Nemrég fejeződtek be azok a kutatások, melyek során a Karácsony-sziget és a Kókusz (Keeling)-szigetek rejtett mélységeit próbálták meg feltérképezni a szakemberek. Az expedíció tagjai végül csodálatos élőlényekkel és fotókkal tértek vissza. A Museums Victoria Research Institute nemű ausztrál kutatóintézet által szervezett csapat szeptember 30-án Darwinból indult neki a 35 napos útnak, egy az ausztrál nemzeti tudományos ügynökség, a CSIRO által üzemeltetett kutatóhajón, az (RV) Investigator fedélzetén.

Amellett, hogy többsugaras szonárt (hanglokátort) használtak a régió óceánfenékének feltérképezéséhez, az expedíció célja a terület biológiai sokféleségének kiterjedt tanulmányozása is volt. Az egysugaras szonárokkal ellentétben a többsugaras hanglokátor egyszerre több, egyidejű szonárnyalábot, vagy hanghullámot bocsájt ki legyező alakú mintázatban a tengerfenékre, így részletesebb képet ad a tengerfenéken található tárgyakról és egyébként láthatatlan élőlényekről.

Így sikerült olyan élőlényeket is megtalálni, mint a fenti képen látható sétáló denevérhal (Ogcocephalid). Ahogy a nevük is sugallja, ezek a halak nem a legjobb úszók, így az uszonyaik olyanok, mint a végtagok, melyekkel a tengerfenéken sétálnak. De elsőként azért a furcsa kis arcuk tűnik fel mindenkinek, nem igaz? Mindenestre reméljük, hamar visszakerült a vízbe!

A szivacsrák szintén egy szép, nagyon ritkán látott példány.

A rákoknál maradva, a csapat rátalált egy olyan földönkívülire hasonlító, vagy sci-fi filmből szalajtott remete rák egyedre is, ami egy medúzaszerű korallt (zoanthid) használ az otthonául, páncéljául.

Ezeket a bizarr, mélytengeri halakat pedig 500 méter mélységben fedezték fel. A tengerbiológus, akinek a nevéhez a képek fűződnek, a kutató csapat tagja volt.

De az expedíció során felfedezett furcsa élőlények királya az utolsó képen szereplő, háromlábú pókhal lett, ami meghosszabbodott farokúszójával és két mellúszójával mozdulatlanul tud állni a tengefenéken.

 Hogy ez miért hasznos? A szakember szerint azért, mert ebben a mélységben nagyon kevés a táplálék. Vadászni rájuk pedig sok felesleges energiát felemészt. Így a hal, ami egyébként vak, csak megvárja, hogy az áramlatok felé sodorják az élelemet. Van neki azonban két másik úszója is, amiket előre és felfelé tud mozgatni, ezekkel érzékeli a prédát.

Forrás: www.iflscience.com