Villő a vendéglátásból keresi a kenyerét, a budai agglomerációban két kézműves pékséget üzemeltet férjével, és van egy szezonális teraszuk is a Duna-parton, amely már 18 éve töretlen sikerrel működik. De az igazi szenvedélye az utazás. Utazik a családdal, egyedül és egy utazási iroda megbízásából is, ahol túravezetőként dolgozik. Délkelet-Ázsiába vezet etikus utakat, ahol az ország megismerésén túl önkéntes munkával és adományokkal támogatják a helyi közösségeket és az állat- vagy természetvédelemmel foglalkozó szervezeteket. A legnagyobb szerelme azonban a fekete kontinens.

Írni is szokott a kalandjairól, mégpedig olyan átéléssel és annyira élvezetesen, hogy aki beleolvas az írásaiba, az hirtelen erős vágyat kezd érezni, hogy Afrikába utazzon. Van egy utazós blogja és egy Facebook-oldala is, ahol rövid sztorikkal osztja meg fotóit, nagy álma pedig, hogy egyszer könyvben is megírja azt a sok csodát, amit látott a világban!

Hogyan kerültél kapcsolatba Afrikával?

Afrikába sosem vágytam. Mikor a Covid miatt lezárták a határokat, szinte börtönben találtam magam. Úgy éreztem, megfulladok, ha nincs lehetőségem utazni. Akkoriban Tanzánia volt talán az egyetlen hely, ahová korlátozások nélkül lehetett menni, így kerültem előszőr Fekete-Afrikába, Zanzibár mesébe illő szigetére.

Milyen volt az első találkozásod a kontinessel?

Szerelem volt első látásra! Nem voltam már kezdő a trópusi varázslatokban, türkiz színű óceánpartot is láttam eleget, de az afrikai hangulat teljesen levett a lábamról! Csodálatosnak láttam a tarka ruhákba öltözött, karcsú asszonyokat, az illatos fűszerekkel és színes gyümölcsökkel teli nyüzsgő piacokat, a sosem látott növényeket és az afrikai zenét. De ami a leginkább elbűvölt, az az itt élő emberekből áradó természetes kedvesség és derű. Úgy éreztem, mindig is ismertem ezt a helyet, mintha hazatértem volna. Azóta Afrika nem ereszt.

Melyik afrikai országokban jártál eddig?

Két év alatt ötször tértem vissza a fekete kontinensre. Szerencsém volt, ugyanis egy Afrika-kutató antropológus vezetésével juthattam el Tanzánia és Kenya világtól elzárt törzseihez, jártam Szenegál apró falvaiban és Zanzibár turistáktól távol eső zugaiban is.

Pár hét múlva indulok vissza Kenyába, már alig várom, hogy a szövőmadarak kiáltozására keljek reggel! Elmegyek Jane Goodall csimpánzaihoz, Karen Blixen házához a Ngong hegyek alatt, Joy Adamson egykori otthonába, ahol Elza, a kisoroszlán nevelkedett és egy olyan faluba, melyet bántalmazott nők alapítottak, és ahová férfiak be sem tehetik a lábukat!

Afrikai utazásaimhoz sok véletlen, már-már csodaszámba menő dolog kapcsolódik. Kenyába például úgy kerültem, hogy eredetileg Etiópiába indultunk, csak a háborús helyzet miatt nem kaptunk vízumot, így Kenyában kötöttünk ki. Egészen addig sajnáltam, hogy kimarad az ősi kopt templomok meglátogatása, amíg Mombasszában be nem mentünk egy 1901-ben épült hotelbe, ami az ország legelső szállodája volt. Itt szállt meg a legtöbb európai vadász és kalandor, akik a kontinensre érkeztek. Az egykori hotelbe belépve úgy éreztem, hogy én már jártam ezen a helyen! Láttam magam előtt az eredeti falburkolatot, a réz kilincseket, a sötét fa ajtókat. Még most is futkos a hátamon a hideg, ahogy visszaemlékszem rá! Mit tud az ember kezdeni egy ilyen élménnyel, mikor úgy érzi, találkozott egy előző életbeli önmagával? Visszatér a tett helyszínére!

Mi az, ami elvarázsolt a kontinensben?

Afrika minden porcikája elvarázsol, valamennyi itt töltött pillanat belém égett. A táj, az árnyék nélküli fények, a vöröslő föld, a növények ezernyi zöldje és az emberek színpompás ruhái alkotta színekből szőtt élő festmény, a végtelen szavannák állatai, a szokatlan növényvilág, a buja dzsungel, az illatok, az egykori felfedezők meséi, a helyi kávé és a hideg sör, ami sehol nem esik olyan jól, mint az afrikai hőségben!

Mikor szürkületkor hallod a vadászni induló oroszlánok üvöltését!
Mikor reggel ismeretlen dallamot fütyülő madarak hangjára ébredsz!
Mikor este a ház előtti fán hatalmas szemekkel bámul rád egy édes kis maki!
Mikor egy gyalogos szafarin hátrálni kell, mert egy dühös bivaly állja el az utat!
Mikor tőled pár méterre az oroszlánok hangosan ropogtatják a frissen elejtett gazella csontjait!
Mikor egy elefánttehén megkerget, mert veszélyben érzi a borját!

Mikor az orrod előtt cincálnak szét a keselyűk egy bűzlő tetemet!
Mikor a színes tógába öltözött, gyöngyökkel ékesített, dárdával és tőrrel felfegyverkezett harcosok összedörzsölt botokkal gyújtanak tüzet!
Mikor éjszaka hallod kiáltozni a majmokat, mert leopárd jár a közelben!
Mikor a zuhanyzó felé menet szemben találod magad egy szurikátával!
Mikor gyalog átsétálsz az egyenlítőn és kipróbálod, hogy az örvény tényleg a másik irányba forog!
Mikor a bozótban osonsz lábujjhegyen, széllel szemben egy orrszarvú nyomában!

Afrika szabad, vad, izgalmas, romantikus, kiszámíthatatlan, csupa élet!

Ami leginkább megérintett, az egyértelműen az emberek, elsősorban a nők. Oda vagyok az ott élők közvetlenségéért, lazaságáért, hogy tudnak a pillanatnak élni, apróságoknak örülni, nem bonyolítják túl a dolgokat. És a fekete nők, nem is tudom kifejezni, de valamiféle megmagyarázhatatlan testvériséget érzek velük, mintha közéjük tartoznék.

Mi az, ami miatt újra és újra visszatérsz?

Nincs nap, hogy ne gondolnék Afrikára. A tűző trópusi napra, a fekete arcokon ragyogó fehér mosolyokra, a szavannai vöröslő naplementére és arra az érzésre, hogy itt bármi megtörténhet. Barátaim is lettek, akikhez szívesen megyek vissza, és még annyi mindent nem láttam!
Ismerek egy magyar lányt, akinek maszáj férje van. Hozzájuk is szeretnék elmenni látogatóba és kipróbálni az életet egy tapasztott sár kunyhóban, ahol nincs áram és a folyóból kell hozni a vizet. Kíváncsi vagyok, hogyan boldogulnék egy ilyen helyen, és szeretném megtapasztalni a civiláció vívmányait nélkülöző, természetközeli életet.

Hogyan jellemeznéd a helyi lakosokat, akikkel találkoztál?

Leginkább a kedvesség, ami az afrikai emberekről eszembe jut, de ahogy nálunk, ott is hatalmas a különbség a város és a vidék között. A modern nagyvárosok lakói hasonlóan élnek, mint bárhol máshol a világon. Farmert, pólót és edzőcipőt hordanak, a zsebükben lévő telefonnal fizetnek a KFC-ben. Ők zárkózotabbak és stresszesebbek, de európai mércével nézve így is milliószor barátságosabbak és segítőkészebbek, mint egy átlagos budapesti.

Máshol fűből fonott, vagy sárból tapasztott kerek kunyhókban, szinte kőkorszaki körülmények között élnek a hagyományos ruhákat viselő, tradícionális élemódot folytató törzsek tagjai. Az ilyen helyeken szinte gyermeki örömmel, kíváncsisággal és vidámsággal  fogadtak bennünket.

A legcsodálatosabb élményem a hadza népcsoportnál tett látogatásom volt, akik a világ egyik utolsó vadászó-gyűjtögető törzse!

Mintha időutazást tettem volna az őskorba! Állatbőr ruhákat viselő, íjakkal és nyilakkal felfegyverkezett, vad tekintetű vadászokat láttam és félénk asszonyokat, akik gyökereket és bogyókat gyűjtögetnek egész nap, este pedig a botokkal gyújtott tábortűz mellet alszanak egy barlangban vagy a szabad ég alatt. Totálisan kívül élnek a civilizáción, nem járnak iskolába, orvoshoz és pénzt sem használnak. Egy ilyen találkozástól nem szabadul könnyen az ember.

Vagy mikor egy maszáj faluban eléd jönnek az ezerszínű ruhát viselő, kopaszra borotvált fejű, csodás ékszereket viselő nevetős asszonyok, hogy énekkel és tánccal köszöntsenek. És ugyanennek a félnomád pásztor törzsnek a férfiai este a csillagokkal teli afrikai égbolt alatt olyan ősi dallamokat énekelnek, melyektől a gyomrodban érzel feltámadni valami szunnyadó őserőt. Hát ilyen pillanatokat éltem át Afrikában, csoda, hogy odavagyok érte?

Mennyire nyitottak, barátságosak a látogatókkal?

Kivétel nélkül mindenki mosolygós, kedves és barátságos! Ennyi jókedvű embert életemben nem láttam még! Énekelnek, táncolnak, örülnek az életnek.

Nem szeretném idealizálni a dolgot, nyilván mindenhol a világon vannak rossz emberek. Afrikában sokan specializálódtak a turisták megkopasztására, sokszor erőszakosan próbálják rád tukmálni az áruikat és rengetegen kínálják a szerelmüket pénz vagy európai házasság reményében. Ez utóbbiak jellemzően férfiak, ami engem egészen elképesztett. De összességében életigenlő, nyitott szívű, szeretetreméltó emberekkel találkoztam.

Az élményeidet fotókon is megörökíted, sőt már kiállításod is volt. Hogyan kezdtél a fotózásnak?

Sokáig egyáltalán nem fotóztam, inkább átéltem az élményeket, mint hogy a megörökítésével foglalkozzak. Még fényképezőm sem volt. Aztán egyszer egy különleges helyre mentem, és csináltam képeket. Csak otthon vettem észre, hogy mennyire benne vagyok a fotóimban, hogy azok a képek valahogy belőlem születtek, engem tükröznek vissza.

Egy egész sorozat női portrét készítettél. Mi az, ami elvarázsol az afrikai nőkben?

Tájakról ritkán készítek képeket, inkább olyan dolgokat fotózok, amik érzelmeket keltenek bennem, Ezek elsősorban az emberek és az állatok. A helyieket szeretem legjobban fotózni, főleg hétköznapi tevékenységük közben. Kedvenceim az elkapott pillanatok, mert amikor már észreveszik a fényképezőt, megszűnik a természetesség. A fotóimat nem retusálom, úgy szeretném visszaadni a pillanatot, ahogy én akkor és ott láttam.

Utazásaim során a női sorsok foglalkoztatnak leginkább, az afrikai asszonyok speciális helyet foglalnak el a szívemben. Mikor kislány voltam, egy idős rokon naftalinszagú lakásában a tévé tetején láttam egy szobrot. Rövid hajú néger nőt ábrázolt, karcsú nyakán arany karikákkal, fülében hatalmas fülbevalókkal. Máig érzem azt az erőt, az átható nőiességet és izgató egzotikumot, ami abból a szoborból áradt. Ezt a megmagyarázhatatlan, archaikus női erőt érzem az afrikai asszonyokon, egyszerűen nem tudom megunni a fotózásukat.

Melyek azok a helyek, amelyeket feltétlenül látnunk kell, ha szeretnénk felfedezni Afrikát?

Ez aztán nehéz kérdés! Mindenki mást keres egy utazásban. Sokan félnek ettől a kontinenstől, piszkosnak, elmaradottnak, betegségektől hemzsegőnek képzelik. Pedig Afrikában minden van, amit egy utazásban szeretni lehet. Izgalmas modern nagyvárosok, lenyűgöző tájak, különleges állatok, érintetlen természet, változatos kutúra, tradicionális és modern művészet, fantasztikus szálláshelyek, óceánpart, és vidámság!

Ami leginkább lenyűgöző ezen a kontinensen, azok a döbbenetes kontrasztok. Délelőtt kávézhatsz egy csillogó plázában, ebédidőben megfigyelhetsz egy legelésző elefántcsordát, és este a tábortűz mellett lenyúzott állatok bőrét viselő, mezítlábas harcosokkal eheted a nyársra húzott kecskehúst. Aki megnyitja a szívét az itt élő emberek felé, garantáltan életre szóló élményekben lesz része!

Mennyire érezhető az éghajlatváltozás a kontinensen?

Erre csak egyetlen példát mondanék. Kenya északi részén jártunk, napnyugtakor értünk egy szamburu faluba. Ilyenkor térnek haza az állatok az egész napos legelésből. Ez a pásztor nép hagyományosan szarvasmarhákat tart, de az elmúlt évtizedek aszályai miatt már csak a kecskék és a tevék élnek meg ezen a tájon. Bejöttek az állatok a tüskés ágakkal körbekerített házak közé, és az asszonyok nekiláttak a fejésnek. Üresek maradtak a tökedények. Nem volt tej. Annyira kevés a legelnivaló, hogy a kecskék nem adnak tejet. Ennek a népcsoportnak az alapélelmiszere a tej. Húst csak ünnepekkor esznek, növényeket nem termesztenek. Nekik a tej adja az életet. Azon az estén sem a felnőttek, sem a faluban élő kisgyerekek nem tudtak enni. Semmit. Mikor egy ilyen helyzettel szembesülsz, azonnal eltörpülnek a saját problémáid.

Talán azért is megyek vissza újra és újra Afrikába, hogy lássam mi az, ami igazán fontos. Ahol a túlélésről szól az élet, ott felértékelődnek az emberi kapcsolatok, az összetartozás, a támogatás, a hála, a hit, csupa-csupa olyan dolog, ami kiveszőfélben van a világban.

Ahogy Hemingway unokája írta:
"Ha valaha is láttam varázslatot, az Afrikában volt."