Emberi történetek Üzbegisztánból

Korábbi cikkünkből kiderült, hogy Üzbegisztán tele van látnivalókkal, de nem csak emiatt jöttem haza teljesen feltöltődve onnan. Minden egyes nap meghatódtam az ott élők viselkedésén, olyan dolgokon, amelyek számukra teljesen természetesek.

Az ország többsége muzulmán, így nő és férfi eleve nem fog kezet. Helyette bemutatkozáskor kicsit meghajolnak, ha pedig köszönetet mondanak, egymás szemébe néznek, szívükre teszik a jobb kezüket és azt mondják: „rahmat". És ha ez egy külföldi is csinálja, nagyon hálásak és boldogok. De a tisztelet minden szempontból nagyon fontos a számukra.

Szőke hajú nőként üzbegisztáni körutunk minden egyes állomásán felfigyeltek rám, de a férfiak egy pillantás után elfordultak, a nők pedig rám mosolyogtak. Senkit sem akarnak megbántani, vagy akár csak zavarba hozni! A cipekedéssel sem kellett bajlódnom; mindenhol segítettek a bőröndömmel. Ha mondtam, hogy köszönöm, bírom, értetlenkedve néztek rám – nem az a kérdés, hogy bírom-e, hanem, hogy egy nő ne cipekedjen.

Na és a bizalom! Üzbegisztáni körutunk első estéjén, Taskentben bementünk egy kis élelmiszerboltba. Jeleztük, hogy kártyával kívánunk fizetni, az eladó bicentett, majd elkérte a bankkártyát és elsétált vele a pult mögött a sarokba. Hallottuk a pittyenést, de ahelyett, hogy odahozta volna a terminált, hogy beírjuk a kódot, kérte, hogy mondjuk meg. Nem mondtuk meg, bementünk a pult mögé, és megcsináltuk maguknak, amit ő nem értett, de nem szólt érte.

Mi pedig nem magyaráztuk el neki, hogy Magyarországon folyamatosan halljuk, hogy figyeljünk a banki adatainkra, hogy rendszeresen hívogatnak csalók bankok nevében, gyakorlottak vagyunk, minket nem lehet átverni! Pár nappal később már eszünkbe sem jutott aggódni egy ilyen helyzetben, Üzbegisztánban ez a szokás, nekik az nem jut eszükbe, hogy visszaéljenek a helyzettel. (Persze, azért mindig, mindenhol figyeljünk!)

Egy másik alkalommal egy étterem előtt álltunk kollégámmal, aki cigarettát szeretett volna venni, de nem tudta, hol lehet. A szomszédba éppen érkezett egy fiatal motoros futár, őt kérdeztük. Nem beszélt angolul, de úgy tűnt, azt akarja mondani, ha adunk neki pénzt, ő két percen belül hoz egy doboz cigit.

A nyelvi korlátok miatt nem sikerült megértetnünk, hogy mi nem erre gondoltunk, kollégám pedig úgy döntött, ad pénzt a srácnak, érdekli, mi lesz ebből. Nem jött vissza két percen belül, három is eltelt mire begördült, nyújtotta a cigarettát, a blokkot és a visszajárót, meghajolt, majd egy szó nélkül elment.

Bukhara városában szétment a térdem, csak sántikáltam. Az utcán arra járó fiatal lányok, fejkendős asszonyok mutogattak a lábamra, és szívükre tett kezükkel és arckifejezésükkel fejezték ki, hogy sajnálják. A központi téren egy lépcsősoron küzdöttem, meg-megállva, hogy pihenjek és néztem, hol van egy szabad pad, ahova leülhetek. A hozzám legközelebb lévőn egy nő ült két kisgyerekkel, mikor észrevett, a két kicsit közelebb ültette magához, és intett, hogy menjek, csinált nekem helyet. Itt nem csak a fájdalomtól könnyezett be a szemem.....

Az út többi része azonban a mosolyról szólt. Bárkire ránéztem, rám mosolygott (persze, csak a nők). Mosolyogtak azonnal, őszintén, és mivel Üzbegisztánban nagyon népszerű az aranyfog, ezek a mosolyok valóban ragyogtak!

Az alábbi videóban te is bepillanthatsz a vendégszerető Üzbegisztán csodáiba: