Ha a pesti zsidónegyed szóba kerül, mindenki azonnal a jól ismert, hetedik kerületi utcákra gondol, pedig akár hiszi, akár nem, a zsidónegyed annak idején bizony nem ért véget a Dohány utcánál! A 20. század elején a főváros harmadik legnagyobb zsidó közössége a Józsefvárosban élt, ahol ma már mindössze néhány tucat ember őrzi ennek a letűnt kornak az emlékét.

Alfa és omega

Sétánkat Budapest legrégebbi főpályaudvaránál, a Józsefvárosi pályaudvarnál kezdtük, amely a Keleti 1884-es megnyitása után vesztette el központi szerepét, 2005-ben pedig végleg bezárt. Az épület a tervek szerint hamarosan egy holokauszt oktatási és emlékközpontnak, a Sorsok Házának adja majd át a helyét. Emiatt most csak kívülről tudtuk szemügyre venni, de az öregedő, kénsárga épület felcsigázta a fantáziánkat, és szívesen megnéznénk egyszer a peronokat és a régi táblákat is – úgy tippeljük, hogy a gyűjtők aranybányájára bukkannánk.

 A túrát ott kezdtük hát, ahol a századforduló környékén a jobb megélhetés reményében a városba érkező vidéki zsidó kereskedők leszálltak a vonatról, és ahonnan mindössze néhány évtizeddel később elindították az első, fővárosi zsidóságot deportáló vagonokat. A Holokauszt tragédiáját megelőző évtizedek történetében azonban még számos említésre méltó eseményt találni. Fris E. Kata és Adler Tamás, a Gláser Jakab Emlékalapítvány kutatóinak meséit hallgatva pedig lépésről lépésre tárult fel előttünk a kerület múltjának ez a mindeddig homály fedte időszaka.

A letelepedés és a kezdetek

Józsefváros a 19. század második felében Budapest akkori méretéből adódóan a város legszélén – a városfalon kívül – feküdt és egyfajta ugródeszkaként szolgált a vidékieknek a fényűző belvárosi élet felé. Talán a kerület atmoszférája lehetett az oka, vagy valami egészen más, de Józsefvárosból végül mégsem lett átjáróház. Sőt, több visszaemlékezés is szól arról, hogy bár sokan megtehették volna, hogy tovább álljanak, inkább maradtak és kicsi, zsúfolt bérlakásaikban élték le hátralévő éveiket. Józsefváros ebben az időszakban igazi multikulti környék volt, békében megfértek egymás mellett a különböző vallású és nemzetiségű lakók.

 A kutatások mégis azt bizonyítják, hogy a zsidó közösség itt kevésbé asszimilálódott, mint a hetedik, és a tizenharmadik kerületben. A letelepedést követően több olyan házközösség is alakult, amelyet direkt úgy hoztak létre, hogy megkönnyítsék a kereskedők és a munkások számára a vallásgyakorlást. Ilyen volt az első épület is, ahová sétánk során benézhettünk: a Dobozi utca 19.

A ház az erzsébetvárosi Orczy-házhoz hasonló szerepet látott el akkoriban: egyesítette azokat a funkciókat, amire egy vallásos zsidónak a legnagyobb szüksége lehet, hogy még szombaton is elintézhesse ügyes-bajos dolgait anélkül, hogy ki kéne lépnie az utcára. A ház lakói még egy saját lakászsinagógára is összedobták a pénzt, miután nem kaptak erre állami támogatást.

 Anno mikve, ma már kísértetjárta romok

Utunk innen a Magdolna utca 29-31-hez vezetett. Mivel a 20. század első felében hazánkban még nem volt divat sem a szocio-, sem az épületfotózás, itt meglehetősen nagy szükség volt a képzelőerőnkre, ugyanis egyetlen, omladozó fal maradt csak abból a világból, amiről Kata és Tamás olyan nagy átéléssel mesélt.

 Próbáltuk elképzelni, hogy a düledező romok helyén a '20-as években a kerület ortodox zsidó központja állt, ahol először kóser mészárszéket, imaházat, húsboltot és mikvét alakítottak ki, majd szép lassan az egészet jókora épületegyüttessé bővítették egy óvodával és egy elemi iskolával kiegészítve. Megtudtuk, hogy a mikve a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a nők rituális fürdőhelye volt, de az ünnep bejövetele előtt, péntek esténként a férfiak is eljártak ide. De itt merítették meg az új edényt is, illetve azoknak is ide vezetett az első útja, akik betértek a zsidó vallásba.

 További érdekesség, hogy a Magdolna utcát ugyanaz a tervezőpáros, a Löffler-testvérek tervezték, akiknek a hetedik kerületi Kazinczy utcai zsinagógát is köszönhetjük.

Zsibárusok és vagány nők

A zsidó családok többnyire a Teleki tér környékén telepedtek le, ahol a vallásos élethez szükséges infrastruktúra is hamar kialakult: egymás után nyitottak a kóser boltok és pékségek, a fűszeresek és a zsibárusok, akiknek külön helyet is kijelöltek a téren. A zsibvásár egy idő után zöldség-gyümölcs standokkal egészült ki – így indult a Teleki téri piac története, ami rövidesen a kerület emblematikus helyszínévé vált, ahol a világon mindent lehetett kapni. Erről tanúskodik egy korabeli mondás is, miszerint ,,ami a Teleki téri piacon nincs, az nem is létezik".

 A különleges bútoroktól kezdve a temérdek ruhán át rengeteg használt cikket szereztek be a zsibárusok a közelben székelő ószeresektől, majd lehengerlő szövegekkel beszélték rá vevőiket olyan tárgyakra, amiket eredetileg eszük ágában sem volt megvenni. A piac másik felén kaptak helyet az élelmiszereket áruló kereskedők, középen pedig egy hatalmas lóhússzék állt, amire a mai napig emlékeznek a környék idősebb lakói. Persze a régiek között olyan is akad, akinek a piacról egész más ugrik be: például Kocsis Sándor, az Aranycsapat legendás csatára, aki esténként ide járt rúgni a bőrt a barátaival, miután bezárt a piac. Az ő apukája volt ugyanis az őr, és beengedte őket.

Amikor elkezdték elhurcolni a zsidó férfiakat, ahelyett, hogy bezárták volna a piacot, a nők a kezükbe vették az irányítást, és egészen addig vitték tovább a standokat, amíg át nem kellett őket adniuk a keresztény hadiözvegyeknek 1943-ban.

A kávémérés menő, főleg, ha egy sztárfotós anyukája csinálja!

Józsefváros lakóinak a 20. század elején semmi kétsége sem volt afelől, hogy mindenük meglehet, ami a pesti rongyrázáshoz kell, csak egy kicsit szűkebbre kell szabni a kereteket. Így született meg a kerület egyik legpazarabb vendéglátóhelye, özvegy Kertész Lipótné született Hoffmann Ernesztina kávémérése is a Teleki tér 6. szám alatt.

 Az André Kertész anyukája által üzemeltetett kávémérés a kávéházhoz hasonlóan a társasági élet középpontja volt, azzal a különbséggel, hogy itt nem lehetett biliárdozni és kártyázni, este 11 és hajnali 3 között pedig be is kellett zárni a helyet. De ez sosem vette el a vendégek kedvét a visszatéréstől. Az '50-es évektől Bartók terem néven egy kultikus kocsma vette át a kávémérés helyét, ami a közelmúltig talponállóként üzemelt, most azonban sajnos csak egy lehúzott roló várt itt minket.

A ,,Kis Varsó" legendája

A Népszínház utcára érve Adler Tamás belekezdett egy érdekes történetbe. Eszerint nem maradéktalanul igaz az az állítás, ami arról szól, hogy a városi zsidóság az utolsó pillanatig annyira naivan hitt abban, hogy velük nem történhet meg az, ami vidéken megtörtént. Hogy semmilyen ,,óvintézkedést" nem tettek a tragédia elkerülésére – nem menekültek el, vagy kerestek időben biztonságos búvóhelyet.

 A ,,Kis Varsó" legendája szerint több olyan épület is volt a józsefvárosi csillagos házak között, ahol a zsidók hasonlóképp fellázadtak a német megszállók ellen, mint Varsóban. Több, egymásnak ellentmondó történet is kering ezzel kapcsolatban, az alapítvány pedig a mai napig kutatásokat folytat, hogy szilárd bizonyítékokat találjon ezek hitelességét illetően. Annyi azonban biztos, hogy az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvételt követően az egész városban itt voltak a legkegyetlenebb pogromok. A Népszínház utca 59-ben 22 férfit lőttek agyon a nyilasok; de olyan is előfordult, hogy zsidó fiatalok öltöztek náci egyenruhába, hogy így menekítsenek ki minél több embert a megszállók kezei közül.

Az egyetlen zsinagóga és az utolsó stibl

A Teleki téren és környékén a második világháború előtt több mint ötven kisebb imaház (úgynevezett stibl) működött, melyek közül már egyetlenegy maradt fenn, a Teleki tér 22. szám alatt. Bár a szokásai alapján a szefárd imaházak közé sorolták annak idején, Raj Tamás – aki a '80-as években illegális rabbiként tevékenykedett itt – azt mesélte, hogy a Teleki téri zsidóság teljesen önálló arculattal bírt, „nem volt neológ és nem volt ortodox: Teleki téri volt".

 A mindössze három helyiségből álló imaházban mindent igyekeztek az eredeti, 1910-es állapotában megőzni, ezért ide belépni olyan volt, mint egy valódi időutazásra indulni. A különleges mintázatú falaktól a százéves, poros imakönyveken át a visszafelé járó falióráig minden tárgyba, egyenként beleszerettünk.

 Utolsó állomásunk a Józsefváros máig működő zsinagógája, a Nagy Fuvaros utcai zsinagóga volt, melyet az Emberbarát Egyesület alakított át egy kaszinóból 1924-ben, a közösségi terek iránti egyre növekvő igény kielégítésére. A zsinagóga 1944-től vöröskeresztes gyerekmenhelyként működött, és kétszáz gyerek életét mentette meg Budapest ostroma alatt. A karitatív tevékenységekre ma is nagy figyelmet fordítanak: a zsinagóga nőegylete folyamatosan dolgozik a rászorulók megsegítésén.

 Ön szerint is vagányak voltak a józsefvárosi zsidók? Ha szívesen a nyomukba eredne, ide kattintva tud jelentkezni a következő sétára.

Bármelyik képre kattintva további fotókat talál a városnézésről!