A magyar turisták talán csodálkoznak rajta, hogy Elzász - amelyért évszázadokon át dúltak a francia-német háborúk - milyen háborítatlanul szép vidék, és bármely, a középkorban játszódó hercegkisasszonyos mesefilm méltó díszlete lehetne, mi több, volt is erre már példa. A Szépség és a szörnyeteg rajzolói például valóban elzászi falvakban gyűjtöttek ihletet Belle lakóhelyének megalkotásához, és a csak japán Walt Disney-ként emlegetett Mijazaki Hajao is a colmari élményei alapján rajzolt várost A vándorló palota című animációs kalandfilmjéhez.

Colmar, az ide közeli Strasbourg és Mulhouse mind-mind gyönyörű városok, és minden háborúskodás ellenére értékeik épen maradtak. Németek és franciák egyaránt büszkék rájuk, Elzász manapság inkább híd a két nemzet között, mint csatatér.

Colmar már-már émelyítő szépségét („cukiságát" - mondanák sokan) a helyszínen enyhíti az ódonság szaga, amely az 5-600 éves házak fagerendáinak kátrányos bevonatából és a falak olajfestéséből árad. Sétálunk a belvárosban, amely nem néhány szerencsésen megmaradt középkori és reneszánsz épület együttese, hanem egy igazi nagyváros, és olvasgatjuk a bejáratok felett az építési dátumokat, 1371, 1410, 1385... Ha belegondolunk, hogy a mi Mátyás királyunk 1443-ban született, és milyen építészeti emlékek maradtak utána, akkor megértjük azt a szófordulatot, hogy „nálunk szerencsésebb országokban..."

A Rajna csatornái kis szigeteket alkotnak a hidakkal átszőtt városban, és a vízen lassan haladó hajócskákról nem kevésbé érzelmes kirándulásokat lehet tenni, mintha Velencében gondoláznánk.

A nagy különbséget akkor fogjuk érezni, amikor kiszállunk a partra, és a karácsonyi illatokon túl megcsap a helyiek kedvenc káposztás-kolbászos ételeinek gőze. Nem kell félni tőlük, könnyebbek, mint a mi káposztás fogásaink, pláne, ha friss helyi fehérborokat kortyolunk hozzá. Akinek ez sok volna, ám éhes, ne hagyja ki Colmar különlegességét, a Tarte Flambée-t, amely a pizzánál jóval vékonyabb, ropogósabb, sonkával és tejföllel alaposan megpakolt étel.