Scheirich László negyven évig dolgozott a Lomnici-csúcson, ahol a Csillagvizsgáló Intézetben, azaz a napfizikai obszervatóriumban végezte a napkitörések és a napkorona megfigyelését. Poprádi lakása és egykori munkahelye között a szintkülönbség közel 2000 méternyi. Otthonában találkoztunk a már nyugdíjas, idén hetvenéves Tátra-járóval, akire legkevésbé a nyugdíjas szó illik.

Munkahely 2600 méteren

A 2634 méteres Lomnici-csúcson összesen négy munkahely van: a drótkötélpályát üzemeltetőké, a meteorológusoké, a fizikusoké (ők a kozmikus sugárzások megfigyelését végzik) és a Csillagvizsgáló Intézet munkatársaié. A felvonósok és a meteorológusok 1940-től, a fizikusok 1958-tól dolgoznak itt, a napfizikai obszervatórium pedig 1962-től működik. László a Csillagvizsgálóba járt fel negyven éven át. „Nagyon sokat fényképeztünk, a munka jelentős része abból állt, hogy ezeket a képeket dolgoztuk fel"

Legkevesebb három ember mindig tartózkodott a megfigyelő állomáson, a felvonónál pedig legalább ketten voltak. A csúcson dolgozó emberek turnusokban váltották egymást. A szocializmus alatt az általános gyakorlat az volt, hogy a felvonósok többnapos turnusokban, a meteorológusok tíznaponként, a fizikusok kéthetenként; ő és kollégái pedig heti váltásban rotálódtak. A rendszer előnye az volt, hogy egyheti munkát egy hét szabadság követett, amikor László az időt családjával poprádi otthonában és a hegyekben töltötte.

A négy évtized alatt csak rendkívüli események szakították meg a kialakult rutint. Ilyen volt például az 1973-as felvonóbaleset. A károk helyreállítása és a csere egészen 75-ig tartott, a köztes időszakban nem volt mit tenni, Tátralomnicról gyalog jártak fel munkahelyükre. „Az elején megkérdeztek minket, hogy hajlandóak vagyunk-e, mert a műszereknek jó lenne, ha feljárnánk. Fiatalok voltunk, nem számított a távolság, télen is mentünk". Fekete-fehér fotói (lásd galéria) tanulsága szerint kötéllel egymást biztosították kollégáival, és sherpaként is funkcionáltak. Télen az út egy teljes napot vett igénybe, ezt hegyi vezetővel tették meg (turistaút nem vezet fel oda ma sem, csak hegymászóutak). „Kalandosnak hangzik, de ha az ember ismeri a terepet, nem nehéz. A gond mindig akkor jön, ha az ember fizikailag nem tudja megtenni vagy eltéved" – mondja.

Abban a két évben havonta egyszer másztak fel munkahelyükre. Ám „csak úgy mozgásképp" – főleg nyaranta – több százszor megtette a csúcsra vezető utat.

Losonci német-magyar-szlovák családból Poprádra

Scheirich László nem született tátrai, Losoncról származik, német-magyar-szlovák családból. Magyarul kitűnően és folyékonyan beszél, bár azt mondja, hogy mivel ritkán használja a magyart, a szlovákja valamivel jobb. Gyerekkorától kezdve szereti a természetet, a Tátrában 19 évesen járt először, később természetszeretete miatt választotta a Tátra kapujának nevezett Poprádot lakóhelyéül. Volt időszak, amikor azt tervezte, hogy följebb költözik a 684 méteren fekvő városból, de aztán rájött, hogy innen könnyebben tud mozogni minden égtáj felé: a szomszédban lévő Magas-Tátrán kívül az Alacsony-Tátrába, a Nyugati-Tátrába, a Szlovák-paradicsomba, az Érchegységbe, a Csergői-hegységbe; vagy akár vízi túrákra és barlangokba is. Úgyhogy maradt.

Kedvenc tátrai helyszínei

Jelzett turistaösvényeken és műemlékeknél régóta tevékenykedik turistavezetőként; és fiatal kora óta hegymászó (a Magas-Tátra legmagasabb pontján, a Gerlachfalvi-csúcson eddig kb. húszszor járt - miközben erről faggatom, látszik, hogy igazából nem tartja akkora teljesítménynek). Kedvence mégsem a legmagasabb csúcs, hanem a 2210 méter magasan fekvő Siroka, a Széles-hegynek is nevezett terület, ami a túrázók elől le van zárva. „A Siroka a Tátra nagy, íves gerincének a gyújtópontjában helyezkedik el, minden csúcs kb. egyforma távolságra van". A mindenki számára könnyen megközelíthető célpontok közül a Zöld-tó környékét említi, melynek az is a vonzereje, hogy „komoly mászóterep van a közelében a Tátra legmagasabb falával".

Lászlót szinte minden hobbija a Tátrához köti: a Tátrai Nemzeti Park önkéntes természetvédője, az elmúlt évtizedekben pedig sokat foglalkozott a zergék és mormoták megfigyelésével. Előbbi tevékenysége során azokat figyelmezteti, akik nem tartják be a szabályokat, pl. növényeket szednek, szemetelnek vagy a zergéket hajkurásszák. Gyakran jár a Bélai-Tátra gerincére is, ami a turisták elől lezárt terület; aki ezt figyelmen kívül hagyja, azt figyelmeztetnie kell rá, hogy fáradjon le a hegyről. Természetőrként jelentést kell írnia minden egyes útjáról, melyek száma nyugdíjazása óta évente akár a száz alkalmat is eléri. Ha ezt átlagoljuk, végeredményként az jön ki, hogy szinte nincs olyan hét, amikor ne menne fel a hegyekbe.

Zerge, róka és a híres tátrai medve

De vissza a zergékhez. A zergekutatás onnan indult, hogy a kilencvenes évek végén észrevették, hogy a magas-tátrai zergeállomány megcsappant. A szakemberek elhatározták, hogy tenni kell ez ellen valamit, és önkéntesekkel elkezdték feltérképezni a zergék élőhelyeit, megfigyelték- és figyelik, megszámolták és fotózzák őket. Ebben vett részt önkéntesként László is.

Jelenleg a mormotákat tanulmányozza, illetve nemrég egy Kriván környéki egykori aranybányára vonatkozó kutatásban vett részt. A Kriván történetéről egyébként szívesen írna könyvet (a már meglévő Tátra-könyvei mellé, melyek magyarul jelentek meg „Emberek, sziklák, századok" és „A mi Magas-Tátránk" címmel), ahogy a Gerlachfalvi-csúcsról is tarsolyában van még egy történelmi jellegű könyv ötlete.

Ha az ember a Tátráról beszél, megkerülhetetlen téma a medve. László többször találkozott a híres tátrai barnamedvével, jelzett turistaúton is. Jelenleg a Magas- és az Alacsony-Tátrában is sok a barnamedve (mennyiségükre pontos adatok kevésbé, inkább csak becslések léteznek). Na, de mit tegyünk, ha mi is szembetalálkozunk eggyel? „Nem kell pánikba esni. Nem kell kiabálni, sem pedig a szemébe nézni. A legjobb, ha óvatosan eloldalazunk. Ha pedig olyan helyen túrázunk, ahol a madár se jár – például a Krivánon -, akkor csapkodjuk össze néha a turistabotot, az segíthet a találkozás megelőzésében" – magyarázza.

És még egy érdekes magas-tátrai állat: a Rainer-kunyhó közelében él egy róka, aki annyira hozzászokott a turistákhoz, hogy amint megjelenik valaki, már fel is bukkan és kunyerálni kezd (a cikk szerzője három év alatt kétszer is találkozott vele, lásd fotó a belinkelt cikk alján). Scheirich László szerint ez annak a sajnálatos jelenségnek az eredménye, hogy a róka hozzászokott az emberekhez, és hiába tilos a Tátrában az állatok etetése, megszokta, hogy ételt kap.

Már nincs annyi ember

Hiába alakulnak ki nyaranta turistákból álló forgalmi dugók a hágók vagy a menedékházak felé vezető ösvényeken, László szerint ez eltörpül ahhoz képest, amennyi turista a kilencvenes évekig látogatott a Tátrába. A változás legfőbb oka az, hogy ha korábban a szocialista táborból valaki magashegységet szeretett volna látni, akkor csak a Tátrába tudott eljutni. A szabályok is megengedőbbek voltak: ma már például az egyszeri turista nem verheti le a sátrát a hegyekben, míg a hatvanas években több helyen is engedélyezték a sátrazást, például a Zöld-tónál, a Nagy-Tarpataki-völgyben vagy a Poduplaszki-völgyben – utóbbi helyen a Karám-réten lévő hegymászótáborban jelenleg csak szervezett hegymászók sátrazhatnak engedéllyel. Míg a lengyel részeken manapság is rengeteg a turista, nyugalmasabb tipp például a Kapor-csúcs.

És a fél évszázadnál is hosszabb aktív életmód ez idáig vajon hány túrabakancs elkoptatásával járt? László nem számolta össze bakancsainak számát az évek során, annyi viszont biztos, hogy miután a túrabakancsok egyre tartósabbak, most már elég ötévente cserélnie őket. Sőt, az újabbaknak már csak a talpát.