Ritkán lehet látni olyan különleges pontját a világnak, mint ez, annak ellenére, hogy Európában van. Két videót mutatunk meg, amelyeket a Spitzbergákon, egészen pontosan annak a legészakibb pontján lévő településen, Longyearbyenben készítettek az ott élő fiatalok. Velük együtt elmeséljük, mitől olyan különleges ez a hely, ahol a nehézségek ellenére mégiscsak imádnak élni a helyiek.
Longyearbyen a Norvégiához tartozó Spitzbergák legnagyobb települése és egyben székhelye, valamint a világ legészakibb pontján lévő városa.
Bár városnak nevezni talán túlzás, mivel mindössze 2500 lakosa van, amelynek többsége norvég és orosz. De most jön a meglepetés, mert a kisebbség nagyjából 50 különböző országból települt oda.
Ami az időjárási körülményeket illeti, nos, az sem hétköznapi, hiszen a hőmérséklet télen simán -20 fok alá is süllyedhet, amíg nyáron átalagosan +3 fokig emelkedik, ezért a kabátot még ekkor sem ajánlott szögre akasztani.
És még közel sincs vége a furcsaságoknak! Mivel a település jóval a sarkkörön túl helyezkedik el, október végétől kezdődik a sarki éjszaka időszaka, amely alatt a Nap nem emelkedik a horizont fölé, ami azt jelenti, hogy 2,5 hónapig teljes sötétség borul a tájra.
Ezután is csak lassan és fokozatosan napról napra és hónapról hónapra kezd világosodni, majd nyáron újabb kihívás éri az emberek. Akkor pedig 4 hónapon keresztül nem megy le a Nap a sarki világosság miatt, így addig minden nap, reggeltől estig folyamatosan világos van. Hát, le a kalappal, aki ezt kibiírja! De nézzük is az első videót Longyearbyenből!
Ebben a kisfilmben egy fiatal lány, Thea mutatja meg, milyen is világ legészakibb pontján lévő iskolába járni, egy középiskolába, ahova nagyjából 50 tanuló jár. A videóban azt meséli, hogy azért van minden padban bukósisak, mert a hosszúra nyúlt téli időszakban mindenki hómobillal, azaz motoros szánnal jár a suliba és más helyekre is. A település másik gyakran használt közlekedési eszköze a kutyavontatta szán. A zöldségestől a munkába járásig, egészen addig hómobiloznak, amíg jobb idő kezd lenni, és átszállhatnak az autókba.
Na, de 2,5 hónapon keresztül vaksötét van, cserébe viszont táncol az égbolton a sarki fény. Az emberek pedig próbálják jól érezni magukat. Egy ilyen helyen a közösségi élet komoly hangsúlyt kap, sok a csoportos, nagycsaládos program, hiszen együtt könnyebben át tudják vészelni a sötét időszakot. De nem csak emberekkel, hanem rénszarvasokkal is össze lehet futni a városban.
A lakóknak közben nem csupán a fagy miatt kell aggódniuk, hanem egy ottani ragadozótól is, ami nem más, mint a jegesmedve. Míg Longyearbyen nagyjából 2500 ember él, addig körülöttük 3000 jegesmedve, amelyek éhesek, főleg, miután hónapokig nem esznek. Bár a településen lehet fegyver nélkül mászkálni, de amint megjelenik az ottani vadveszélyre figyelmeztető, Gjelder hele Svalbard feliratú tábla, onnantól kezdve már fel kell fegyverkezni egy esetleges medvetámadás miatt.
A boltokba azonban nem lehet csak úgy fegyverrel besétálni, ezért a vásárlás idejére az üzletek széfjében kell elhelyezni a fegyvereket. És ahogy a videóban látható volt, bizony egy szülinapi buli sem olyan könnyen kivitelezhető, mint nálunk.
A másik videóban, kicsit lejjebb, Cecilia (4,5 éve él a városban) mutatja be, milyen a Spitzbergákon, azon belül is Longyearbyen élni. Bár ő is kitér a szélsőséges éghajlati viszonyokra, szerinte így is ez a világ legjobb helye.
Elmondja, hogy nagyon szeret itt élni, mert ennyi év után is mindig akad számára valami új felfedeznivaló. Utána egy kis körútra invitál bennünket, hogy megmutassa a környéket, többek között a település főútját is, ahol könyvtár, bank, posta, gyógyszertár, kávézó is van, és ahol a pár fokos „nyárban" azért ki lehet ülni kávézni.
A kávézóban található közért is, de megmutatja az ottani bevásárlóközpontot is, ami méretében távol esik attól, amit mi megszoktunk. Van egyébként a településen még uszoda, egy mászófal, egy nagy sportcsarnok, három pubszerű klub, három hotel, egy kemping, egy templom, egy mozi (vasárnaponként) és egy éjszakai diszkó is.
Természetesen ő is megemlíti a jegesmedvéket, és kitér arra, hogy megsebesíteni vagy lelőni tilos őket, ha valaki csak a szőrméjére utazik, mert amiatt súlyos büntetés jár. Nos, bár a főutca sem túl hosszú, de ahogy Cecilia mondja, a természet és a vadvilág kárpótolja őket mindenért. Sok közös hobbit űznek ott az emberek, sokszor gleccsereket néznek meg a motoros szánjukon, tűzön grilleznek a szabadban, és élvezik a természet megkapó, sokféle szépségét.
• A második világháború alatt a város szinte teljesen elpusztult, amikor a német hadsereg két csatahajója 1943-ban lebombázta. Ezután újjáépítették, de régi alapjai helyenként még láthatók.
• A többlakásos épületek mindegyikébe belépve találunk egy közös helyiséget, ahol a lakók levehetik a cipőjüket, és felakaszthatják a kabátjaikat, hogy ne koszolják össze a lépcsőházat a vizes, havas cuccaikkal. Gyakorlatilag itt nincs bűnözés, mindenféle dolgot tartanak a közös helyiségekben, és megbíznak egymásban.
• A Spitzbergákon élő rénszarvasoknak nincsenek természetes ragadozói, és engedelmes állatok, nem jelentenek veszélyt az emberre.
• És hiszitek vagy sem, itt nem lehet meghalni. A holttestek ugyanis a permafroszt miatt nem bomlanak el, ezért a helyi temetőt az 1950-es évek óta nem használják. A holttesteket Norvégia más városaiba szállítják el temetésre. Morbidnak hangzik, de a problémás esetek elkerülése érdekében a súlyos betegeknek és az időseknek is el kell hagyniuk a szigetet.
Forrás: hurtigruten.com, wikipedia.hu, scientificamerican.com