Nemrég nyitottad újra az éttermedet, de még előtte gyorsan megmásztad Afrika legmagasabb hegycsúcsát. Hogy is történt mindez?

Hlatky-Schlichter Hubert: Pontosan egy héttel a nyitás előtt érkeztem haza a Kilimandzsáróról, és miután ott nem volt térerő, egy hetem volt feltölteni a videónaplómat az úton szerzett élményeimről. Senki sem tudta, hogy itthon vagyok, így aztán egy kicsit szusszanhattam még a kapunyitás előtt. Tavaly szeptember óta készültem az újranyitásra a csapattal, akikkel együtt sokáig parkolópályára kényszerültünk a pandémia miatt.

Két év bezárás után, még magasabb szintre emelve az éttermet, újragondolt tematikával és kibővített alkalmazotti körrel érkeztünk vissza. Az elmúlt másfél hónapra visszatekintve, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk már eddig is, és én ennek nagyon örülök. Szeretek ide bejönni. Olyanok vagyunk, mint egy család.

Most kicsit kanyarodjunk vissza az idővonalon, és mesélj Tanzániáról, mert, hogy egyszer csak eltüntél. I
Igen, így történt. Miután mindent elsimítottam itthon, a csapatra hagytam a többi teendőt, és Afrika felé vettem az irányt, hogy egy kicsit feltöltődjek, mielőtt beindul az itteni élet. Igazából, már a járványidőszak alatt elkezdtük itthon a Kéktúrával, és miután sok mindent nem lehetett csinálni, mi kirándultunk. Sok emberrel kapcsolódom a munkám során, nagyon jó olykor eltűnni a világból és csak a párommal meg a kutyánkkal töltődni. Szlovéniai csúcsokat megmászva tervbe vettük, hogy felfedezzük Tanzániát. De ha már Tanzánia, jött az ötlet, mi lenne, ha megmásznánk a Kilimandzsárót. Miért is ne? Kicsit kopár, laposnak tűnő hegynek tűnt ugyan, ám legyen — gondoltam. Így indultunk neki az útnak.  

Hirtelen ötlettől vezérelve, ráadásul a covidból frissen felépülve csomagoltál, egyáltalán volt időd felkészülni?
Konkrétan semmit nem edzettem - bár hálistennek jó kondiban vagyok -, a decemberi hónap amúgy is elég sűrű nálunk mindig, és most az étteremnyitás miatt különösen az volt, plusz a postcovidos időszakunk is megnehezítette a felkészülést. Hat napos túrának indult, amit végül öt nap egy éjszaka alatt teljesítettünk, mert behisztériáztam a végére. A nagy katarzis után úgy voltam vele, hogy miután mindent láttunk és az ivóvizünk is elfogyott, most már kell egy ágy és egy room service. 

Egy ilyen nem mindennapi túra bizonyára tartogat meglepetéseket, mesélnél róla? 
Tudod, több alkalommal is rácsodálkoztam az útra. Már önmagában az is fantasztikus, hogy öt nap alatt öt égtájjal találkozol, az esőerdőtől a mocsaras területeken át, a szavannás dűlőkig, tényleg minden ott van egyidőben. Az állatvilágról annyit, hogy egy majmot láttam, és talán három madarat összesen, még a bogarak is elkerültek. A vége felé szinte már űrbéli tájakon jártunk, mintha a Marsra tévedtünk volna. Fantasztikusan szép volt, sosem láttam még ilyet, még képeken sem. Minden napunk merőben eltért egymástól, rövid idő alatt teljesen más környezetbe kerültünk, és olyan növényeket láttam, amit még életemben eddig sehol. Már-már utópisztikus volt a látvány. 

Az út során, biztosan akadtak nehézségek, akadályok, amelyeket nehezebben viseltél, igaz?  Azzal kezdeném, hogy a magaslati betegség a végére már kicsit kicsinált bennünket, mert eddig úgy 2000 métereket másztunk, a Kilimandzsáró pedig majdnem eléri a 6000-et. Persze, hallottunk, olvastunk is a szintkülönbség okozta nehézségekről, de a saját testünkön megtapasztalni, azért az egészen más. Nagyon durván megterhelő volt fizikai és pszichés szinten is, a fejed, tudod, mintha egy satuban lenne, nyomja lefelé az embert. Egy bizonyos szintkülönbség, már eléggé debilizáló hatást tud gyakorolni az emberre. A csúcsmászásnál kétszer volt "kisebb pánikrohamom", úgynevezett légszomjam, és bár az egyiknél úgy éreztem megfulladok, de aztán a légzésem visszatartásával sikerült lenyugodnom. 

Hubert, volt valami meghatározó, akár spirituális élményed, ami nagy hatással volt rád? 
Az utolsó napot már nagyon nehezen bírtuk, nyilván a rettentő hideg sem könnyítette meg a dolgunkat, és a hordárok is mocorogtak, meg már kivoltunk rendesen. Jóízű magvak és a köleskásánk elfogyasztása után éjféltájt nekiindultunk a csúcsnak. Nyolc órába telt míg felértünk, sötétben, fázva és olykor igencsak emberpróbáló falakat megmászva. Igazából már a Stella-Point elérése is meghatározó élmény volt, mert tudtuk, ha azt elérjük, onnan már nem olyan távoli a csúcs. Mínusz 22 fokban, és öt nap mászás után voltunk akkor, rajtam kilenc réteg ruha, a fulladás határán. Ennyit dióhéjban. Még két óra küszködés, az amire emlékszem, onnantól teljesen megszűnt az idő és a tér. Egy olyan spirituális állapotba kerültem, ami nehezen önthető szavakba. 

Meg tudnád fogalmazni, hogy mit adott hozzá az életedhez ez a tapasztalatokkal teli út?
Igazából, mi ketten indultunk erre a túrára és tíz-tizenkét hordár segédkezett az út során. Nagyon élveztük egymás társaságát és a természet közelségét, mindenféle kommunikációs eszköz nélkül. Ez az út megtanított bennünket a kitartásra a határainkat méginkább megismerve, és ösztönözve, hogy ne adjuk fel. 

Számomra a legnagyobb tapasztalás, hogy egy idő után elkezdtem megbocsájtani. Barátaimnak kollégáimnak, családomnak, mindenkinek. Valószínüleg a végkimerülés határán, egy halálközeli élményhez hasonlóban lehetett részem.

Egy idő után pedig el kezdtem hálát adni, mindenért és mindenkiért. Nagyon magasztos pillanatok voltak ezek, többször el is eredtek a könnyeim. Amikor feljutottunk három réteg felhő után a csúcshoz, egyre azon imádkoztunk, hogy a hosszú sötétség után, végre süssön ki a nap. Ott álltunk, majd 6000 méter magasságban, alattunk a három város. Oldalra néztem, és akkor megcsillant valami, és pont ahogy szerettük volna, napkeltére felértünk. Számomra ez olyan katartikus élmény volt, hogy örömömben elkezdtem sírni. Valódi megváltó pillanatot éltem át és odafent letettem minden terhemet. Talán ez lesz a hosszútávú hozadéka is az útnak, hogy már nem tartom tovább  magamban a sérelmeket és remélhetőleg, könnyebben el tudok engedni majd ezután.