Izlandon nem találunk olyan grandiózus történelmi épületeket, mint a legtöbb európai országban. Az ország személyiségét és örökségét sokkal inkább lélegzetelállító tájaik és a helyi adottságokhoz alkalmazkodott tradicionális fűtetős házaik képezik, melyek 1100 éven keresztül jelentették az otthont a sziget lakóinak.
Aki ma Izlandon jár, nehezen hiszi el, hogy valaha mennyi fa is élt a szigeten. Pedig állítólag abban az időszakban, amikor az emberek betelepültek ide, Izland területének több mint 30 százaléka erdős volt. A nyír volt a domináns faj a szigeten, így míg a szomszédos skandináv országok tölgyfából építkeztek, az izlandiak nyírfát használtak otthonaik építéséhez.
De mivel nem voltak túlságosan előrelátóak, a fák gyorsan elfogytak, egy ilyen kár helyreállítása pedig évszázadokig is eltarthat. Biztonságos menedékre pedig továbbra is szükség volt, így kénytelenek voltak más módját találni az építkezésnek.
Ebben az időben Norvégiában, ahonnan a legtöbb telepes érkezett, már ismerték a gyeptetőket. Izlandon fa kevés volt, de a gyepházak építéséhez megfelelőek voltak az adottságok. A gyep amellett, hogy könnyen elérhető volt, a fánál és a kőnél jobb szigetelést kínált. Ez azt eredményezte, hogy a szigeten szinte minden egyes család gyepházak építésébe fogott.
A családtagok esténként a legnagyobb helyiségben gyűltek össze – ez volt az egyetlen, amelyet tűzzel fűtöttek –, kötöttek vagy gyapjú- és bőrtermékeket készítettek és történeteket meséltek egymásnak. Mások énekeltek vagy verseket szavaltak, miközben mindenki ugyanabban a szobában melegedett, ahol a társasági élet zajlott.
A gyepház, vagy izlandi nevén torfbæir lapos kövekből készült alapzatra épült. Előbb egy faszerkezetet húztak fel, majd ráfektették a gyeptéglákat, gyakran halszálkás stílusban.
A gyep alól csak a főhomlokzat, a bejárati ajtó és az ablakok látszódtak ki, melyeket gyakran gyönyörű faragványokkal díszítettek. A gazdagabb családok kővel vagy fával borították a padlójukat.
A legnagyobb hangsúly az előbb említett nagytermen, izlandiul baðstofán volt, ahol a társasági élet zajlott, itt gyűlt össze az egész család és a vendégek esténként vacsorázni, illetve aludni. Itt volt többnyire a kémény is, amelyen keresztül a füst távozhatott a gyepházból.
Az izlandiak természetesen ma már nem gyepházakban élnek. Ha látunk is füves tetős házakat, azok funkciója inkább a hagyományőrzést és nem a szigetelést szolgálja. De 1890-ben a lakosság több mint 87%-a még ilyen házakban élt. Ekkor kezdtek az emberek beköltözni a nagyobb településekre, a vidékről a városokba, és megjelentek a Reykjavíkban ma látható színes hullámlemez és faházak.
A gyepházak 1100 éves egyeduralma a 19. század végére véget ért Izlandon. A néhány megmaradt tradicionális házból mára múzeumokat alakítottak ki, amelyek betekintést nyújtanak a 9. századtól a 18. századig élt izlandiak életébe.
Ha Reykjavíkban járunk és gyepházakat néznénk, mindenképpen látogassunk el Árbær szabadtéri múzeumába, ahol eredeti gyepházakat láthatunk. A tradicionális építészet legidősebb példája, Kelgur Dél-Izlandon található, és a déli parton, a Skógafoss vízesés közelében lévő Skógarban is találunk egy gyepházakból kialakított skanzent.
(Forrás: icelandtours.is)