A legtöbben szeretjük feszegetni a határainkat, és leküzdeni a korlátainkat, hogy bebizonyítsuk magunknak: mindig egyre többre vagyunk képesek. Ez a természetjárókra is igaz, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor meghódítunk egy új csúcsot, vagy átlendülünk egy holtponton egy hosszabb túra során. Most elkalauzoljuk egy olyan tájra, ahol nem csak az erőnlétét fejlesztheti, de egyúttal a legmélyebb félelmeitől is megszabadulhat. Irány Svájc!

Éjszaka a varázshegyen

Amikor tavasszal nekivágtunk Svájcnak, arra számítottunk, hogy a békés alpesi tájon a legnagyobb izgalmat a limitált szériás Lindt csokik látványa okozza majd. Fel sem merült, hogy esetleg egy bátorságpróbákkal teli négy napnak nézünk elébe.

Már az első napon kezdetét vette a kiképzés: a szállásunkat ugyanis nem adták könnyen, 2132 métert kellett leküzdenünk, hogy elfoglalhassuk a szobáinkat. Remegő lábbal értünk fel a hegytetőre, ahová egy alig egy héttel korábban átadott felvonó vitt fel minket. Ez első ránézésre semmivel sem tűnt biztonságosabbnak egy egyszerű síliftnél, de útközben hamar megfeledkeztünk erről a félelmünkről, annyira lefoglalt az ámuldozás az alattunk elterülő panorámán.

A szálloda, ahol éjszakáztunk, a Pilatus hegy csúcsára épült még a 19. század végén. Azóta természetesen már felújították, ügyelve arra, hogy a modern épületrész harmonizáljon a múltszázadi főépülettel. Bár odalent április volt, a hegy tetején a legkeményebb télbe érkeztünk meg. A szobák ablakain alig lehetett kilátni, olyan magasra ért a hó, a szállodát körülölelő kilátó pedig annyira le volt fagyva, hogy korcsolyázni könnyebb lett volna rajta, mint járni.

Miután megvacsoráztunk a bálteremnek is beillő, sötét fastukkókkal, kristálycsillárral és márvány kandallóval díszített étteremben, kimerészkedtünk megnézni a naplementét is. Ezt a látványt egyszer mindenkinek látni kell, ugyanis azóta sem hiszi el senki, hogy a hegyúcsról lőtt lilás-narancssárgában játszó fotóinkat nem dobtuk fel utólag semmilyen effekttel.

A hegyen töltött éjszaka igazából egyáltalán nem volt félelmetes, de az a tudat, hogy több mint kétezer méteren alszunk tök egyedül, mindentől elzárva, utólag azért elég nagy büszkeséggel töltött el. Amit pedig sohasem fogunk elfelejteni, az a semmihez sem hasonlítható, mélységes csend volt, amit odafent tapasztaltunk. Arra jutottunk, hogy valami ilyesmiben lehetett része a szanatórium betegeinek is Thomas Mann varázshegyén.

Vonattal Európa tetejére

Miután hősiesen lejutottunk a Pilatusról, a következő próbatétel a Jungfraujoch nevű hegycsúcson várt minket. Ide több átszállással jutottunk el egy hipermodern kisvasúton, több száz kínai turista társaságában. Mint kiderült ugyanis, ez a környék egyik legnépszerűbb célpontja. Nem is csoda, hiszen itt található Európa legmagasabban fekvő vasútállomása, ahová a Jungfrau hegy gyomrán át vezetett az út.

Ahogy egyre közelebb értünk a hegyhez, az egyre inkább tűnt el a szemünk elől, és mire felértünk a végállomásra, már nem láttunk mást, csak tejfehér ködöt. Ez akár csalódást is okozhatott volna, hiszen arra számítottunk, hogy az extrémen meredek – és ennek megfelelően nagyon ijesztő – vonatút után az elénk táruló látvány majd mindenért kárpótolni fog. Az a misztikus köd azonban, ami odafent fogadott, csak még kalandosabbá tette az egészet, és azonnal beindította a fantáziánkat, hogy milyen elképesztő mélység tátonghat alattunk.

A vasútállomáshoz egyébként egy többszintes fogadóépület is tartozik, ahol az éttermen és az ajándékbolton kívül egy Lindt bemutatószalon, és egy interaktív kiállítás is van, aminek a végére érve a vakmerőbbek akár ki is léphetnek a semmibe. Ilyen érzés ugyanis elhagyni az épületet és egy vékony kötélbe kapaszkodva felmászni a süvítő szélben arra a néhány négyzetméterre, ahonnan tiszta időben valószínűleg egész Svájcot belátni – borongós napokon viszont semmit.

Bátorságunk jutalmául az utolsó állomásunk a SnowpenAir Feszitvál volt, amire még egy darabig biztosan emlékezni fogunk. Nagyon laza élmény volt április közepén a szakadó hóban neonszínű síruhában táncoló svájciak között bólogatni olyan számokra, amiket egyébként talán sohasem hallgattunk volna meg, ha épp nem egy amerikai filmben érezzük magunkat a sok napbarnított, szélesen mosolygó arc között Svájc tetején.