Olaszország ősszel más arcát mutatja. A forró, aszályos nyár után végre megpihennek a tengerparti nyaralóhelyek, a pizzériák, bárok szokásos ritmusuk szerint tartanak nyitva vagy épp zárva. Ilyenkor nem hiányoznak a turisták, ezért idegenként is pont úgy érezhetjük magunkat, mint akik odatartoznak. Már pedig otthon lenni ott lent délen, az élet aprócska jótéteménye.
Úgy szakadt ránk az idei ősz az esős napokkal, hogy októberben fellélegeztünk, remélve, talán tartogat még indián nyarat ez az évszak. Jó, azért nem bíztuk a véletlenre, terveztünk egy néhány napos kirándulást Dél-Olaszországba, ahol az előrejelzések szerint ragyogó idő, de még fürdésre alkalmas hőmérsékletű tenger is ígérkezett, és a szokásos, azúrkék égbolt, lassan hömpölygő bárányfelhőkkel. Ez utóbbit persze már csak én tettem hozzá, de ami jár az jár - még októberben is.
Bari olcsón, és karnyújtásnyira
Fapados légitársasággal utazni Bariba még akkor sem túl kényelmetlen, ha az embert vadidegen utastársak mellé, történetesen közé, középre sorsolja a jegyfoglaló rendszer. Azért ugyanis, mert bő másfél óra alatt túl is lendülhetünk ezen a problémán: ennyi kell ahhoz, hogy felszálljunk, olvasás közben elpilledjünk, majd landoljunk a tőlünk 730 kilométerre fekvő, tartományi székhelyen, Dél-Olaszország második legnagyobb városában.
Ha indulás előtt idejében foglaltunk autót (mert rövid időre nagyobb távolság bejárására célszerű ezt a megoldást választani), akkor stílusosan egy Fiat500-sal fél órán belül már roboghatunk is tovább. Előtte még érdemes egy-két órát szánni Bari városára. A tengerparti parkolás előnye, hogy valószínűleg találunk helyet (különösen szezonon kívül), s hogy egy órára mindössze barátságos 1 eurót kell fizetnünk. Erről a parkolóhelyről pedig könnyűszerrel elérhető az óváros, akármelyik irányból is közelítjük meg.
Talán mondani sem kell, hogy klasszikus mediterrán kőépületek és szűk utcák között tekergünk majd, utcára nyíló konyhaajtók és fejünk felett, az utcák szélességében, két ház között átívelő szárítókötelek árnyékában. Esőre álló időben persze ne keressük a száradó ruhákat, de nyár közepén teljesen természetes látvány az eget is kitakaró, tengerparti szélben szálló ingek, gatyák látványa. Igen, ez is hozzátartozik az olasz, még inkább a dél-olasz életérzéshez.
Ha kevés a városnézésre szánt időnk, a bolyongás mellett érdemes felkeresni a Szent Miklós püspökről elnevezett bazilikát (Basilica San Nicola), az európai kereszténység egyik legjelentősebb egyházi építményét, jól ismert búcsújáróhelyet. A legenda szerint 1087-ben tengerészek rabolták el a törökországi Myra városából Szent Miklós püspök csontjait, s itt Barin emeltek fölé templomot. (Update: a legújabb régészeti feltárások szerint a püspök sírhelye egy török bizánci templom alatt nyugszik. De ez a tény valószínűleg nem változtatja meg a Bariba zarándokló hívők ezzel kapcsolatos álláspontját.)
A bazilika érdekessége, hogy az alatta található kriptában (itt őrzik a püspök ereklyéit) ma is tartanak istentiszteleteket, s hogy itt található még Nagy Lajos királyunk hála ajándéka, egy ereklyetartó is.
Óvárosi kalandozásaink közepette ne feledjünk meginni egy ebéd utáni eszpresszót, így feltöltődve tehetünk még kisebb sétát a nyugati oldalon húzódó várig, egy monumentális erődig (Castello Svevo), amelyet egy római vár alapjaira építettek a normannok.
Bari belvárosába is bemerészkedhetünk autóval, de azzal mindenképpen számolva, hogy a parkolás jelentősen növelheti időveszteségünket. Tehát, ha további utazási tervünk van még, ideje elindulni, hogy egy délutánba beleférjenek még a csodálatos kis trullók.
Alberobello egy cselnek köszönheti látványos házait
Alberobello tulajdonképpen mázlista kisvárosnak vallhatja magát. Persze nem volt ez mindig így, különösen nem akkor, amikor egy királyi rendeletnek köszönhetően minden háznak adóznia kellett.
Háznak viszont csak az számított, amely épület tetővel bírt. Ezért a helyi lakosság úgy játszotta ki a királyi adószedőket, hogy a kis épületek tetejére egy kupolaszerű, mindenféle kötőanyag nélküli tetőt tettek, ami az adószedés idejére könnyen lebontható (majd újjáépíthető) volt.
A kis kupolák jellegzetesen szürke, egymásra rakott lapos kőből épültek, a házfalak fehérre meszeltek, aprócska ablakokkal és keskeny, alacsony ajtókkal rendelkeznek. Nem véletlen hát, hogy a csodás hangulatú település 1996-ban felkerült az UNESCO világörökségi listájára, s ma a Föld minden részéről érkeznek ide turisták, hogy felfedezzék a nagyjából 1400 házból álló dallamos nevű 'trulliföldet'.
Újabb száz kilométerrel odébb már leérünk a tengerparthoz. Októberben persze már korán sötétedik, de hét előtt még vethetünk egy gyors pillantást a tengerre, beleszippanthatunk a párás, sós, kellemes levegőbe, hogy egy remek pizza után - mondjuk Amendolara faluban segnora Pina Il Vechhio Pescatore ( Öreg halász) nevű apartmanjában álomra hajtsuk a fejünket.
A tengert ki ne hagyd!
Arra ébredni, hogy gyönyörű verőfény ragyogja be a szobát, s hogy szinte a bőrünkön érezzük a meleget ebben az évszakban is - több mint megnyugtató. Egyenesen biztató. A kiadós reggeli, házigazdánk saját készítésű sült lepényén tálalt bruschettája, fenséges kávéja, házi lekvárral készült omlós süteménye azonmód felkerül az örök kívánságlistánkra.
Újra autóba ülve google navigációval jutunk el a közeli homokos tengerpartig. Addig ugyanis szálláshelyünkön, és egy kicsit odébb is csak köves partokat találunk. Mezőgazdasági művelés alatti földeken, paradicsom, szőlő és olajfa ültetvények között bolyongunk a homokos majdnem láthatatlan utakon, de hirtelen felbukkan egy fapadlóval ellátott strand.
A strand, amely szinte teljesen üres, mindössze egy kempingszék - tulajdonosa, egy idősebb úr néha felbukkan a hullámok közül, és egy nyugdíjas házaspár élvezi az egyre erősödő napsütést. A tenger kellemesen friss, hosszasan lehet begyalogolni a homokdűnék tetején, mire úszásra válthatunk.
A napsütés, a víz, a kagylógyűjtés szerelmesei itt aztán kiélhetik magukat, minden adott a tökéletes élményhez, és hogy még ilyentájt tömeg sincs - megfizethetetlen. Majd egy kilométert lehet futni a homokos parton, fürdőruhában, időnként belegázolva a vízbe. Még két héttel a történtek után is valószínűtlennek tűnik az élmény, ami ugyan csak néhány órára szólt, de valamiképpen az örökkévalóságot súgta a fülünkbe...
A strandon pihenve tűnik fel egy kisebb hegyen nyújtózkodó város képe. Még onnan is mesebeli a látvány, pedig meg sem közelítettük Rocca Imperiale kihalt, ódon városát.
A szellemvárosban tényleg nem lakik senki?
Tíz kilométert autózva érjük el el a várost, pontosabban a város, várhoz épült, gyakorlatilag majdnem kihalt, mégis végtelenül izgalmas részét. S bár a várba nem tudunk bejutni (a szezon, a nyár és ez is bezárt nagyjából erre az évre), lábunk alá vesszük Dél- de talán egész Olaszország legszebb faluját, a 15. században épült, piramis szerkezetű, girbe-gurba, olykor váll méretűre szűkülő utcácskákkal zsúfolt Rocca Imperiale települését.
A kőházak közötti séta nem feltétlenül egyszerű, az ember egyaránt elveszítheti tér- és időérzékét, majdhogynem véletlenül jut el a templomig, konstatálva, hogy ez is bezárt. És talán ez az a pillanat, amikor feltűnik, hogy a hely mintha elvarázsolt lenne: ugyanis egészen eddig senkivel sem találkozunk.
Néhány felújított épületen látszik, hogy lakják ugyan, de a tulajdonosoknak nyoma sincs. Sőt senkinek sincs nyoma. Mintha egy szellemvárosban tekeregnénk a sikátorok között. Aztán persze kiderül, hogy jócskán akad itt kiadó és eladó ház egyaránt, sőt, az egyik ház alagsorában két idősebb férfi fejti a bort - szóval megnyugodhatunk, azért élnek ott is emberek.
Rocca Imperiale házainak falán citrommal övezett csempesorok láthatók, rajtuk különböző versekkel. Előbbiről (mármint a citromról) azt illik tudni, hogy ez Olaszország egyik legillatosabb, sokáig elálló, mag nélküli citromja, ami különleges minősítést szerzett a nemzetközi és hazai gasztronómia egén.
A citrom ennek megfelelően vitathatatlanul a legkelendőbb áru itt (calabriai likőrök, desszertek receptjének főszereplője), pontosabban kelendő árucikk lenne, ha létezne bármelyen kis üzlet a vár környékén. Összesen egy fagylaltozót és egy bárt találunk, de üzletet valószínűleg a város tengerparti részén lelhettünk volna.
S ha már itt van az ember, szánjon időt a békés ücsörgésre, a környező hegyek-völgyek, és a tenger szemrevételezésére, mert az a nyugalom, amit Dél-Olaszország egy pár napos kirándulásra kínál, most hosszú időre kell, hogy kitartson a közelgő tél előtt...