Menorca szigetén sokféle kultúra hagyott nyomot az évszázadok, sőt, évezredek folyamán. A római és az arab megszállás emlékei ma is fellelhetőek, de ami igazán komoly nyomot hagyott a területen, az egy különös, megalitikus kultúra, illetve a britek, akik a jelek szerint elszánt építkezésbe fogtak Menorcán. A sok, kőből készült építmény mind őriz legalább egy történetet, melyek egy része igaz, egy része nem, és sok olyan is akad, ami a mese és a valóság határán egyensúlyoz.
A sziget dugig van sok ezer éves építményekkel
Menorcán sok ezer éves építmények tanúskodnak a valaha virágzó talayotikus kultúráról. Összesen 1500 építmény származik ebből a korszakból, ami nem csekélység, ha belegondolunk, hogy az egész sziget összesen 700 km². A talayotikus kultúra Menorcán és Mallorcán fejlődött ki, a név eredete az őrtornyot jelentő talayot szóból származik, amely ennek az időszaknak a jellegzetes építménye volt. Bár a talayotikus kultúra emlékhelyei egyelőre még nem tartoznak az UNESCO Világörökségek sorába, a helyiek azon vannak, hogy ez minél előbb bekövetkezzen.
Az építmények pedig egészen elképesztő állapotban vannak ahhoz képest, hogy milyen régiek: nagy részük körülbelül 4000 éves. Az egyik legismertebb, ebből az időszakból származó építmény a Naveta d'Es Tudons, mely formáját tekintve leginkább egy felfordított csónakra emlékeztet, illetve nagyon látványos a Torre d'en Galmés, amely egy komplett kis megalitikus település.
Amikor a megalitikus kifejezést emlegetjük, akkor persze mindenki hatalmas kövekre gondol, valami olyasmire mondjuk, mint amilyen Stonehenge-ben látható. Stonehenge valóban nagyon látványos és izgalmas, a Torre d'en Galmés viszont rendkívül részletgazdag. Láthatóak az egykori lakóépületek, a hatalmas kőasztalok, vagyis a taulák, és a sziklákba vájt temetkezési helyek is.
Csak az ügyesen parittyázó gyereknek járt 4000 éve a vacsora
A házak ajtaja mindig dél felé nézett, belépve pedig a taula osztotta ketté a teret – mögé ugyanis nem mehetett be akárki. Ezeknek az asztaloknak fontos szerepük volt, hogy pontosan mi, azt nem tudják; de az biztos, hogy nem áldozati kövek voltak.
Bár a kutatások során sok minden kiderült már erről a különös kultúráról, még nagyon sok a homályos részlet, ezért szinte évente születnek új elméletek. Nagyon fura leletek is előkerülnek időnként. Ilyen például a nemrégiben Imhotepről, a gyógyítás egyiptomi istenéről készült szobor is. Egyelőre fogalma sincs a régészeknek arról, hogy a helyiek is imádták-e ezt az istent, vagy egyszerűen csak valaki idehozta Menorcára pár ezer évvel ezelőtt.
Azt most is lehet tudni, hogy a korabeliek például nagyon szerették a bort – de nem termesztették, hanem a rómaiaktól vették -, és, hogy parittyával harcoltak. Hihetetlenül gyorsan mozogtak, mivel a fegyverük kicsi volt, és szinte semmi ruha nem volt rajtuk. A parittya veszélyes fegyver volt, és a katonák komoly kiképzést kaptak. De mindenki tudott parittyával lőni, még az egyszerű háziasszonyok is, akik már otthon elkezdték a kisgyerekeket a lövésre tanítani. Olyan mese is van, amely szerint a gyerekek nem kaphattak addig vacsorát, amíg a parittyával el nem találtak egy kijelölt tárgyat. De nagyon valószínű, hogy ez csak legenda.
Szerelmes kalózok rejtőztek a sziget minden barlangjában
Little rock, vagyis „a kis szikla", ahogy Menorcát a helyiek hívják, mindig bőségesen szolgált építőanyaggal. Mivel az egész sziget gyakorlatilag egyetlen szikladarab, ezért a négyezer éves építményektől, a pár száz éves erődökig mindig volt miből felhúzni a falakat. Már ha kellett építkezni egyáltalán. Mert sok természetes barlang is található Menorcán, és ahol ilyen van, ahhoz általában egy történet is kapcsolódik.
A legismertebb a Cova d'en Xoroi-hoz fűződő legenda. A hely, ahol ma egy sziklába vájt bár működik, egykor állítólag egy romantikus hajlandóságú kalóznak és szerelmének adott búvóhelyet. Ez a Xoroi nevű kalóz beleszeretett egy helyi lányba, akinek az apja nem nézte jó szemmel a románcot, ezért az ifjú szerelmesek elmenekültek, és a barlangokban leltek menedéket. Sokáig éltek itt boldogan, ám egy napon lelepleződtek. Xoroi ekkor egy szikláról a tengerbe vetette magát, és soha többé nem látták a szigeten.
Hasonló sztorija van a Barranc d'Algendar nevű sziklahasadék egyik barlangjának is. Ahol ma burjánzik az erő, és madármegfigyelő turisták járnak lábujjhegyen, ott valaha ugyancsak egy kalóz éldegélt, ugyancsak a sziget egyik szép leányával. Úgy tűnik, hogy Menorcán a Rómeó és Júlia történet mindig erre a megoldásra fut ki, azaz egy széplelkű kalózra és egy helybeli, zord atyára, aki nem szívesen adja egy tengeri rablóhoz egyetlen leányát.
Sokan csak eddig a karantén szigetig jutottak, és sose látták meg Spanyolországot
Nagyon izgalmas története van a Llatzeret névre keresztelt szigetnek is, mely a főváros, Mahón közelében van. A középkorban a hatalmas tengeröbölbe a világ minden tájáról érkeztek hajók Spanyolországba, és innen indultak tovább a szárazföld felé. Amikor valamilyen járvány tombolt, és ez a középkorban gyakran előfordult, akkor itt, ezen a szigeten kötelező volt az áthaladás. Valójában mindig be kellett ide térni a hajósoknak, de kolera vagy pestis idején nagyon komolyan vették a dolgot, és senki nem léphetett be spanyol földre az itt megszerzett tanúsítvány nélkül.
A Llatzaret eredetileg nem is sziget volt, hanem félsziget, a csatornát azért ásták ki, hogy létrehozzák ezt az elkülönített területet. Erre kettős okuk volt: egyrészt, hogy kialakítsák ezt a karantén szigetet, másrészt, hogy könnyebb legyen körbehajózni Menorcát.
A Llatzeret szigeten pedig felhúztak egy nagyon komoly épületegyüttest, amely arra szolgált, hogy a hajón szállított rakományt és a legénységet egyaránt – mondjuk úgy – fertőtlenítsék. Erre megvolt a maguk módszere, így többek között volt például egy hatalmas udvar, ahol az árukat szellőztették.
Az épületeket fal vette körül, pontosabban kettős fal, és ezen belül is voltak szigorúbban elkerített területek, ahol a betegeket őrizték. Volt, akinek 30 napig kellett csak itt lennie, és mehetett dolgára, de ha fertőzött volt, akkor előfordult, hogy a sziget temetőjében lelt végső nyugalomra.
Franco börtönében ma esküvőket tartanak
Komoly nyomot hagytak Menorcán a brit megszállók is – egyébként a mai napig rengeteg angol él a szigeten. Sok helyi házon látható az úgynevezett „bow window", ami egy, a falsíkból kiugró ívelt ablak, vagy inkább ablakfülke, ahol az angol lakosok gyűjtötték magukba a melengető déli napfényt. És persze itt a sok erőd is, amely mind az angolok jelenlétéről tanúskodik a Castell de Sant Felipe-től egészen a Fort Marlborough-ig.
A legnagyobb erőd a szigeten a Mahón mellett felépült La Mola, vagy más néven II. Izabella erőd. Az építkezést a britek kezdték még 1708-ban, majd később folyamatosan bővítgették a katonai létesítményt. Végül 1860-ban fejezték be, akkor már a spanyolok. Olyan sokáig épült az erőd, hogy a legenda szerint amikor II. Izabella királynő eljött megnézni a kész erődöt, megjegyezte, hogy azt hitte, ennyi idő és pénz felhasználása után minimum színaranyból vannak az épület lépcsői.
A La Mola pedig hatalmas lett, és eléggé hírhedtté vált az idők során. Itt őrzik például az ország legnagyobb ágyúját, Franco uralma alatt pedig börtönnek is használták az erődöt – ez volt a lehető legrosszabb hely Spanyolországban.
Mostanában sokféle rendezvény zajlik itt, többek között esküvők, de tartottak már fesztivált is a falai között, míg egy vidám résztvevő le nem zuhant az egyik mellvédről. Azóta nem tartanak itt ilyen jellegű eseményeket.
Az erődnek is hosszú és fordulatos a története, csakúgy, mint egész Menorcának. Volt része békében és háborúban, de még a kevésbé izgalmas időszakokból is ránk maradt egy sor legenda, melyek romantikusak, vérfagyasztóak vagy épp humorosak. Mintha az egész sziget története olyan lenne, akár egy jól megírt, fordulatokkal teli forgatókönyv.