Nem mondhatnám, hogy túl régóta ismerem őket, bár Misivel talán még egymással szemben is ültünk egy időben egy munkahelyen. Veronikával januárban beszéltem először, messengeren, akkor épp Portugáliában ácsorogtak. Merthogy Uhl Veronika és Adányi Mihály 2020 nyarán útra keltek, hogy olyan szabadon járják be Európát, amennyire csak lehet. 

A projekt hosszú előkészítést, tudatosságot és felkészülést igényelt. Egész pontosan egy éven át terveztek és szerveztek. Misi, aki egyébként multimédiás szakember, egy online angol nyelvtanulási módszert dolgozott ki, olyat, amit a világ bármely részéről üzemeltethet. Veronika pszichopedagógusként pedig magánpraxist működtet – ugyancsak online. A munka tehát lehetővé tette, hogy az úton levés mellett kenyeret is keressenek. 

A lakóautó, amelyben egy évig éltek, már más tészta. Egy lakás ára fekszik benne, ahogy a robogókban, és a kerékpárokban is, amelyeket mindenhova magukkal visznek. Merthogy sokkal egyszerűbb és költségkímélőbb megoldás két keréken közlekedni, mint leparkolni a nagy monstrummal és drága pénzen parkolóhelyeket keresni egy nagyvárosban. De ugye ennek is ára van. Mint ahogy a teljes menetfelszerelésnek is. De Misiék bátran vágtak bele a kalandba, és most, hogy beszélünk egymással, már én is tudom, megérte. Mert többet, szebbet nyertek azzal, hogy egy éven keresztül lakókocsiban élték az életüket, mintha egy-két hétre szabadságolták volna magukat Hollandiába, Belgiumba, Franciaországba, Spanyolországba vagy épp Portugáliába.

Utazásukról, a kalandokról Veronika olyan plasztikusan ír, de inkább 'fest" képeket, hogy Misi videói, (már elnézést) szinte csak aláfestésnek számítanak. Persze úgy van az, hogy a kettő tökéletesen kiegészíti egymást, épp úgy, ahogy ők ketten is. 

Annak ellenére, hogy rengeteget utaztak, és Veronika rengeteget posztolt, előfordult, hogy bizonyos helyek kimaradtak a leírásból. Most a pihenő, téli hónapokban ezeket veszik górcső alá, készülnek a kiegészítések, íródnak a visszaemlékezések, Misi pedig csokorba szedi és vágja a videókat. Van mit tenni, úgy sejtem, ezekben a pillanatokban sem unatkoznak, hiába nem gurul most alattuk a lakóautó. 

Hogy cikkünknek igazi apropója is legyen ezekben a csípős, kissé szürke napokban, Veronika egyik legfrissebb posztját mutatnám meg az I Love utazás Facebook oldalról. Nézzük, hogy szemléli ő a világot, és hogyan látta, látja azt a kis varázslatos, francia ékszerdobozt, Deauvillet, a párizsiak kedvenc luxus nyaralóhelyét, ahova volt szerencséje újra visszatérni. Bár azt mondják, véletlenek nincsenek, én is egyetértek Veronika záró gondolatával. Olvassák önök is, és éljék át a sorokon keresztül mindazt, amit az utazás adhat bármelyikünknek is.  S még egy szó, Deauville előtt. Misiék tavasszal újra útra kelnek, az utazás folytatódik, érdemes hát őket figyelemmel kísérni. 

"Az úgy volt........

hogy 30 éve jártam itt először. Két hét tömény Párizs után az óceánra vágytunk, és eldöntöttük, hogy elutazunk Honfleur-be, de mivel a stoppunk Deauville-be ment, így persze nyilván mi is.

Sosem felejtem el...

Addig nem láttam még a tengert, s most elsőre rögtön a fenséges óceánt megpillantani, igazán emlékezetes és maradandó volt. Leültünk a forró homokba, a többiek közé, iszonyúan fújt a szél, ha lefeküdtünk égetett a nap, ha felültünk, csak meleg pulóverben lehetett megmaradni, pedig július volt.

Körülöttünk csodás, színes, favázas villák álltak...

az utcákon nyitott sportkocsik száguldoztak, valahogy minden olyan fenséges volt, és mi nagyon boldogok voltunk, hogy itt lehetünk, pedig csak homokos szalámis bagettet rágcsáltunk a parton, és az éjjelt is a homokban fekve töltöttük hálózsákjainkba burkolózva.

Annyira örülök, hogy nem hagytam ki, és akkor, 20 évesen, hátizsákkal, kevés pénzzel, stoppal, de elindultunk mégis világot látni. Most annak örülök, hogy 50 évesen, mindent hátrahagyva, újra ezt tesszük. Persze a keretek megváltoztak, minden komfortosabb, viszont a bátorság, és a szabadságvágy a régi. Hiába, ez nem tud megváltozni, bármennyi év telik is el.

Deauville is a régi, fényes és csillogó...

a kifinomultság és a luxus városa maradt. 1860-ban alapították a párizsi gazdagoknak. Coco Chanel is itt napfürdőzött és teremtette meg a barnaság divatját. A strand nem hivalkodó, csak amolyan elegánsan, hagyományőrzően franciás. A fából készített sétányon öltözőkabinok sorakoznak, de számozás helyett híres filmszínészek névtáblái segítenek az eligazodásban. Ez sem véletlen, hiszen 1975-től minden év őszén itt rendezik meg a híres Deauville-i Amerikai Film Fesztivált.

Van itt kaszinó, jó pár luxusszálloda, a boltokban világmárkák, de édes kis utcácskák is igazi francia vendéglőkkel, hétvégi nagy piac a tenger mindenféle lehetséges ehető élőlényeivel. A part több kilométernyi sima, homokos föveny, át lehet gyalogolni a közeli városokba.

Csodás élmény naplementében a séta,

amikor az óceán a vizes homokon visszatükröződik a színes felhőkkel, sirályokkal és a lemenő nap fényeivel.

Napközben az emberek ma is a parton pihennek, a gyerekek veszettül lapátolnak, a sirályok pofátlanul átgyalogolnak az alvók kezein hatalmas, hideg tappancsaikkal, a táskákból szendvicset lopnak, és a vidám helyiek pétanque-ot játszanak fel-felnevetve.

Mi idős, (de örök gyermek) párizsi ikerpár barátnőimmel eszegetjük bicskával a csigát egy parkoló katamaránnak dőlve. Szemben az óceán harsog, a homok meleg, az öreg kutya füle belelóg a szószba, és enni sem lehet tőle, mert folyton kunyerál, de mi élvezzük ezt a finom hangulatot, és az sem kizárt, hogy talán még visszatérünk ide egy legújabb életszakaszban, de ha nem, hát úgy is jó.