Nem tagadhatom, fölösleges is lenne, hiába, hogy bár a pandémiát magunk mögött hagytuk, az óvatos utazás mégis rányomta bélyegét idei kalandjainkra. Nem indultunk messzire, nem kerestük a minél egzotikusabb túrákat, kevéssé akartunk távoli tájakra vándorolni vagy éppen őrült városi forgatagban fogadni be az idegen illatokat, ízeket, és igen, a legkevésbé sem kívántunk elvegyülni abban a nagy nemzetközi nyüzsgésben, ahol talán a maszk is kevés. 

És akkor már el is kaptam a fonalat, kezdjük a maszkkal. Többek között azért is, mert februárban, amikor Svájcba készültünk családi vendégségbe, és néhány napos téli ejtőzésre, épp indulásunk napján törölték el a beltéri kötelező maszkhasználatot.

A kocsiba persze így is bekészítettük, hiszen Ausztriába még szükség volt rá, bár csak visszafelé álltunk meg Salzburgban egy éjszakára. Mindenesetre jólestek a lazítások, jólesett, hogy az FFP2-eske csak a biztonság kedvéért pihent a kesztyűtartóban. 

"Beleharapni a levegőbe óraszám...."

Svájc azért is tűnt izgalmas úticélnak, mert az osztrák-svájci és liechtensteini hármashatárhoz indultunk, ahol utoljára jó húsz évvel ezelőtt jártam, akkor is csak átsuhanóban. Most viszont vendéglátóink jóvoltából egy Sennwald nevű kis faluban volt szállásunk, ahonnan rengeteg kirándulóhely akadt viszonylag rövid távolságon belül, szóval tervezhettünk: síelést, szánkózást vagy éppen túrázást a combközépig érő hóban. Nekem két év bezárság után ez hiányzott a legjobban. A természet, ahol semmi sem emlékeztet mindarra, amit magunk mögött hagytunk. 

A Schwende körzetben megbújó Seealpsee, a Santis hegy ölelésében található alpesi tó megkerülése volt az első cél. Mindössze 1100 méter magasra mentünk, nagyjából 400 méter szintkülönbséget leküzdve - jelentős részben hóban. Meredekre sikerült az első kaptató, idővel elcsendesedtünk, a megteendő méterekre koncentráltunk.

Ahogy akkor írtam: "Egyre feljebb törve erősödik a fény, napszemüveg nélkül sokáig senki nem bírja a vakító nagy fehérségben. Aztán úgy a negyedik kilométer környékén felbukkan a tó, és már tényleg kevés a szó, hogy leírjam a látványt. Seealpsee barátságos arcát mutatja, kristálytiszta, lágyan ringatózó víz, tőle méterekre akár térdig is süppedhetünk a hóban.

Bizonyára sok hely van a világon, ahol az ember rácsodálkozhat arra, mit is képes adni a természet, csak úgy, teremtő erejéből, de ez itt most bármelyiket felülírja. Hazafelé az jár az eszemben, a boldogság fokmérőjét talán érdemes lenne ezeknek a hegyeknek a magasságához állítani. Mert minél többet teszünk meg felfelé, annál kerekebb lesz a kedv - amire nagy szüksége van mostanában mindenkinek."

Hogy miért hagytuk ki eddig Szlovéniát? 

Második kalandos utazásunk a magyar hoki válogatottnak is köszönhetően (Ljubjanában tartották májusban az 1/A csoportos hoki világbajnokságot) Szlovéniába vezetett. A legelső kérdés, amit feltettünk a szlovén-magyar határ után egyértelműen a fenti alcím volt. Azaz, hogy eddig vajon miért nem repített minket oda a jó sorsunk, miért kerültük ki ezt a természetes varázsdobozt, ami itt van a szomszédságunkban...? Választ nemigen találtunk, de igyekeztünk néhány nap alatt bepótolni az elmúlt éveket. 

Szinte minden napra jutott egy kirándulás, 10-15 kilométeres túrázás. Olyan elképesztő helyeken, mint például a Triglav Nemzeti Parkban húzódó Pokljuka-szurdokban, ahol tényleg az érintetlen természet mér újabb és újabb jófajta csapásokat szívre, lélekre, amelyről álmodni szoktunk. Hadd idézzek megint csak akkori cikkemből.

"Itt a hosszú városi lét után végre a saját bőrén tapasztalhatja meg bárki, szinte a pórusaiban, hogy nincs és nem is lehet csodálatosabb dolog az őt körülvevő burjánzó, a zöld valamennyi árnyalatában pompázó természetnél. A leveleiket éppen kibontó páfrányok térdmagasságú erdeje után bármerre is nézünk, mindenütt fenyők, óriási gyökereikkel a sziklákat vékonyan borító földrétegbe kapaszkodó fák, látszólag járhatatlan és mégis hódításra csábító utak."

Most felidézve a májusi képeket, nem volt túlzás a szuperlatívuszokban való leírás, mert a magas szurdok világa, a tavasszal vízben bővelkedő vízesések látványa tökéletesen átmossa az embert, hogy estére már tényleg csak egy jó puha ágyra vágyjon. Szlovéniában mindent megtalálunk, amire vágyunk, tenger is jut a nagy kék víz szerelmeseinek, és kalandos táj a bakancsos túrázóknak. És ami Svájccal szemben mindenképpen előnyös - az árfekvés, amely legyen szó szállásról, étkezésről, belépőjegyekről jóval inkább a mi pénztárcánkra szabott. 

Kerékpáron a Zemplénben, kerékpáron Tokaj környékén, túracipőben Miskolc körül

Idén úgy alakult, hogy a pandémia előtti időszakban oly gyakori sajtó meghívásokból szerencsére újra akadt néhány. Így varázsoltak el a Bodrog környéki kis falvak, Sárospatak délceg Rákóczi-vára, Bodrogkeresztúron, a haszid zsidó közösségek népszerű zarándokhelyén Reb Steiner Saje emlékháza és sírhelye.

A klasszicista stílusú felújított Kincsem kastélyban pedig olyan páratlanul finom ebédet kóstolhattunk, amit még sokáig emlegettünk. Az utat biciklikkel jártuk be, így kerültünk fel a fantasztikus Megyer-hegyi tengerszemhez, majd később ugyancsak két kerékről gyönyörködtünk a Gombos-hegyi pincesor valószínűtlenül izgalmas építészeti megoldásaiban. 

És amikor azt hiszi az ember, hogy saját országából sok helyet ismer már, akkor következhet egy újabb felfedezés, egy igazán váratlan fordulat. Nagyvárosról beszélünk, Borsod-Abaúj-Zemplén megye fővárosáról, az egykori acélvárosól, Miskolcról. Ahogy lokálpatrióta meghívóink szellemesen mondják, városuk mostantól nem acél, hanem A CÉLváros, ahonnan négy desztinációba is vezet út: a Belváros és a történelmi Avasra, a várossal összenőtt Diósgyőrbe, és a szinte kőhajításnyira található Miskoltapolcára, valamint a varázslatos Lillafüred felé.

Igazán meglepő és izgalmas volt új szemmel felfedezni ezt a térséget, rácsodálkozni annak történelmi, kulturális, gasztrokulturális hagyományaira, újítására. Számomra 2022 legizgalmasabb hazai túrája ez volt. 

Lassan végére érve legemlékezetesebb idei útjaimnak, néhány mondatot feltétlenül szeretnék az olvasóra bízni.

Azt a gondolatot, hogy induljunk bármerre, a hozzánk legközelebb eső erdőbe, hegyre, völgyre, folyópartra vagy utazzunk távoli tájakra magunkba szívni annak különösségét, a legfontosabb, hogy elinduljunk. Mert úton lenni, élményt gyűjteni semmi máshoz nem hasonlítható állapot. 

Épp ezért kívánok minden olvasónknak sok-sok útonlevést, élményekkel teli, boldog, egészséges új évet 2023-ra!