Amikor utoljára interjúztunk veletek a Travelón, még csak bő egy éve voltatok úton. Azóta letekertetek negyvenezer kilométert, és bejártátok a világot. Mi volt a legnagyobb tanulsága a négyéves utatoknak?

Harkányi Árpád: Megtanultuk, hogy az időnk a legértékesebb dolog az életünkben. Hogy nagyon kevés holmival is nagyon boldogok tudunk lenni, és kevesebb pénzből, mint amennyit itthon költöttünk volna. Hogy a dolgok akkorák, amekkorának megéljük őket. És hiába mászunk fel a legmagasabb, legtávolabbi, legszebb hegyre – ha a pillanatokat nem akkor éljük meg, amikor történnek, akkor megette a fene az egészet.

Bebizonyosodott, hogy a világ tényleg egy remek hely, tele barátságos, kedves, segítőkész emberekkel. Azt a 0,001% szörnyűséget, amivel tele vannak a hírek, némi józan paraszti ésszel és körültekintéssel el lehet kerülni. És most már azt is ki merjük jelenteni, hogy elindulni a legnehezebb. Amint az ember meghozta a döntést, és valóban útra kel, utána jön majd minden.

Fontos, hogy mindig legyenek céljaink, és a felnőtt énünk tudatosságával, de a bennünk lakozó gyerek kíváncsiságával haladjunk feléjük. Ha ez sikerül, akkor mindent olyan odaadó szenvedéllyel fogunk csinálni, hogy az se zavar majd minket, ha esetleg kudarcot vallunk. Hiszen végig az egészet élvezzük.

Más szemmel látjátok most Magyarországot, mint az út előtt?

Zárug Zita: Igen, de ez minden országra igaz. A távolság és az új élmények segítenek más színben látni a világot, és a hazánkat is. Láttuk, hogy a világon mindenhol ugyanúgy élnek, szeretnek, küzdenek, boldogulnak az emberek, mint itt. Vannak különbségek, amelyek meghatározzák egy adott ország vagy kultúrkör sajátosságait, de távolabbról nézve ugyanolyan emberek vagyunk, akik mind ugyanarra vágynak: szeretetre, elismerésre, boldogulásra.

Az élet kérdéseire és helyzeteire adott megoldások mások, ettől színes és érdekes a világ. Amikor hazajöttünk, és láttuk, hogyan élünk, akkor az nem volt másabb, mint amit Kirgizisztánban, Új-Zélandon, vagy Belize-ben láttunk.

De nagyon fontos, hogy legyünk hálásak minden nap, és annak örüljünk, ami megadatott. Nem a problémákon kell elidőzni, hanem azok megoldásaira kell irányítani a figyelmünket. Nekünk ez a hozzáállás sokat segített az úton, hogy túljussunk a nehézségeken. Például hetekig örvendeztünk, hogy Európába visszaérkezve nem kell naponta víztisztító pumpán keresztül szűrt vizet innunk, hanem végre csapvizet ihatunk. Volt olyan, amikor a fogászaton mobiltelefonnal világítottak bele Árpi szájába, mert nem volt áram. Vagy sok helyen, ha van is valamiféle úthálózat, az romokban hever és nem hogy autópálya, de sokszor rendes út sincs. De jártunk élhetetlenségig zsúfolt városokban is, ahol egymás nyakán élnek az emberek, tetézve ezt őrült szmoggal.

Ha tehetnétek, újrakezdenétek?

HÁ: Furcsa érzés megkapni ezt a kérdést, mikor épp újra elhelyezkedtem idehaza a szakmámban. Ha arra célzol, hogy megérte-e, akkor persze, ezerszer is. Ha arra, hogy elindulnánk-e most megint, akkor per pillanat nem. Ekkora útra mostanában biztos nem fogunk indulni, de talán egyszer-kétszer az életben még igen. Remélhetőleg gyerekekkel, amikor már ők is tudják hajtani a saját bringájukat.

Sokan mondják, hogy egy ilyen hosszú út után hazatérni legalább akkora sokkal jár, mint az út elején elhagyni az otthont. Nektek milyen volt a hazatérés?

HÁ: „Life will never be the same again!" – Mondja az angol, és ezt abszolút érezzük. Nem volt semmiféle sokk, hiszen már 2015 áprilisában megvettük a repülőjegyeket Európába. Tudtuk, melyik nap fogunk leszállni Párizsban, és onnan már napra pontosan kiszámoltuk az egész „befutót". Hónapokkal előre tisztában voltunk vele, hogy szeptember 3-án délután lépjük át a magyar határt, és 6-án vasárnap fogunk megérkezni Budapesten a Hősök terére, ahonnan 2011. június 11-én elindultunk. Csak azt nem sejtettük, hogy addigra 50 fős lesz a csapatunk, és vagy 200 ember fog köszönteni minket. Ez óriási érzés volt!

Egyébként az, hogy tudtuk, mikor fog véget érni az álmaink utazása, egy kicsit olyan érzés volt, mintha tudtuk volna, melyik nap fogunk meghalni. Tudtuk, hogy az utazásnak, ami akkor már négy éve az életünk volt, vége lesz azon a szeptemberi vasárnapon. De jó volt, mert segített helyesen megélni az utolsó hónapokat. Ha tudatában vagyunk, hogy egyszer minden véget ér, az minden pillanatunknak értelmet teremt.

Azóta eltelt jó pár hónap. Hogyan érzitek magatokat most?

Már az érkezésünk előtt több felkérésünk volt, amelyek azóta sem lankadnak, így már több mint hetven előadást tartottunk az utazásunkról. Kiadtuk az utolsó, 2016-os falinaptárunkat, munkát, új célokat keresünk. És közben a világ jön hozzánk: kihajítottunk, eladtunk vagy eladományoztunk egy csomó holmit az otthonunkból, így van tér vendégeket fogadni. Tegnap egy svájci barátunk vacsorázott nálunk, egy éjszakára pedig egy debreceni pár volt nálunk vendégségben. A múlthéten egy dél-koreai bringást láttunk vendégül, és már bejelentkeztek sokan mások is a Couchsurfingen és annak bringás változatán Warmshoweren keresztül.

Az utazás nagyszerű életérzését idehaza is meg lehet élni, igaz, nem akkora intenzitással, mint az úton. Négy évig odavoltunk, a családunk, a régi barátaink és régi szenvedélyeink nélkül. Én most örülök, hogy újra elkezdhettem érdemben futni, szeretnék helytállni a munkahelyemen úgy, hogy közben örömmel járok be oda, és még sorolhatnám. Most már az egész életünkre úgy tekintünk, mint egy nagy utazásra, egy a halálunkig tartó izgalmas tanulmányútra.

Mostanában több előadást is tartottatok „Hogyan utazzuk be a világot havonta egy minimálbérből?" címmel. Honnan jött ez az ötlet?

HÁ: Sok vendégünk, akik nemcsak bringások, hanem hátizsákos utazók is, még annál is tapasztalatlanabbul vágtak neki az útjuknak, mint ahogy anno mi tettük. Van, hogy órákon át tanítjuk, mutatjuk, meséljük nekik a dolgokat, amiket az út közben megtapasztaltunk, legyen szó felszerelésről, tervezésről, közlekedésről, szállásról vagy külföldi munkavállalásról. Ezek nekünk is nagy segítségek lettek volna az indulásunkkor, de akkor nem volt még nagyon senki idehaza, akitől kérdezhettünk volna. Ezen felbuzdulva állt össze az előadásunk, és úgy tűnik, érdemes volt belevágnunk.

Nem számítottunk ilyen óriási érdeklődésre, még a negyedik előadásunkra is kevesebb mint négy óra alatt betelt a jelentkezés. Hála az égnek, jól sikerült mind. Jók a visszajelzések és hasznosnak tartja a közönség.

Minek köszönhető szerintetek ez az óriási érdeklődés?

A fiatalság „öntudatára" ébredt, mi magyarok is rájöttünk, hogy lehet utazni. És aki hajlandó kicsit kibújni a komfortzónájából, az már akkor is tud, ha havonta nem költ többet százezer forintnál. Ennyit meg útközben is meg lehet már keresni – az előadásainkon elmondjuk, hogyan.

Úgy tudjuk, egy új projektbe is belevágtatok: Kéktúráztok. Honnan jött az ötlet?

ZZ: Szeretnénk megtartani és gyakorolni azt a lelkületet, amit magunkévá tettünk ezen az úton. Szeretnénk minél többet látni országunkból, ahogy a legendás Kéktúrát is, amely egy szép keretbe foglalja országunkat. De a túrázás, a természetjárás már más kategória, mint a kerékpározás. Itt a lassabb tempó a kulcs. Szerintem a gyaloglás az, ami igazán illik az emberhez. Ez visz minket legközelebb a környezetünk és saját magunk összhangjához. Nagyszerű dolog a futás és a kerékpározás. Megmozgatnak, lelkesítenek, de ezek által nem válunk úgy eggyé a tájjal és a lelkünkkel, mint gyaloglás közben. A közhelyesen sokat emlegetett felgyorsult világunkban tényleg szükség van emberi léptékű időtöltésre, és erre nagyszerű a természetben eltöltött idő.

Az egész Kéktúrát végigjárjátok? Mekkora etapokat nyomtok le egyhuzamban, milyen gyakran mentek kirándulni?

ZZ: Hétvégente, pár hetes időközönként megyünk. Igyekszünk egy-egy szakaszt egyben végigjárni, ami volt, hogy három napos túrázást jelentett. Már megtettük a Városlőd-Dorog közötti kb. 210 kilométeres szakaszt, és olyan jó nézni, töltögetni a pecsételős füzetet. Amúgy is szeretjük látni magunk előtt a kitűzött célokat, listát írni, számot vetni a tervekkel. Mindig motiváló és lelkesítő, ha le tudjuk bontani részfeladatokra a nagy tervet, legyen az egy nyelvvizsga, munka keresés, futóverseny vagy épp az Országos Kéktúra.

A mi tervünk egyelőre a Magyarország északi részén haladó Kéktúra útvonala, de ízlelgetem a gondolatát annak is, hogy végigjárjuk majd a déli részen húzódó Alföldi-, illetve Dél-Dunántúli szakaszokat is.

Tud a magyar táj még nehézséget okozni nektek? Másképp kirándultok most, mint a nagy út előtt?

ZZ: Persze. A fizikai teljesítmény azért nehéz marad. Ami változott, az a praktikusság és ésszerűség: ahogy megtervezzük a kirándulást vagy a biciklizést, ahogy pakolunk az útra, vagy ahogy spórolunk rá.

Bukkantatok már olyan szépségre itthon, amivel kapcsolatban úgy éreztétek, hogy a világon nincs párja?

ZZ: Igen! Például egy hónapja, amikor még olyan igazi bomladozó-rügyező tavasz volt, elképedtünk attól az élettől, ami az erdőben van! A fákon még nem volt levél, az aljnövényzet lubickolt a napfényben, pompáztak a virágok, iszonyú zümmögés és zsongás volt a sok méhtől meg a mindenféle bogáról, rovartól. Elképesztő volt látni, micsoda élet van, micsoda erővel tör elő és milyen szép a természet, amelynek mi emberek, részei vagyunk. Nagyszerű volt ezt megtapasztalni.

Tudnátok valamilyen tuti tippet adni az olvasóinknak, hova kiránduljanak, ha valami különlegesre vágynak itthon?

ZZ: Azt javasoljuk, hogy senki se a külső dolgoktól várja el, hogy nagyszerűek legyenek. A boldogság belőlünk fakad és abból, ahogyan a világra tekintünk. Azért lesz egy élmény számunkra a legszebb, mert mi annak éltük meg, de lehet, hogy ugyanaz a helyszín másnak teljesen mást jelent... Mi most a Kéktúrát követjük, és várjuk, milyen szépség bukkan fel a következő kanyar után. Ennek meglátásához és átéléséhez persze kellünk mi is. Várakozni a szépre, nyitottnak lenni és értékelni a legapróbb dolgot is - ez a kulcsa az élményeknek, a jó utazásnak. Kalandra fel!