Nem véletlenül mondják a Krétát már megjárt turisták, hogy aki valódi csendre, nyugalomra és nem mindennapi látványt nyújtó tájra vágyik, az inkább a sziget nyugati részén foglaljon magának szállást, és onnan induljon csillagtúrára a látnivalókhoz. A falusi turizmusra berendezkedett Nyugat-Krétán sokan megelégszenek egy eldugott, öbölmenti szállással, örülnek a jó falatokat ígérő kék-fehér kockás abroszok csalogatásának, a feléjük magasodó hegyek látványának, és annak a néhány napnak, amit a nyaralótömegektől távol tölthetnek.

Hora Sfakion óriás sziklakertje

A bejárható, vadregényes szépségű szurdokokat keresők például a sziget déli partvidékén találnak maguknak egy különleges birodalmat. Utóbbi tulajdonsághoz hozzátartozik az is, hogy az alig háromszáz fős Hora Sfakion települését a kanyargó sziklás hegyvidéki úton lehet megközelíteni. A sziget ezen oldalán a szerpentineken tekergés ugyan jócskán megnyújtja az utazási időt, amelynek múlását az utat elálló birkák és a sziklafalakon alpinistáskodó kecskék lassítják tovább, a hegyek között felbukkanó tengerek kékségért azért a szemeink is hálásak tudnak lenni. Mert ahogy egyre délebbre, és egyre nyugatabbra autózunk a szigeten, már nemcsak a Krétai-, hanem a Líbiai-tenger kékségét is lehet látni.

Gyönyörű vidék ez. A kietlen táj, a végtelenített szalagként kanyargó utak, az égbe meredő sziklafalak és a gyér növényzet - amely tavasszal lila virágtengerrel pótolja téli elmaradását még a Fehér-hegységben is -, mind azt az illúziót keltik, mintha egy egészen más bolygón járna az ember. Persze, lenn a parton már sorakozik néhány, szobát kiadó apartman, egy-két étterem, és kavicsos strandokból is találni jó párat – egy biztos, aki ezt a részét választja Krétának, távol minden civilizációs érzettől, egy óriás sziklakert szelid ölelésében pihenhet. 

Sfakion körzet szerpentinútjain több kiskápolna is megmutatja magát, hogy ellensúlyozza a magaslatok zordságát, és néhány ilyen kápolna köré egy-egy sziklaterasz is épült amolyan kilátópontként. Agia Ekaterini apró templomának fehérre meszelt falai is már messziről világítanak, cserépteteje piros sapkaként díszeleg rajta, de a jellegzetes látványt mégiscsak a templommal szemben lévő tárolóként használt épület tetejére vezető, jellegzetesen görög, korlát- és szegély nélküli hófehér lépcső jelenti.

Az apró kápolna kilátóteraszán ottjártunkkor rajtunk kívül alig volt három ember, közülük is kettő, az öltözékükől ítélve, gyakorlott túrázó lehetett. Valószínűleg nagy tömeg más napokon sincs, már csak azért sem, mert egy alaposan meredek, sziklás út vezet fel a templomhoz. Rejtély, hogy kik és milyen időközönként járnak fel ide a semmi szélére, annak is egy egészen magas szintjére takarítani, kimosni a csipketerítőket vagy kidobni a leégett gyertyacsonkokat – pedig valaki ezeket is megteszi, ottjártunkkor minden tisztának és gondozottnak tűnt.

A kis kápolnás terasz egyébként az egyik legszebb kilátópont a sziget délnyugati részén, ahonnan gyönyörű színeket és felhőpaplanokat lehet fotózni. Innen pedig már csak egyórás autóút vezet le Hora Sfakion kikötőjébe, ahonnan naponta közlekedtetnek kompjáratot több délkrétai településre is, köztük pl. Loutroba is, amit aztán tényleg csak vízen lehet megközelíteni, mert a természet a hegyek és a tenger közé zárta.

Loutro egy egészen apró nyaralóparadicsom, ahol a part mentén falatozók, kávézók és szuvenírboltok sorakoznak, a mellettük lévő apartmanokban az elvonuló nyaralás tematikáját választók bérelhetnek szobákat, amelyek mögött már csak a hegyi kecskék által megmászható sziklafalak magasodnak. A széltől védett öbölben még a tenger is laposabban hullámzik, és a szárazföld területe olyan pici, hogy a helyi szolgáltatók egy-két autóján kívül más kocsit nem engednek be – igaz, nagyon út sincs, amin több is járhatna. Mindenki kishajóval, csónakkal közlekedik, ha kimozdulna valahova – pont úgy, ahogyan az ókorban is tették, amikor még a sziget egyik jelentős kikötője volt.

Egy szállás, ahol elbújhat a világ elől

Hanía városától mintegy 15 kilométerre, Platanias település tengerpartján, egy olajfaliget szomszédságában találja a Proimos Estate buja növényzettel, narancsfákkal és úszómedencével felszerelt birodalmát. Kétszintes, önellátó apartmanjait éjszakánként egy négytagú családnak 30 ezer forinttól kínálják, ehhez a földszinten és az emeleten egy-egy kerti bútorszettel berendezett terasz és erkély is tartozik. Az organikus gazdálkodásukból származó extra szűz olívaolajat a birtok közelében palackozzák, és vendégeiknek is felkínálják a lehetőséget, hogy részt vegyenek az olajbogyók szüretelésében. A különböző elrendezésű apartmanházakról és árakról bővebben itt olvashat.

Aradena fapallós hídja egy szurdok felett

Ugyanakkor a sziget legnehezebb, 7,5 kilométeres túraútvonalaként emlegetik a mintegy 3-5 óra alatt végigjárható Aradena-szurdokot, amely a Marmara strandtól a Fehér-hegység déli lejtőjéig tart, és amely közben a túrázók mintegy 600 méteres szintemelkedésen jutnak túl. A szurdok érdekessége, hogy csak 1986-ban építettek fölé amolyan közutat fából és acélból híd formájában, amely ma Anopolis és Aradena falvát köti össze. Utóbbi a nyolcvanas évekig gyakorlatilag egy teljesen elzárt település volt, amelyhez a természet őrizte a kulcsot. Előtte csak egy meredek ösvényen le- és felmászva lehetett Chora Sfakion irányából a szurdok másik oldalára, Aradénába eljutni.

Persze, Aradenának is megvan a maga története, ahol az ötvenes évek óta egy lélek sem lakik. A legendárium szerint azóta néptelen a falu, amióta két család egy állandóan botorkáló, a nyakába akasztott csengőt folyamatosan mozgató kecske miatti balhé olyan komoly, véres csatába torkollott, hogy aki akkor, abban a vitában nem halt meg, az inkább elmenekült a faluból. Ezért a turistáknak Aradénában ma már csak a település 14. századi bizánci templomát és a hagyományos krétai építészet egy-egy megmaradt példányát tudják megmutatni, illetve a híd végében felállított táblán néhány fotót a békés idők bizonyítékaként.

És bár az aradenai mellett még jó néhány szurdok tagolja Kréta nyugati oldalának hegyvidékét, van egy másik különleges darab a Fehér-hegységben tekergős szerpentinen, amelynek már csak látványa miatt is érdemes kiszállni kocsiból, és amely felett az autóúton két fotós megállót is kialakítottak. A megkapó szépségű Kourtaliotiko-szurdok mintegy három kilométer hosszan nyúlik el, a két oldalán 500-600 méteres magasságig érnek fel a sziklafalak. Érdemes egy kicsit alaposabban is fürkészni ezeket, mert több barlangvájat nyílásai is felfedezhetők rajtuk, amelyek egykor még a helyi pásztoroknak adtak menedéket.

Frangokastello erődjéből ma már csak strandolókat látni

Pedig egykor még a kalózokat figyelték az erőd lőréseiből, amelyet leginkább az ott tanyázó velencei nemesek védelmére építettek. A helyiek persze nem látták szívesen a rajtuk élősködő velenceieket, nem is engedték meg nekik, hogy csak úgy felhúzzanak maguknak egy várat. A legenda szerint pl. mindazt, amit nappal a velenceiek megépítettek, azt éjjel egy helyi család hat fiútestvére újra és újra lebontotta. Végül elfogták, majd felakasztották a testvéreket, fel is épült az erőd, és más nem maradt a helyieknek, minthogy folytatólagos utálatuk jeleként, Franco Castello-nak, vagyis a frankok, a külföldi katolikusok puccos kastélyaként gúnyolják azt.

Ugyanakkor a velencei időkben népszerűtlen várról egy egész, fürdésre alkalmas partszakaszt is elneveztek, ahol állítólag a szurdok-túrázók is gyakran megállnak egyet csobbanni. Októberi ottjártunkkor a strandolók egészen szellős távolságban szúrták le egymástól napernyőiket, a büfében is inkább csak az őszi 30 fokot megünneplő jégkrémekért ugrott be egy-egy arra járó. A több mint ezer kilométeres tengerparttal rendelkező szigeten ma már az egyik legismertebb strandnak számít mérete és finomhomokos partszakasza miatt, de egy közeli templomon és néhány apartmanon kívül nagyon nincs más látnivaló.

Margarites, Kréta Szentendréje

Rethymo és Panormo között találjuk a fazekas családok Margarites nevű apró falvát, ahol a helyiek a több ezer éves agyagművesség tradícióját ma már házak falára kifüggesztett színes kerámiákon keresztül és turistákra szabott árakkal őrzik. A főutcában sorakozó műhelyek ajtai tárva nyitva állnak, szinte csalogatják a kíváncsiskodókat. Érdemes is bemenni, akár csak körbenézni, hátha talán pont munka közben találják majd a kézműves üzlettulajdonosokat.

Legalábbis velünk így történt, amikor az egyik ilyen, Keramikon névre keresztelt műhelybe léptünk. Giorgis Dalambelas épp a korong felett simogatott egy kisebb agyagdarabot, lábával finoman hajtotta a gép pedálját, majd olykor félrefordítva lebiccentette fejét, mintha a füle jelezné, mikor érte el legtökéletesebb formáját a mű.

So simple, so clever – így dícsért minden egyes háztartási darabot, aminek a praktikumára rácsodálkoztunk. Mert, hogy voltak ott olyan sótartók egy halomban, amelyek csak első ránézésre hasonlítottak frissen kisütött zsemlékhez vagy cukrozásra váró briósokhoz. Különlegességüket a kialakításuk adta, amelyek eldőléskor sosem, csak a rázó mozdulatok hatására engedték ki magukból a sót. Aztán voltak olyan fűszertartók, amelyek sok-sok, pasztell csíkos légballonként lógtak a plafonról, és olyan dupla csőrös kiöntők is sorakoztak, amelyek szintén furfangos formájuknak köszönhetően lehetnek a modern konyhák praktikus felszerelései.

A kiállítótérként is funkcionáló üzlet telis-tele volt mázas tányérokkal, poharakkal, fűszertartókkal és lakást díszítő tárgyakkal. Bármit is láttunk, mindent az ősidők óta használt föld, víz és tűz energiájával készítettek, legfeljebb annyi különbséggel, hogy ezek tervezésekor ma már a művészi ízlést a modern háztartás igényeire szabott találékonysággal párosítják. 

Arkadi-kolostor, amelyért 800 ember adta életét

Margarites falvától nem messze magányoskodik az Arkadi-kolostor a török idők emlékével, közepén egy velencei stílusú templommal és egy török lövedéket még ma is őrző ezeréves ciprusfájával a kertjében. A krétaiak a hazaszeretet jelképeként emlegetik ezt a kolostort, utalva 1866 novemberére és arra a 800 emberre, akik a puskaportároló helyiségben elbújva várták, hogy a kapukat rájuk törő törökök mind az udvarukban legyenek, majd egy puskaporos hordóra rálőve, velük együtt felrobbantották magukat.

Az eredeti állapotában megőrzött lőporkamrában erről ma is olvasható egy emléktábla, sőt, egy egész múzeumi részleg mesél a történtekről, az áldozatok emlékére pedig a templomban folyamatosan ég egy örökmécses.

És bár az ott élő szerzetesek cellái és berendezései csak az ablakokon keresztül láthatók, az ebédlőként használt részlegen szintén táblával és festményekkel emlékeznek meg arról a 36 szerzetesről is, akiket a törökök végeztek ki. Az udvar közepén álló templom már több felújításon is átesett az elmúlt másfél évszázad alatt, és bár belül nem lehet fotózni, ha felmennek a nyugati oldal árkádsora feletti szintre, gyönyörű képeket készíthetnek a helyiek által a legszebbnek tartott krétai épületről.

Újságírónk a Görög Nemzeti Turisztikai Szervezet és a Krétai Turisztikai Hivatal meghívására járhatott a szigeten, miközben az Aegean Airlines utaztatta.