A magyarok többsége valószínűleg a horvát tengerpartról hazafelé tartva ugrik be megnézni a Plitvicei Nemzeti Parkot. Idén nyáron mi is így láttuk Horvátország legnépszerűbb turistalátványosságát, de olvasóinknak azt ajánljuk, inkább egy szép őszi hétvégén látogassanak el ide. Hogy miért? Már soroljuk is.

Miért ősszel?

Mert kevesebben vannak: Nyilván nem mondunk vele újat, hogy Horvátországban – így a nemzeti parkban is – a legdurvább főszezon júliusra és augusztusra esik. Évente több mint 1,2 millió turista keresi fel a vízesésekkel összekötött, türkizkék tavak láncolatát. És többségük a fent említett két hónapban jár itt.

 Ahogyan az a fenti képen is látszik, a parkban több helyen lépcsősorokon, keskeny, víz fölé épített fapallókon kell közlekedni – képzelhetik, mekkora élmény beszorulni egy ötvenfős, folyamatosan szelfiző turistacsoport mögé. Ősszel – pláne ha hétköznap érkezünk – jóval kevesebben vannak, így sokkal élvezhetőbb az egyébként tényleg bámulatosan szép táj.

Mert színesebb: Ráadásul, ősszel sokkal izgalmasabb színekben játszik a park. A piros és sárga megannyi árnyalatában pompázó falevelek még valószerűtlenebbé teszik a látványt.

 Mert olcsóbb: Míg a főszezonban egy felnőttnek 180 kunát (kb. 7500 forint) kell fizetnie egy egynapos belépőért, addig szeptembertől október végéig már csak 110 kunát (kb. 4500 forint), télen pedig már csak 55 kunát (kb. 2300 forint). Utóbbi időszakban viszont nem járnak a hajók és a panorámavonat, így csak a saját lábaink erejére hagyatkozhatunk. (A többi időszakban a jegyárban benne van ezeknek a használata.)

Honnan induljak, merre menjek?

A bejáratok: A nemzeti parknak két bejárata van, roppant kreatív módon 1-es és 2-es kapunak hívják őket. A kettő kocsival nincs olyan messze egymástól, így ha az egyiknél túl nagynak ítéljük a sort, vagy nem találunk szimpatikus parkolóhelyet, nem egy nagy kaland átgurulni a másikba. Megkérdeztük az információs pultban ülő nénit, hogy van-e bármi különbség a kettő között, honnan érdemesebb elindulni.

 Ő egyértelműen az 1-est ajánlotta, és azt, hogy reggel minél korábban érjünk ide. Egyrészt, mert mi főszezonban voltunk itt, és reggel 9 körül érkezve még volt esélyünk pár turistabuszt megelőzni. Másrészt, mert ha ott megyünk be, egyből az Alsó-tavaknál találjuk magunkat. Ez a rész egy szűk szurdokvölgyben fekszik – minél később járunk itt, annál kevésbé süt be a nap, és annál kevésbé láthatjuk a tavakat földöntúli módon türkizkéknek. A tavak különleges színét ugyanis az okozza, ahogyan a nap rásüt a kristálytiszta vízre. Harmadrészt pedig, mert itt egyből a leglátványosabb Nagy-vízeséssel találjuk szembe magunkat, aminek szépsége egy pillanat alatt magával ragad.

Az útvonalak: A 16 tóból álló tórendszert hét útvonalon járhatjuk be, ezeket betűkkel jelölik (A-tól K-ig). Mindegyik körtúra, így nem fordulhat elő, hogy valahol máshol kötünk ki, mint ahol a kocsinkat hagytuk. Van köztük egészen rövid (3,5 kilométeres) és kifejezetten hosszú (18,3 kilométeres) is. Itt találnak részletes leírást mindegyikről szintidővel és az érintett látnivalókkal: érdemes áttanulmányozni, útvonalat választani, a térképet pedig még indulás előtt lementeni a telefonunkra.

 Helyben ugyanis csak 20 kunáért lehet vásárolni térképet, vagy le lehet fotózni ingyenesen a bejáratnál kihelyezett tájékoztató táblát, miközben a sorban állunk. Nem mintha egyébként túra közben tényleges szükség lenne a térképre: ha egyszer eldöntöttük, melyik útvonalon megyünk, egyszerűen csak a betűjelét kell észben tartanunk. Annyira szuperül ki van az egész park táblázva, hogy lehetetlen eltévedni, csak követni kell a kiválasztott betűt.

Mi ezt próbáltuk: Mi végül az 1-es bejárattól induló, 8 kilométeres, C-jelű túrát választottuk, a park tájékoztatója szerint ezt 4-6 óra alatt lehet megtenni. Amellett, hogy a teljes tórendszert érinti, hajózós és kisvonatos rész is van benne – tehát mindent tud, amit látni szerettünk volna. A táv kicsit aggasztott, mert a szüleimmel mentem, akik bár sétálni szeretnek, egyáltalán nincsenek hozzászokva az ekkora kirándulásokhoz.

Végül kiderült, hogy teljesen feleslegesen aggódtam. A park kijelölt útvonalai olyan kiépítettek és karbantartottak, a táj pedig olyan egyedi és gyönyörű, hogy fel sem tűnik gyaloglás közben, hogy egyre csak fogynak a kilométerek. Mi nagyon kényelmesen sétálva kb. négy és fél óra alatt le is tudtuk, úgyhogy tényleg nem kell tőle tartaniuk.

Hol aludjak, mit egyek?

Evés: A legegyszerűbb, ha indulás előtt jól bereggelizünk, a parkba pedig viszünk magunkkal némi nasit vagy szendvicset, és csak a túra végén esszük degeszre magunkat valamelyik közeli étteremben. Mi legalábbis így csináltuk, és bevált. A kedvencünk a környéken a futómuskátlis teraszos Degenija étterem lett az út mellett, kb. öt kilométerre az 1-es bejárattól. A szabad tűzön sült húsételeik és a pizzáik is nagyon rendben voltak, leöblíteni a lakomát – Karlovac város közelsége miatt – csakis Karlovačko sörrel érdemes.

Alvás: A Degenija étteremhez egy kis négycsillagos hotel is tartozik, a honlapja alapján nem is csúnya szobákkal. Ha visszatérnénk, biztosan itt foglalnák szobát, hogy ne kelljen a nagy kajálás után még kocsiba ülni és átmenni a szállásunkra. Ami egyébként a Plitvice Ethno House panzióban volt. Itt cuki, muskátlis falusi házak, tiszta, egyszerű, modern berendezésű szobák (és sajnos nagyon kényelmetlen ágyak) fogadtak. A reggeli feledhető, a személyzet kissé túlterhelt, vacsorára pedig csak egyféle menüt lehet kérni, fejenként 20 euróért (vagyis 6200 forintért), amit a Degenija árainak és kínálatának ismeretében kicsit túlárazottnak tűnt. Van cserébe ingyenes parkoló, wifi, napozóterasz és medence is. Hárman két éjszakára reggelivel 95 ezer forintot fizettünk, ez most szeptemberben már csak 74 ezer lett volna.