Valami egészen elragadó atmoszférája van ennek a kis panorámás terasznak, ahol valószínűleg nem egy lány kezét kérték már meg, amióta létezik. Éppen ottjártunkkor is történt egy eljegyzés a szölővel befuttatott pergolák alatt.

Ezen a helyen minden megvan, ami Lisszabonra jellemző: színes csempékkel borított falak, kilátás a város legrégebbi negyedére, a Tajo vizét szelő fehér vitorlásokra, laza hangulat, és rikító ciklámenben és lilában pompázó murvafürt bokrok. A terasz az oszlopsoraival olyasmi hatást kelt, mint a Halász-bástya a budai várban, csak éppen a Portugáliára jellemző pasztellszínű-mintás azulejo csempékkel.

A pergolák alól az Alfama háztetőire látunk rá, arra a városnegyedre, amely túlélte a városképet drámai módon átalakítót 1755-ös földrengést. A negyedben régen halászok és szegények laktak, és szűk, girbe-gurba utcáival, lépcsőivel még ma is őrzi a régi idők hangulatát.

Innen, a kilátóról nézve festői hatást kelt az egymás hegyén-hátán sorakozó terrakotta háztetők látványa.

A Miradouro de Santa Luzia, azaz a kilátó a nevét az itt álló fehér falú barokk templomocskáról kapta, amelynek oldalát két, a 17. századra jellemző módon kék-fehér csempékből kirakott történelmi kép borítja. Az egyik a Lisszabon belvárosában lévő Kereskedők terét ábrázolja még az 1755-ös földrengések pusztítása előtt, a másik pedig az akkor mórok (arabok) fennhatósága alatt lévő Szent György várat ostromló keresztényeket 1147-ben.

A kilátó méltán népszerű hely, így ha nem hajnalban megyünk ki, számíthatunk rá, hogy tele lesz turistákkal. Állítólag zenészek és művészek is szívesen települnek ide ki. Amikor mi ott voltunk, hangfalak biztosították a laza hangulatot, a korlátokon pedig szinte alig lehetett ülőhelyet találni, annyi fotózkodó turista, és helyinek tűnő, beszélgető társaság gyűlt itt össze. Természetesen portói bort is lehet kapni 3 euróét, és a város jellegzetes likőrjét, a piros bogyókból készült Ginját is megkósolhatjuk.