A napfelkelte egy fokkal nagyobb elszántságot kíván, mint a naplementére várni, és bár mindkettőtől eláll a lélegzet, van azért különbség a hangulatban. A napfelkelte esetében az is belejátszik, hogy elkeserítően korán kell kelni, hogy jó helyen legyünk az első fénycsíkok megjelenésekor, viszont valami egészen felemelő érzést kapunk érte cserébe. Valami frisset és újat, amikor úgy érezzük, mintha egyedül lennénk a világon – és néha azt is, hogy tényleg minden lehetséges.
Svájci tökéletesség
Szerkesztőségi emlékeink ismét vannak bőséggel. Mit szólnak olvasóink például egy svájci kiruccanáshoz? Nem rossz, igaz? Roppanó hóval fedett csúcsok, fenséges szépség, haraphatóan friss levegő – mindez hatványozottan igaz, ha egy hegytető közelében töltjük el azokat a svájci napokat. Mondjuk a Luzern közeli Pilatus Kulm Hotelsben. A többes szám indokolt, merthogy a szálló egybeépült a Hotel Bellevue-vel, és az egész komplexum egy hegy tetején kapja el a nap első sugarait.
Hiteles beszámoló alapján tudjuk, hogy a naplemente is mesés itt: a némileg egy James Bond-film helyszínére emlékeztető szállóban a hegy belsejébe vágott recepcióról lehet kimenni a panorámás körfolyosóra, amit a hegy csúcsa körül vájtak a sziklába.
Ablakok nincsenek, így bár az élmény csodás, kimondottan fagyos, mivel 2100 méteres tengerszint magasság felett helyezkedik el a kilátóterasz. Napfelkelte idején sem lesz melegünk, viszont nagyon komolyan kárpótol minket a látvány, meg persze az is, hogy utána a pattogó tüzű kandallós ebédlőben szolgálják fel a reggelit.
A hajnali Kilimandzsáró
Afrika legmagasabb pontján is átgondolja az ember az életét abban a röpke pár percben, amíg az ég és a föld elválik egymástól. Az 5895 méter magas Kilimandzsáró Tanzániában, a világörökség részeként számon tartott Kilimandzsáró Nemzeti Parkban nyújtózik az ég felé. Ahhoz, hogy ezen a helyen láthassuk felkelni a napot, persze kell tenni némi erőfeszítést.
Az ember eleve nem egyedül indul neki, viszont jó hír, hogy van erre specializálódott vezetett túra, amelyre lélekben is készülni kell. A hegymenet szinte az éjszaka közepén indul, ezen kell valahogy fizikailag is átlendülni és menni felfelé a kelő nap irányába. A napfelkelte viszont káprázatos: rózsaszín és lila felhők, fehéren ragyogó hó és mélykék színű sziklák egészen valószerűtlenül szép világa veszi körül azt, akit a hegyen talál a kora hajnal.
Az indián orra
Első kézből származik egy guatemalai napfelkelte története is, melyhez nemcsak korán kellett kelni, de még egy túrát is le kellett gyűrni világosodás előtt. Az persze nem kérdés, hogy megéri. Kolléganőnk a párjával mászott fel egy olyan hegyre San Juan La Laguna felett, melynek alakja San Pedróból nézve olyan, mint egy fekvő indián arca – az ilyen természeti képződmények jellemzően szakrális helyek voltak a ma már letűnt indián civilizációk kultúrájában.
A kirándulás hajnali 4-kor kezdődik hegymászással, így lehet időben felérni a hegy tetejére, pontosabban az indián arcorrára, ahová a kilátópont épült. Már napfelkelte előtt is nagyon megkapó a látvány, ahogy minden apró falu más színben ragyog – mivel minden településen más és más színű izzót lehet kapni. A napfelkelte pedig ismét új színeket hoz, ahogy megvilágítja az Atitlán-tavat és a körülötte látszó vulkánokat, melyek némelyikéből még füstcsík is kígyózik a hajnali ég felé.
Istenek lakhelye
Ha valaki látta már felkelni a napot az Égei-tengeren, az már megértett valamit az élet értelméből. Nagy szavak, de valahogy mégis igazak. Görögország is a kopár szépségek közé tartozik, persze nem minden része, de az Égei-tengeren ringatózó Naxos mindenképp ez a kategória. A sziget, ahol az ókori mitológia szerint Zeusz gyermekként nevelkedett, olyan, mint egy nagy, fehér szikla, melyet türkizkék tenger ölel körül. Apró települések vannak elszórva a kis földdarabon, és mivel szigetről van szó, rengeteg helyen lehet fürdeni, nézni a naplementét vagy a napfelkeltét.
Persze az a legkényelmesebb, ha az ember a saját ablakából látja meg a napot a tenger peremén, de az igézet úgysem enged sokáig a szobában maradni. Valahogy fel kell kelni és kimenni a levegőre, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a titokzatos, párás csodához, ami a szemünk előtt játszódik le. Az árnyalatok tompák, a fény lágy, és a levegő is egészen más, mint pár órával később. A hajnali tenger egészen sima és finoman tükrözi az ég színének minden apró változását.
Kaliforniai kaktuszok
A Joshua Tree Nemzeti Park az Egyesült Államokban, Kaliforniában nyúlik el egy csaknem 2 millió hektáros területen. Sivatagi tájról beszélünk, mely valójában két területet, a Colorado-fennsíkot és a Mojave-sivatagot foglalja magában. A nemzeti park a nevét egy jellegzetes formájú növényről kapta: a Joshua fa hatalmas csoportokban él a park területén. És éppen ez a különleges formájú fa az, ami a napfelkeltéknek is ad valami különös szépséget.
A fák sziluettjében van valami megmagyarázhatatlan és egyedi, ami miatt rengeteg fotót készítenek a tájról a reggeli és az esti órákban is. Hasonlóan nagy kedvenc a szintén itt élő cholla kaktusz is, mely csak messziről látszik bolyhosnak és barátságosnak, valójában elég hegyes tüskék borítják a felszínét.
Az északi sörfőzde
És egy érdekes dolog a végére. Valami, ami se nem napfelkelte, se nem naplemente, hanem mindkettő, de valójában egyik sem. Merthogy az éjféli nap egy olyan jelenség, amikor a Nap egyáltalán nem bukik le a horizont alá. A jelenség a Föld több pontján is megfigyelhető, például Oroszországban, Kanadában, Alaszkában, Finnországban és Grönlandon is. Ízlés kérdése, hogy épp hol éljük meg a szó szerint 24 órás napot, mi most a Norvégiához tartozó Spitzbergákat ajánljuk.
Longyearbyen-ben, mely a legnagyobb település a környéken, körülbelül április közepétől július közepéig lehet látni az éjféli napot. A városkát alkotó pici, színes házikók folyamatosan ragyognak az egyébként álmos napsütésben, és még a szürkéskék hegyek is meleg árnyalatokban fürdenek. Bónusz tipp, hogy ha már úgyis tele vannak idővel, akkor nézzenek be a világ legészakibb sörfőzdéjébe, a Svalbard Brewery-be, ami éppen itt, Longyearbyen-ben található.