Sevilla városában keverednek az építészeti stílusok, melyek számos civilizáció hatását mutatják meg a járókelőknek. Tudták például, hogy a római időkben Hercules néven emlegették a várost? Az 5. és 6. században vizigótok és vandálok hódítottak a vidékén, a 8. és a 13. század között pedig a mórok uralkodtak a területén.

A világ harmadik legnagyobb templomát, vagyis a sevillai katedrálist gótikus stílusban építették több mint száz évig, 1402 és 1506 között. Mikor a 16. században átadták, még az isztambuli Hagia Sophiat is lekörözte a méreteivel. A székesegyház, melyet a város korábbi mecsetjének a maradványaira építettek, 1987 óta a Világörökség része.

Az építmény egyik legpompázatosabb része a Giralda, ami egy 105 méter magas harangtorony. Mérete mellett az a fő érdekessége, hogy a korábbi mecset eredeti minaretjét rejti. A tetejére, a kilátóteraszra fel is lehet menni, ahonnan csodálatos panoráma tárul a szemünk elé. Ha valaki szeretné a grandiózus katedrálist végigjárni, akkor 3 euróért audio guide-ot is kérhet a fülébe.

A templomban egyébként egy olyan túrára is benevezhetünk, ami csak az építmény festett üvegablakaira koncentrál. És ha ebből indulunk ki, akkor nem tűnik túlzásnak egy bő fél napot szánni a templomra és környékére.

A keresztény és a mudéjar építészet mesterműve

A katedrálison kívül van még egy erődítményrendszer, ami szintén kihagyhatatlan. Egy tapas-est előtt, amikor délután még javában tombol a hőség, érdemes a kellemesen hűvös Alcázarban elbújni a napsugarak elől. A szakértők és a látogatók szerint ez az épület a keresztény és a mudéjar építészet összefonódásának mesterműve. Nem véletlen, hogy az UNESCO világörökségi listáján is szerepel.

A kastélykomplexum rendkívül sokszor átalakult az évszázadok során. Átépítése pedig mindig attól függött, hogy éppen kik voltak hatalmon – olvasható a LonelyPlanet oldalán. A legszebb és legmaradandóbb átalakuláson Pedro (I. Péter kasztíliai király) uralkodása alatt esett át. Ő volt az, aki a 14. században hozzáépíttette a nevét viselő palotaszárnyat, mely még ma is az Alcázar egyik legszebb része. A komplexum egyébként kedvelt filmes helyszín, még a Trónok harca egyes jeleneteit is itt forgatták.

Tapas és flamenco

Ma már tény, hogy Spanyolország elsősorban a tapassal járult hozzá a világ konyhaművészetéhez. Persze ott vannak a csodás tenger gyümölcseivel készült, gazdag paellák és a hajszálvékony sonkák, de a sokszínű és finom ízű falatnyi ételek készítését náluk jobban senki nem érti. És a nap beosztásában is nagyon profik, főleg Sevillában, ahol napközben nagyon magasra tud szökni a hőmérő higanyszála.

Ez azt jelenti, hogy 10 óránál előbb nem igazán indul be az élet a városban, a reggeli és az ebéd is egészen eltolódik. A legtöbb étterem és bár 14 és 17 óra között várja a vendégeket, de még ekkor is elég meleg van, így az apró kis falatok jobban is esnek, mint egy nagy ebéd. Kérhetünk például tortillát (krumplis omlett), sült, fokhagymás garnélarákot (gambas al ajillo) vagy pár szelet spanyol sonkát, sült pedron paprikát (jamón) és hozzá egy jófajta pohár bort. A minőségi bor és a művészien szeletelt serrano vagy iberico sonka szerves része a tapas-fogyasztás kultúrájának.

Tripadvisor és az Instagram-követők száma szerint érdemes szemügyre venni például a Bar-Restaurante Eslava (Espacio Eslava) nevű tipikus és hagyományosnak mondható vendéglátóhelyet, melynek kitűnő a helyi borokat listázó itallapja, a tapasokat pedig egy kicsit újragondolva tálalja.

A Mamarracha egy másik véglet: bátor dekoráció, fiatal személyzet, menő zene és nemzetközi menüválaszték – jó példa arra, hogy milyen is egy modern tapas bár Sevillában. A helyiségben csupasz cementfalak, szabadon hagyott szellőzőnyílások és függőleges kertek a falakon. Az étlapján pedig olyan ízletes párosítások találhatók, mint pl. a rozmaringos focaccia kenyér pácolt ibériai sertéshússal, de a fenti képen látható, ikonikus sült pedron paprika sem hiányzik.

Sevillában a tapas szentsége mellett a flamenco az, ami talán még a szurkolásnál is vérpezsdítőbb tud lenni. Pedig az előadott dalok és táncok sokszor annyira melankólikusak, hogy a hallgatóság nem tudja sírjon-e vagy szenvedélyesen táncra perdüljön maga is.

A legenda szerint a flamenco a 18. századi Andalúziából származik, amikor a területen a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek éltek együtt. Számos zsidó, arab, afrikai és cigány közösség népesítette be Sevillát, ahol a flamenco lett a közös nevező. A flamenco különböző népdalokból és táncokból olvadt össze, így alkotta meg napjaink egyik legszenvedélyesebb előadói formáját.