves korig 3 eurót, kisebbeknek 1 eurót, a diákoknak/nyugdíjasoknak 7 eurót kell fizetniük a bejutásért. Szerencsére rövid sor állt a kasszánál, pedig hétvégén jártunk ott, szóval aki nem veszi meg előre a jegyét, annak sem kell aggódnia.
Ahogy áthaladunk a forgókapun, már ránk köszön a Radovna folyó, amely több ezer év alatt faragta ki a szurdokot, és amely, ahogy haladunk a függőleges sziklafalak között, néhol olyan erőteljesen zuhog, hogy alig halljuk a mellettünk álló szavát. Jól kiépített pallókon lépegetünk és ámulunk-bámulunk, felfelé tekingetve, a Homa és a Boršt-hegység fenséges függőleges falait pásztázva, ahogy a sűrűn nőtt fák, bokrok megkapaszkodnak rajta. Kisebb-nagyobb sziklák nyújtóznak magasan a fejünk felett, néhol fémhálókkal rögzítetve az omlás elkerülése érdekében.
Azután lefelé tekintgetünk a 250 méter mély szurdokban a folyó türkiz színű, átlátszó vízébe, halak után kutatva, főleg pisztrángokat kémlelve, hiszen olyan áttetszően tiszta a medre, hogy teljesen leláthatunk az aljáig. A vadul zubogó víz néha vízesésekké, kisebb-nagyobb zuhatagokká válik, medencéket alkot. A fotókon nincs mit photoshop-olni, hiszen ezek a színek valódiak, élénkék, lenyűgözően elevenek.
Igazi kalandoroknak érezzük magunkat, ahogy a sziklák mentén kiépített apró fahidakon sétálunk. A kicsivel több, mint 1,5 kilométeres utat lazán bejárhatnánk fél óra alatt, de lehetetlen, mert annyira magával ragadó a látvány, hogy nem tudjuk abbahagyni a nézelődést, a fotózást. Ezzel más is így van, így mindenki türelmesen várakozik, hogy elkészülhessenek a képek, és a friss levegővel együtt mindenki beszippantsa a látványt is. Csak egy irányban lehet közlekedni, és a szűk hidakon nem nagyon lehet egymást kerülgetni, de nem is siet senki.
Amikor azt hisszük, hogy már semmi meglepetés nem érhet minket, hiszen szépen lelassul és elcsendesedik a vad folyó, amely végig kísér minket a szurdokon, hirtelen a 13 méter magas Šum-vízesésnél találjuk magunkat. Felette, a zöld fák lombja között pedig 33,5 méter magasban a bohinji vasútvonal kőhídja bukkan fel, ami 1906 óta ível át az 53 méter széles szurdokon. Csak elképzelni tudom, milyen mesés útvonalon haladhat végig az ott közlekedő vonat, és hogy milyen kivételes érzés lehet onnan letekinteni a vízesésre.
Lejjebb még fürdenek is a patak hűsítő vizében, bár ahogy belenyúlunk, igencsak hideg a kristálytiszta vize. Innen egy frissítőket, és harapnivalókat árusító faházhoz érkezünk, ahol a legtöbb gyerekes család megpihen egy időre. Bár egy nagyon lassú, közel egy órás séta során a szurdok végére érünk, az útnak még nincs vége, hiszen nem jutunk vissza a parkolóhoz, ahol az autónkat hagytuk.
Itt egy kicsit meg is torpanunk, mert két különböző irányba mutatnak a táblák, de gyorsan kiderítjük, hogy mind a két útvonalon eljuthatunk a parkolóba. Az egyik rövidebb, 2,7 kilométer hosszan vezet egy meredekebb, de állítólag kevésbé látványos úton. A másik útvonal 4,5 kilométeren vezet végig egy hegy oldalán, azaz hosszabb, viszont azt ígérik, hogy látványosabb. Mi ez utóbbit választjuk, és utólag elmondhatom, nem bántuk meg.
Kicsi gyerekekkel nem javasolnám ezt az utat, mert nekünk bő egy órán keresztül tartott leérni, így nekik már lehet, hogy a szurdok-séta után sok lenne. Aki viszont erre jön, igazi alpesi tájban gyönyörködhet az Alpok csúcsai között, ahol mi tehenekkel és birkákkal találkoztunk, melyek lustán napoztak és legelésztek. A lefelé tartó utunk során leültünk az egyik padra és csak csodáltuk a szemünk előtt elterülő tájat.
A Triglav Nemzeti Parkban található Vintgar-szurdokot 1891-ben Gorizia polgármestere, Jakob Žumer, valamint a térképész és fotós Benedikt Lergetporer fedezte fel. Természetes formájában megközelíthetetlen és járhatatlan volt, de mivel Bled már turisztikai fejlesztés alatt állt, és több mint 500 méternyi hidat, illetve galériákat építettek. Ezután már a nyilvánosság előtt is megnyithatták egészen pontosan 1893. augusztus 26-án, azaz lassan 130 éve. A megnyitása óta a szurdokon átveztő utat többször felújították.
Természetes szépsége miatt Vintgar a szlovéniai legfontosabb turisztikai látványosságai közé került, a látogatók száma pedig évről évre növekszik.
(Forrás: bled.si, borítókép: Travelo/Cserháti Szilvia)