A magyar-osztrák határon átcsusszanunk, szinte szempillantás alatt. Feleslegesen készítjük elő és szorongatjuk a Covid-igazolványt, senki nem kíváncsi rá. Egy gonddal kevesebb. Igaz, indulás előtt 48 órával kitöltöttük a svájci belépési formanyomtatványt (ami a cikk megírásának pillanatában már nem szükséges), de az antréhoz mindössze ennyi volt szükséges.

Dél körül már München előtt vagyunk, igazság szerint nem rémlik, hogy mikor léptük át a határt, mint ahogy az sem, mikor térünk vissza újra Ausztriába. A magasodó és havasodó hegycsúcsok már kezdenek elvarázsolni, egyre több alagúton haladunk keresztül, s bő három évtizeddel ezelőtti emlékeim szerint ez már jó jel: közel járunk Svájchoz. A google térkép is pont ezt mutatja, még egy röpke mosolyt villantunk a határon (jelzem egy nap ez már a negyedik országhatár átlépés), s mielőtt felidézném magamban, hogyan is zajlott mindez abban az időben, amikor a Svájcba dolgozni induló keleti újságírót és annak autóját is apró darabokra szedték, már magunk mögött is hagyjuk mindezt. 

Sennwaldban, egy apró svájci településen landolunk, házigazdáink meleg vacsorával várnak, a 'göngyölt csirke pestóval a' la Dina' jól csúszik, és hozzá a száraz fehérbor is. Fellélegzünk, kipirul az arc és lélek is, így szabadon már a ránk váró programot tervezgetjük. 

Európa legnagyobb vízesése, a Rajna-vízesés

Másnap kontinensünk legnagyobb vízeséséhez, a Rheinfallhoz indulunk. Svájc északi, Németországgal határos részén a Rajna nagyon szélesen, 23 méter magasról, 150 méter hosszan zúdul le a mélybe. A hangzavar elképesztő, itt tegyünk le arról, hogy a vízesés melletti sétaút lefelé vezető lépcsőin érteni fogjuk egymás szavát. A látvány viszont lenyűgöző, az elképesztő sebességgel, szinte leszakadó óriási víztömeg megrészegít. Áll, csak áll az ember, próbálja felfogni a természet erejét, értelmezni a látottakat.

A lenti szakaszon, ahol már megszelídül a folyó, nyár idején még csónaktúrát is tehetünk, vagy éppen kishajóra szállva fedezhetjük fel ezt a természeti csodát. Amúgy, ha bárki kíváncsi rá, Európa leghosszabb folyójánál állunk, amely a svájci Graubünden kantonban két forráspatakból ered. Érinti Liechtensteint, Ausztriát, majd a Bodeni-tóba folyva éri el Németországot, átszeli a Ruhr-vidéket, végül Hollandia partjainál az Északi-tengerbe ömlik. 

A vízesés - természeti értéke mellett - komoly turisztikai bevételt is jelent a helyieknek: az év 365 napján üzemelő látványossághoz, a Kalandparkba a felnőttek 5 svájci frank áron juthatnak be, és hát bizony a parkolás sem ingyenes. Mindemellett a bejárat előtt szuvenír üzlet veti ránk finoman a hálóját, bár ezt korántsem tolakodva teszi, de Svájc jellegzetességeiből (csokoládé, bicska, sváci zászlós termo sapka, etc.) szinte mindent forgalmazva nyeli el pénztárcánk tartalmát. Nyelné, ha hagynánk, de amennyiben céltudatosan csak a vízeséssel kívánunk megismerkedni, akár egy üveg ásványvízzel is megúszhatjuk (mert csak kell valamit venni). 

Schaffhausen, ahol az idő születik 

Ha az ember a Rajna-vízesésnél jár, szinte törvényszerű, hogy ezt követően Schaffhausenben köt ki. Ha valaki az órákkal is jó viszonyt ápol, tálcán kínálja magát a hely, kötelező felkeresni, hiszen mi lehet szebb egy eredeti schaffhauseni óránál, annak belső szerkezeténél. Ismerni illik hát a város, ahol ez a szerkezet született. S ahogy az 1050-ben épült városhoz kanyarodunk le, furcsa mód szinte érezhetővé válik az idő fogalma.

A városka hangulatos utcáin, sok színű erkélyes házai között nem lehet eltévedni. Pedig bolyongunk egy keveset, mert gyalogszerrel kényelmesen bejárható a történelmi belváros, sőt a város fölé magasodó erőd, a XVI. században épült Munot is, amelyhez szőlőtőkék között vezet fel az irgalmatlanul hosszú lépcsősor. 

Felérve majd itt is elmondhatjuk a már jól bevált mondatot, miszerint, a panoráma mindenért kárpótol. Innen tényleg körbe látjuk a Rajna partján elterülő várost, de erre majd rögtön azt követően kerülhet sor, ha kicsit kifújjuk magunkat. Az erőd alatti hűvös kazamatában különösen nyáron lehet jó megpihenni, és szemünket hol a sötétben rejtőző árnyakra, hol a fényalaugatukan át érkező világosságban fürdő  boltívekre vetni. 

Végre az órák

Az IWC Schaffhausen óramúzeumba zárás előtt másfél órával érkezünk, ennek örömére a négy jegy helyett már csak hármat kell fizetnünk - itt jól tudják, mennyire drága dolog az idő... Digitális hangoskönyvvel, azaz egy tablettel nézhetjük végig Svájc egyik legfontosabb luxusterméke, a schaffhauseni óra születésének történetét, csodálhatjuk meg például Winston Churchill saját kézzel írt köszönő levelét, amelyet a gyárnak küldött abból az alkalomból, hogy 70. születésnapjára egy ilyen órát kapott ajándékba. S ha némileg bizonytalanok lennénk azt illetően, hogy ezeket az órákat kézzel rakták össze, itt még jobban elbizonytalanodhatunk a milliméter nagyságú apró alkatrészeket látva,  amelyekből végül mindig összeáll az óraszerkezet.

A 140 évvel ezelőtt útjára indult óragyártás (egyébként amerikai gyökerekkel) hosszú ideje egyet jelent a precizitás fogalmával, a tökéletes óramű és a letisztult, elegáns forma egymásra találásával. 

Svájc túra nélkül nem az igazi

A Rajna-vízeésnél már kipróbálhattuk bakancsunkat, de ez még csak a bemelegítő kör. Egy nap múlva kivételesen verőfényben indulunk útnak, a Schwende körzetben megbújó Seealpsee, a Santis hegy ölelésében található alpesi tó megkerülése a cél. Mindössze 1100 méter magasra megyünk, nagyjából 400 méter szintkülönbséget leküzdve -  jelentős részben hóban. Meredekre sikerül az első kaptató, idővel elcsendesedünk, a megteendő méterekre koncentrálunk. A hegy oldalában néhány héttel a mi túránk előtt még komoly jégcsapok függtek, életveszélyes volt alattuk áthaladni. Mostanra nyomuk sincs, lassan, de biztosan kezdődik a tavasz.

Egyre feljebb törve erősödik a fény, napszemüveg nélkül sokáig senki nem bírja a vakító nagy fehérségben. Aztán úgy a negyedik kilométer környékén felbukkan a tó, és már tényleg kevés a szó, hogy leírjam a látványt. Seealpsee barátságos arcát mutatja, kristálytiszta, lágyan ringatózó víz, tőle méterekre akár térdig is süppedhetünk a hóban. Bizonyára sok hely van a világon, ahol az ember rácsodálkozhat arra, mit is képes adni a természet, csak úgy, teremtő erejéből, de ez itt most bármelyiket felülírja.

Csak a végtelen csend, a szikrázó fény, az éppencsak, finoman csipkedő hideg... A tó felső végében egy hütte hívogat, gyorsan kiderül, ebben az évszakban nem működik. Kis teraszán, hátunkat a falnak vetve, arcunkat a fénynek támasztva azért megesszük a jól megérdemelt 'csúcs' szendvicseket. Innen következik a visszafelé út, amely nem cáfol rá az örök szabályra, miszerint lefelé mindig nehezebb. 

Más utat választunk, mint felfele, most a vízesés mellett csúszkálunk - lefele, de addig még a szűz hóban taposunk. Helyenként fél méteres vagy annál mélyebb nyomok bukkannak fel, ezekbe vagy belelépünk vagy mi magunk 'készítünk' újakat. Furcsa, milyen hanghatásokat képes kiváltani belőlünk, amikor lábunk alatt hirtelen beszakad az érintetlen hó... De ezzel is össze lehet barátkozni, a nagy röhögések kihúzzák az embert a hóból...

Aztán már tényleg csak a csúszkálás marad hátra, a vízesés mellett kanyargó lépcsősor hol fagyos, hol havas, hol olvadt hókásás részeket rejt, nem egyszerű a haladás. De ahogy mondani szokták, a hősök állva halnak meg, így mi is erre törekszünk. 3,5 órás menetelés után érünk vissza az autóhoz, ahol kiszabadítjuk magunkat a talpig sínadrág, dzseki, bakancs együttesekből, mintha csak egy másik bolygóról térnénk vissza a civilizációba. Megadással huppanunk az ülésekre. Hazafelé az jár az eszemben, a boldogság fokmérőjét talán érdemes lenne ezeknek a hegyeknek a magasságához állítani. Mert minél többet teszünk meg felfelé, annál kerekebb lesz a kedv - amire nagy szüksége van mostanában mindenkinek. 

Ha csak néhány nap jut az Svájcból, az tulajdonképpen mindössze egy falat, hogy megízlelje. De ahhoz talán pont elegendő, hogy idővel újra vágyjon arra az ízre...