Még a XXI. században is vannak olyan félreeső, távoli helyek, ahol alig jár ember. Csak magányos hegycsúcsok, kopár tájak, vagy esetleg sarkvidéki jégtáblák tarkítják a magányos tájat, ahol legfeljebb néhány tucat ember, vagy a helyi flóra és fauna éli zavartalan életét. Íme a világ legtávolabbi lakott és lakatlan szigetei.
Ezek a világ legtávolabbi szigetei
A Föld legtávolabbi pontjai olyan szigetek, amelyek annyira távol esnek bármelyik szárazföldtől (vagy olyan távol a bejáratott légi és hajózási útvonalaktól), hogy könnyen elfelejti őket a világ többi része. Némelyiknek állandó lakossága van, mások csak átmenetileg lakottak, amikor kutatók érkeznek oda vizsgálni a környezetet, és olyanok is akadnak, amelyek teljesen elhagyatottak.
Ez az öt ilyen helyet tartalmazó lista csak néhány példa a több tucat közül, amelyeket említhetnénk. Valamennyi sziget (vagy bizonyos esetekben szigetcsoport) nagyobb országok függősége vagy külső területe, és mindegyik távoli, lenyűgöző hely, amely továbbra is beindítja a kalandorok és a felfedezők fantáziáját.
A Kerguelen-szigetek
A Kerguelen-szigetek az Indiai-óceán szélfútta déli szigeteinek egy csoportja, amely félúton található Dél-Afrika és Ausztrália között a szub-antarktiszi régióban, és amely tele van gleccserekkel, hegyekkel, sziklás magaslatokkal, valamint hatalmas, fűvel és mohával borított síkságokkal. A 2,1–8,2 ⁰C közötti napi középhőmérsékletnek köszönhetően a Kerguelen-szigetek nem az első számú célpont, ha valaki azon törné a fejét, hogy ott telepedjen le, a szigetek azonban fókáknak, albatroszoknak, csereknek és négy pingvinfajnak is tökéletes menedéket nyújtanak.
A Franciaországhoz tartozó Kerguelen-szigetek a Föld legelszigeteltebb helyei közé tartozik, a legközelebbi terület Ausztrália Heard-szigete és McDonald-szigetei, amelyek nagyjából 450 km-re találhatók, a legközelebbi lakott terület pedig Madagaszkár, amely több mint 3300 kilométerre fekszik Kerguelentől. A fő sziget, Grande Terre 6675 km2, nagyjából Korzika méretének háromnegyede, melyet további 300 kisebb sziget vesz körül. Állandó lakossága nincs, azonban néhány francia tudós, kutató, mérnök állandó jelleggel a szigeteken tartózkodik.
A Kerguelen-szigeteket már 1739-ben ismerték, de hivatalosan csak 1772-ben fedezte fel Yves-Joseph de Kerguelen-Trémarec francia hajós, és a szigetek rögtön a francia korona tulajdonába is kerültek. 1776-ban James Cook kapitány harmadik expedíciója is érintette a szigetet. A XVIII-XIX. században bálna- és fókavadászok állomáshelye volt, erről tanúskodnak az itt talált kunyhóromok, sírok, és az elejtett állatok zsírjának kinyeréséhez használt edények.
Az ausztrál James Kerguelen Robinson (1859–1914) volt az első ember, aki az Antarktiszi Konvergenciától, az Antarktiszt szezonálisan változó szélességi körben körül ölelő tengeri övtől délre született, az Offley fókavadász hajó fedélzetén a Morbihan-öbölben, a Kerguelen-szigeteken 1859. március 11-én. A Morbihan-öböl keleti partján található a szigetek egyetlen települése, Port-aux-Français tudományos bázis, amelyhez tudományos-kutató épületek, műholdas nyomkövető állomás, kórház, könyvtár, tornaterem, kocsma és egy kápolna tartoznak.
Pitcairn-sziget
Ez a kis vulkanikus sziget a Csendes-óceán déli részén – a brit tengerentúli terület, Pitcairn, Henderson, Ducie és Oeno szigetek egyetlen lakott szigete – leginkább a HMS Bounty brit hajó lázadóinak menedékhelyeként ismert, akik itt telepedtek le 1790-ben. A mai szigetlakók többségükben a kilenc lázadó és tizenkét tahiti nő leszármazottja. A Pitcairn-szigetekhez – mely félúton fekszik Ausztrália és Dél-Amerika között – eső legközelebbi lakott szigetek Mangareva (Francia Polinézia) 688 km-re nyugatra, valamint a Húsvét-sziget 1929 km-re keletre, Tahititől pedig 2170 km-re délkeletre található.
A körülbelül 5 négyzetkilométernyi területű fő sziget egy zord félkráter, amely mintegy 340 méter magasra emelkedik az óceán felett, és meredek tengerparti sziklák övezik. Az éghajlat szubtrópusi, a talaj pedig termékeny. Fővárosa – és a Pitcairn-szigetek egyetlen települése – Adamstown, amelynek összlakossága 35 fő, így populáció alapján ez a világ harmadik legkisebb fővárosa. Adamstown az utolsó túlélő lázadóról, John Adamsről kapta a nevét. Pitcairn egy 15 éves hajósinasról, Robert Pitcairn-ről kapta a nevét, aki 1767-ben elsőként pillantotta meg a HMS Swallow brit hadihajó fedélzetén.
A szigetek legkorábbi lakosai polinéz bennszülöttek voltak, akik Hendersonon és Pitcairn-en éltek, de a XVI-XVIII. század között elhagyták a szigeteket, amelyek lakatlanok maradtak a Bounty lázadóinak érkezéséig. Az első európai, aki felfedezte a szigeteket, Pedro Fernandes de Queirós portugál tengerész volt, aki 1606-ban szállt partra itt. A Pitcairntől 193 km-re északkeletre fekvő Henderson-sziget ma egy, az emberek által szinte teljesen érintetlen magas korall-atoll, amely 1988 óta az UNESCO Világörökség része.
Tristan da Cunha
Szent Ilona, Ascension és Tristan da Cunha az Atlanti-óceán déli részének brit tengeren túli területei, utóbbit – amely a három közül a legdélebbi – pedig joggal nevezik a világ mindentől legtávolabb eső lakott szigetének, hiszen a hozzá legközelebb fekvő lakott sziget, Szent Ilona is 2100 kilométerre fekszik északra. A nagyjából 12 km átmérőjű, kör alakú, 34 km partvonallal rendelkező Tristan da Cunha egy vulkanikus sziget, melynek központi vulkánkúpját (2060 m), a Queen Mary's Peak-et általában felhő borítja. A sziget 2816 km-re fekszik Dél-Afrikától és 3360 km-re Dél-Amerikától.
Tristan da Cunha-hoz több kisebb lakatlan sziget is tartozik: a Gough-sziget (ezen egy dél-afrikai meteorológiai állomás található) és az Inaccessible-sziget, melyeken vadrezervátumokat alakítottak ki; és a kisebb Nightingale-szigetek. 2018 októberében a fő szigetnek 250 állandó lakosa volt, akik az egyetlen településen, Edinburgh of the Seven Seas-ben élnek. Tristan da Cunhán nincs leszállópálya, ezért a hajó az egyetlen módja a sziget megközelítésének, amely hatnapos utazást jelent Dél-Afrikából.
A szigeteket Tristão da Cunha portugál hajós fedezte fel 1506-ban, de a viharos tengeren nem tudott kikötni. Először 1643-ban szállt partra itt a Holland Kelet-Indiai Társaság Heemstede hajójának legénysége. Első állandó lakosa az 1810-ben idetelepedett amerikai Jonathan Lambert volt, akinek 1812-ben bekövetkezett halálát követően 1816-ban Nagy-Britanniához csatolták. Tristan da Cunha éghajlata hűvös, viharos, csapadékos, de igazán hideg soha nincsen. A növényzet ezért szinte szubtrópusi. A fauna viszont az Antarktisz „közelsége" miatt szubarktikus, fókák, pingvinek, albatroszok élnek a szigeten.
Bouvet-sziget
Valamennyi sziget közül talán a legrejtélyesebb a Déli-óceán zord vidékén található Bouvet-sziget, amely nagyjából félúton Dél-Afrika és az Antarktisz között, de a déli sarkkörtől északra fekszik. A lakatlan, vulkanikus, sarkvidéki Bouvet-sziget – mely Norvégia külbirtoka - 93%-át jég borítja. Általában véve a világ legtávolabbi lakatlan szigetének tartják: A sziget 1700 km-re északra fekszik az antarktiszi Astrid hercegnőpartjától, amely a Maud királyné föld része, 1870 km-re keletre a Déli Sandwich-szigetektől, és 1845 km-re délre a Tristan da Cunhához tartozó Gough-szigettől és 2520 km-re Dél-Afrikától.
A Bouvet-szigetet 1739-ben fedezte fel Jean-Baptiste Charles Bouvet de Lozier francia hajóskapitány, de 1825-ig kellett várni arra, hogy George Norris angol hajós partra is szálljon rajta. Ő a brit korona nevében Liverpool-szigetnek nevezte el. Az elkövetkező évtizedekben aztán egyetlen expedició sem találta meg a szigetet, ekkor nevezték el kísértetszigetnek. Végül 1927-ben találták meg újra, ezúttal norvég tengerészek, akik hopsszabb időre maradtak is a szigeten, ahol oceanográfiai méréseket végeztek. Ekkor került a Bouvet-sziget Norvégia tulajdonába. A hetvenes években egy meteorológiai állomást is létesítettek itt.
1964-ben egy elhagyatott mentőcsónakra bukkantak a partjainál, amelyben a felszerelés is benne volt, de emberi jelenlétnek sehol sem volt nyoma. 1979 szeptemberében pedig egy különösen erős fényvillanást érzékeltek a műholdak, olyat, amilyet csak egy atomrobbanás tud előidézni, de egyetlen nagyhatalom sem vállalta, hogy atomkísérletet hajtottak volna végre a térségben, annak ellenére, hogy mérések bizonyítják, hogy a sziget körüli vizek erősen radioaktívak.
Diego Garcia
Diego Garcia egy különös V alakú, trópusi korall-atoll az Indiai-óceán kellős közepén, az Egyenlítőtől délre. A sziget a Chagos-szigetcsoport legnagyobb és legdélibb tagja, amely a Brit Indiai-óceáni Terület része. Az atoll 3535 km-re keletre van Tanzánia partjaitól, 1796 km-re dél-délnyugatra India déli csücskétől, és 4723 km-re nyugat-északnyugatra Ausztrália nyugati partjaitól. A sziget területe 174 km², ezzel a legnagyobb területű összefüggő atoll, bár ebből mindössze 27 km² szárazföld.
A sziget Diego García de Moguer spanyol tengerészről kapta a nevét, aki Európa számára felfedezte az 1550-es években, később a franciáké lett, akik lepratelepként, később kókuszültetvényként használták. Napóleon veresége után került Nagy-Britanniához. A Kelet-Afrika, Közel-Kelet, Délkelet-Ázsia és Ausztrália közötti stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően a sziget ma hatalmas légi és haditengerészeti támaszpontként szolgál a bérlő Egyesült Államok, illetve a brit hadsereg számára. A sziget emiatt – kvázi szigorúan titkos terület – nem látogatható.
A sziget egykoron több mint 1000 szigetlakónak (a korábbi ültetvényeken dolgozók leszármazottai) adott otthont, akiket 1971-ben, amikor a szigetet katonai célokra alakították át, kilakoltattak Diego Garciáról. A szigetlakókat a nemzetközi jog szerint kártalanítani kellett volna, de ehelyett a britek" ideiglenes munkásoknak" nyilvánították őket, majd Mauritiusra és a Seychelle-szigetekre telepítették őket. Az elüldözött lakosság a brit Legfelsőbb Bírósághoz fordult jogorvoslatért, ami 2000-ben kimondta, hogy kilakoltatásuk törvénytelen volt.
