Az öngyilkosok erdeje - A Fuji alkotta

Minden a Fuji Kr. u. 864-es kitörésével kezdődött, ami akkora és olyan intenzitású volt, hogy teljesen átformálta a hegy körüli vidéket, és létrejött az öngyilkosok erdeje. A vulkán 10 napon keresztül volt aktív, eközben hatalmas mennyiségű salakot és hamut lövellt ki, a láva a hegy nyugati oldalán folyt le, létrehozva azt a síkságot, ahol ma Aokigahara erdő található, és két részre szakította az akkoriban létező Senoumi-tavat. Ezzel jött létre a Saiko-tó és a Shojiko-tó. A hegy egészen a tőle 100 kilométerre északra fekvő akkori Kai tartományig szórta a salakot és a hamut.

Szintén ekkor jöttek létre az erdő körül található olyan természeti látnivalók, mint a Fuji-goko, vagyis a 'Fuji öt tó' nevű terület, amely a rajta található öt tóról kapta a nevét, az Ōmuro- és a Nagao-kúpok, illetve maga az Aokigahara erdő is, amelyen belül további különleges helyek is találhatók, mint a Narusawa jégbarlang, a Fugaku szélbarlang, illetve a Sai-tó denevérbarlangja, melyek abban hasonlítanak egymásra, hogy valamennyi egy-egy lávacső, vagy pirodukt. 1929-ben mindhárom barlangot Japán természeti műemlékévé nyilvánították.

A három lávabarlang közül a 386 méter hosszú Sai-tó denevérbarlangja a legnagyobb; itt a helyi denevéreket figyelhetik meg a látogatók, míg a 201 méter hosszú Fugaku szélbarlangot az Edo-korszaktól a Meidzsi-korszakig (kb. 1600-tól 1900-ig) a selyemhernyók petéinek tárolására használták. A három közül a 156 méter hosszú Narusawa jégbarlang a legkisebb, amelyet sokáig természetes hűtőszekrényként használták. Az Edo-korszakban a barlangban felvágott jeget a Shogunnak és kíséretének küldték el Edóba, a mai Tokióba.

A csend és magány erdeje

Ezen, az úgy nevezett Aokigahara-lávamezőn alakult aztán ki a sűrű Aokigahara erdő, melynek talaja nagyrészt vulkáni eredetű kőzetekből áll. Ez a porózus lávakő azonban elnyeli a hangokat, és kialakítja azt a sűrű rengetegben tapasztalható ijesztő csendet és furcsa magányos érzést, amelyet az erdőben megfordult emberek egyaránt említenek. Itt még „ha segítségért kiabálsz, akkor sem fogja senki meghallani" – mondja el minden idegenvezető, majd mindezt bizonyítandó összecsapják a tenyerüket – és valóban, a lávakőzet apró lyukai teljesen elnyelik a hangot.

 Az Aokigaharának azonban van egy másik baljós, ijesztő tulajdonsága is, méghozzá az, hogy itt még a navigációs iránytűk is megbolondulnak. Ha ugyanis közvetlenül a magas vastartalmú lávára helyezik őket, a mágneses iránytűk tűi észak felé mutatnak, igazodva a kőzet természetes mágnesességéhez. Amint azonban az ember felemeli normális magasságba, helyreállnak.

A Jukai, vagyis Fák tengere elnevezés az erdő sűrű lombozatáról ered. Mivel a Hinoki ciprus- és bürökfák természetes lombkoronaként viselkednek az erdő talaján, sok napfényt elzárnak. A fák védelmének köszönhetően az erdőben hűvös és párás környezet alakult ki, amely lényegében nagy mennyiségű nedvességet zár be. Ugyanakkor a fákat borító moha is visszatartja a vizet, így a fák hagyományos talaj nélkül is boldogulni tudtak.

Így az sem meglepő, hogy a túrázók még esős napokon sem áznak el, mi több, egyetlen csepp eső sem hullik rájuk. Noha ez a lombkorona az erdőben túrázó turisták számára előnyt jelent, ugyanakkor a sok hátborzongató sajátosságának a misztikumát is tovább növeli.

Az öngyilkosok erdeje

De vajon hogy lett az Aokigaharából az öngyilkosok legnépszerűbb halál-helyszíne? Senki sem tudja, hogy mikortól kezdtek ide járni azok, akik itt akarták befejezni földi pályafutásukat, azonban az utóbbi időben évről évre erősen emelkedik az itt meghalni szándékozók száma. Míg a 70-es években csupán 20 esetet jegyeztek fel, 2002-ben már 78 fő volt a rekord, 2003-ban már 105 holttestet találtak, 2010-ben pedig a rendőrség több mint 200 kísérletből 54 megerősített öngyilkosságot rögzített.

A kormány hivatalos jelentése szerint 2013-2015 között több mint száz olyan japán ember ölte meg magát az Aokigahara sűrű és néma magányában, akik nem is a környéken éltek, de a helyiek szerint ennél sokkal magasabb lehet a valós szám. Itt gyakorlatilag bármikor belebotolhat az ember egy öngyilkos maradványaiba. Ezért a helyi tisztviselők abba is hagyták a számok nyilvánosságra hozatalát, hogy ezzel is csökkentsék Aokigahara öngyilkossággal való kapcsolatát.

Az itteni öngyilkosságok leggyakoribb módja az akasztás, a gyógyszer-, vagy drogtúladagolás, az év legérzékenyebb hónapja pedig a március, mivel Japánban ez a pénzügyi év vége, amikor megugrik az öngyilkosságok száma. És hogy miért éppen az Aokigaharát választják? Több túlélő is elmondta, azért, mert úgy gondolják, hogy itt anélkül tudnak meghalni, hogy bárki is észrevenné őket.

Vannak persze, akik bizonytalanok, nem biztosak abban, hogy meg merik-e majd tenni a végső lépést, ezért befelé menet jelzőszalagot húznak maguk után, hogy ha meggondolnák magukat, visszataláljanak a kijelölt útra. Olyanok is akadnak persze, akik nem öngyilkosok akarnak lenni, csak azért húznak szalagot, hogy ha véletlenül letérnének a kijelölt ösvényről, nehogy eltévedjenek az erdőben.

Az eredet

Sokan Seicho Matsumoto japán író 1961-es novelláját, a Hullámok tornyát (Nami no Tō) tartják annak a műnek, amely arra ösztönözte az embereket, hogy az erdőbe menjenek kioltani az életüket; ebben egy heroinfüggő történetét mesélte el, aki azért ment az erdőbe, hogy ott legyen öngyilkost. Elsősorban ez a történet az oka annak, hogy a 60-as évek óta az Aokigaharát az öngyilkossággal társítják.

Azonban az első feljegyzett eset ennél sokkal régebbi: a rituális öngyilkosságot – amelyet egy Shohkai nevű szerzetes követett el – 1340-re teszik a kutatók. A szerzetes az erdőség egyik barlangjába vonult vissza, ahol rituális böjtbe kezdett, hogy ezzel megszabadítsa az embereket a létkörforgásból. A rituális böjt pedig a halálával végződött.

Egy másik lehetséges eredet az úgy nevezett ubasetayama gyakorlata, amely a XV-XVII. századra, a „hadakozó fejedelemségek korára" vezethető vissza, amikor a sorozatos háborúk nyomasztó és végtelen éhínségeket vontak maguk után, ezért az elszegényedett családok az erdőbe hozták ki meghalni azokat a rokonokat, különösen az időseket, magatehetetleneket, akiket már nem tudtak etetni. Ez a gyakorlat állítólag egészen a XIX. századig fennmaradt, noha szokássá nem vált.

Az öngyilkossághoz való japán hozzáállás

Japánban az öngyilkossághoz való hozzáállás mindig is eltért a nyugati, keresztény felfogástól, értékrendtől, a szigetországban ugyanis sosem volt tiltott dolog, vagy tabu, ahogy vallási vagy morális értékek sem ellenezték annak elkövetését. Ezzel szemben sokkal inkább a becsületen, az erkölcsön esett csorba, a hűség, vagy az önfeláldozás gyakorlata volt, amely viszont az egész japán társadalomra, identitásra jellemző.

Gondoljunk csak a szamurájok 'seppuku'-jára (kardba dőlés), vagy a kamikaze pilóták öngyilkos küldetéseire – ezek mind becsületbeli öngyilkosságok voltak. Ezek sorába tartoznak az ubasetayamák is, amikor az idősek, vagy betegek a család túlélése érdekében választották az öngyilkosságot.

És lényegében napjaink öngyilkosságai is valamilyen szinten elfogadhatók a japánok számára,
amikor a társadalmi nyomás, elsősorban pénzügyi krízis miatt választják a halálnak ezt a formáját, ezáltal az öngyilkosok életjáradékukkal próbálják családjukat kompenzálni, vagy felelősségvállalásból követnek el öngyilkosságot, amikor esetleges bűneiket, bűnbánásukat akarják ily módon kifejezni.

A halottak szellemei a japán folklórban

De visszatérve az erdőbe kicipelt öregekhez, az ott magukra hagyott emberekhez, a japán folklór köréjük is meglehetősen félelmetes történeteket szőtt. Azt mondják, hogy az itt meghaltak szellemei az úgy nevezett yūrei-k, azok az ártó démonok, amelyeket a bosszúvágy hajt.

A legenda szerint a yūrei-k az Aokigahara erdőségében vándorolnak és kísértenek. Fehér ruházatukról (ami az Edo-kori temetési rituálékban használt fehér halotti kimonókra utal), hosszú, kócos, fekete hajukról, élettelenül a testük mellett kinyújtva csüngő kezükről és láb nélküli, lebegő mozgásukról, megjelenésükről ismerhetők fel.

Ezért aztán sok japán nem is mer belépni az öngyilkosok erdejébe. Ugyanakkor a modern média igyekszik is felnagyítani Aokigahara természetfeletti, kísérteties voltát, melynek érdekében maximálisan ki is használják az erdők által keltett szinte áhítatos félelmet Japánban.

Az Aokigahara a képernyőn

Az elmúlt években több mozi és streaming szolgáltató is elővette a hátborzongató témát, legyen szó horrorfilmekről, vagy misztikus drámáról. Ezek cselekményei egyaránt az erdő félelmetes hírnevén alapulnak, mint a tökéletes öngyilkos úti cél, és a paranormális jelenségek helyszíne.

„A fák tengere" című 2015-ös amerikai misztikus filmdráma Matthew McConaughey-vel és Ken Watanabe-val a főszerepben egy elgondolkodtató alkotás, mely az élet átértékelésére, az útkeresésre és az élni akarásra helyezi a hangsúlyt.

A „The Forest" (Sötét erdő) című 2016-os Netflix horrorfilm bár fikció, a történet a japán erdő mitológiájából táplálkozik: egy fiatal amerikai nő, aki eltűnt húgát keresi, az Aokigahara meggyötört démonaival, a yūrei-kel találkozik.

Az Aokigahara bejáratánál ugyanakkor tábla figyelmeztet az élet fontosságára:

az életed drága ajándék, amelyet a szüleidtől kaptál. Gondolj rájuk, a testvéreidre és a gyermekeidre! Ne tartsd magadban, beszéld meg a problémáidat! Vedd fel a kapcsolatot a nemzeti segélyvonallal!"

Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelki-elsősegély-számot!