Ha valaki látta már felkelni a napot az Égei-tengeren, az már megértett valamit az élet értelméből. Nagy szavak, de valahogy mégis igazak. Görögország a kopár szépségek közé tartozik, persze nem minden része, de az Égei-tengeren ringatózó Naxos mindenképp ez a kategória.

A sziget, ahol az ókori mitológia szerint Zeusz gyermekként nevelkedett, olyan, mint egy nagy, fehér szikla, melyet türkizkék tenger ölel körül. Apró települések vannak elszórva a kis földdarabon, és mivel szigetről van szó, rengeteg helyen lehet fürdeni, nézni a naplementét vagy a napfelkeltét.

Persze az a legkényelmesebb, ha az ember a saját ablakából látja meg a napot a tenger peremén, de az igézet úgysem enged sokáig a szobában maradni. Valahogy fel kell kelni és kimenni a levegőre, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a titokzatos, párás csodához, ami a szemünk előtt játszódik le. Az árnyalatok tompák, a fény lágy, és a levegő is egészen más, mint pár órával később. A hajnali tenger egészen sima és finoman tükrözi az ég színének minden apró változását.

Svájci kiruccanás a csúcsra

Szerkesztőségi emlékeink Svájcba kalauzolnak. Roppanó hóval fedett csúcsok, fenséges szépség, haraphatóan friss levegő – mindez hatványozottan igaz, ha egy hegytető közelében töltjük el azokat a svájci napokat. Mondjuk a Luzern közeli Pilatus Kulm Hotelben. A szálló egybeépült a Hotel Bellevue-vel, és az egész komplexum egy hegy tetején kapja el a Nap első sugarait.

Hiteles beszámoló alapján tudjuk, hogy a naplemente is mesés itt: a némileg egy James Bond-film helyszínére emlékeztető szállóban a hegy belsejébe vágott recepcióról lehet kimenni a panorámás körfolyosóra, amit a hegy csúcsa körül vájtak a sziklába.

Ablakok nincsenek, így bár az élmény csodás, kimondottan fagyos, mivel 2100 méteres tengerszint magasság felett helyezkedik el a kilátóterasz. Napfelkelte idején sem lesz melegünk, viszont nagyon komolyan kárpótol minket a látvány, meg persze az is, hogy utána a pattogó tüzű kandallós ebédlőben szolgálják fel a reggelit.

Napfelkelte az indián orrán

Első kézből származik egy guatemalai napfelkelte története is, melyhez nemcsak korán kellett kelni, de még egy túrát is le kellett gyűrni világosodás előtt. Az persze nem kérdés, hogy megéri. Kolléganőnk a párjával mászott fel egy olyan hegyre San Juan La Laguna felett, melynek alakja San Pedróból nézve olyan, mint egy fekvő indián arca – az ilyen természeti képződmények jellemzően szakrális helyek voltak a ma már letűnt indián civilizációk kultúrájában.

A kirándulás hajnali 4-kor kezdődött hegymászással, így volt időben felérni a hegy tetejére, pontosabban az indián orrára, ahová a kilátópont épült. Már napfelkelte előtt is nagyon megkapó a látvány, ahogy minden apró falu más színben ragyog – mivel minden településen más és más színű izzókat lehet kapni. A napfelkelte pedig ismét új színeket hoz, ahogy megvilágítja az Atitlán-tavat és a körülötte látszó vulkánokat, melyek némelyikéből még füstcsík is kígyózik a hajnali ég felé.

Se nem napfelkelte, se nem naplemente

És egy érdekes dolog a végére. Valami, ami se nem napfelkelte, se nem naplemente, hanem mindkettő, de valójában egyik sem. Merthogy az éjféli Nap egy olyan jelenség, amikor a Nap egyáltalán nem bukik le a horizont alá. A jelenség a Föld több pontján is megfigyelhető, például Oroszországban, Kanadában, Alaszkában, Finnországban és Grönlandon is. Ízlés kérdése, hogy épp hol éljük meg a szó szerint 24 órás napot, mi most a Norvégiához tartozó Spitzbergákat ajánljuk.

Longyearbyen-ben, mely a legnagyobb település a környéken, körülbelül április közepétől július közepéig lehet látni az éjféli napot. A városkát alkotó pici, színes házikók folyamatosan ragyognak az egyébként álmos napsütésben, és még a szürkéskék hegyek is meleg árnyalatokban fürdenek. Bónusz tipp, hogy ha már úgyis tele vannak idővel, akkor nézzenek be a világ legészakibb sörfőzdéjébe, a Svalbard Brewery-be, ami éppen itt, Longyearbyen-ben található.