Kezdjük az alapoknál: Maui a második legnagyobb a Hawaii szigetvilágot alkotó hét sziget közül. Van itt mindenféle magasságú táj tengerszinttől a háromezres csúcsokig, működő vulkán, lélegzetelállító látványt nyújtó dzsungel, vízesések, idilli halászfalvak. Lehet teknősökkel búvárkodni, robogóval felfedezni az eldugott kis falvakat, vagy éppen végigkóstolni a helyi organikus kávékat.

Na de mit lehet kihozni a dologból, ha csak öt napunk van itt? Gyakorlatilag mindent. Két utat lehet választani: a backpacker olcsóságot hostelben éjszakázással, vagy az ultra drága luxustúrát különleges programokkal. Mi próbáltuk mixelni a kettőt, hogy több élményünk legyen, de ne kelljen annyit költenünk.

Praktikus tudnivalók

Alapvetően itt mindig nyár van. Így aki október és február között vesz repjegyet, sokat spórolhat, és kihagyja a legnagyobb turistaáradatot. Mi is így tettünk. Jegyet értelemszerűen Los Angelesbe, vagy a nyugati part nagyobb városaiba érdemes vadászni, és onnan továbbutazni Hawaii szigeteire. (Mi például San Joséból mentünk tovább.) Az út mondjuk nem rövid, és nem is olcsó. Magyarországról a nyugati part 13-16 óra, átszállásoktól függően, innen az út Hawaii-ra még további öt-hét óra. Ha éppen jó árakat fogunk ki, fejenként 250 ezer forintból jöhet ki a retúr repjegy.

Ha megvannak a repjegyek, jöhet a szálláskeresés. Úgy tapasztaltuk, hogy a hotel szintű szállások rendkívül drágák, így egy köztes megoldást választottunk: egy hostelt Lahainában, privát szobával.

Érkezésünkkor úgy döntöttünk, hogy nem bérelünk autót a reptéren, mert elég rosszakat olvastunk a dologról indulás előtt. Állítólag gyakran törik fel és lopják el a kocsikat, ráadásul könnyen gyorshajtó lehet az emberből, tekintve, hogy a szigeten a maximum sebesség 50 km per óra. Úgyhogy inkább kipróbáltuk a helyi buszhálózatot. Előzetesen erről sem hallottunk jókat, de a busz végül csak öt percet késett, és nem is volt drága a jegy, fejenként két dollárt fizettünk érte.

Rögtön egy jó élménnyel indítottunk: a szállásunk felé igyekezve át kellett szállnunk a központban, ahol persze azonnal feltűntünk a helyieknek. Egyből meg is szólítottak minket a hawaii inges turistaszervezők. Nagyon kedvesek voltak, egészen meglepő volt, hogy nem akartak semmit eladni, csak információt adni.

A hét fénypontja: a luau

Átszállás, és kb. 25 perc buszozás után már meg is érkeztünk a sziget nyugati felére, Lahainába. Lahaina egy halászfalu, amiből később egy szép, part menti turistanegyed épült ki, de a giccs és a luxusszállók eddig még elkerülték. A szállásunk a sétálóutca és a főút között volt, a hostel jónak tűnt, hívogató és fiatalos, elég puritán közösségi résszel, ami tulajdonképpen egy terasz volt konyhával. A falatnyi kis szobánkban volt saját hűtő és légkondi is. Esténként eleredt az eső, de a fedett terasz a hangulatfényekkel, és egy üveg borral kifejezetten meghitt beszélgetéseket eredményezett.

A település sétálóutcáján bolt boltot ért, főként menő szörfös cuccokat, ékszereket, napszemüvegeket és drága képeket kínáltak. Csavargás közben megláttunk egy nagyon hangulatos helyet: az Old Lahaina Luaut. Mindig is szerettünk volna egy igazi hawaii ünnepségen, vagyis luaun részt venni, táncoló banánszoknyás lányokat látni, és degeszre tömni magunkat tonhallal és sült disznóval. A bejáratnál megérdeklődtük, mi ilyenkor a teendő.

A hatalmas maui asszony hagyományos sarongban, vagyis kendőruhában hihetetlenül kedvesen, és kissé kiábrándítóan előcsúsztatta a laptopját, és elkezdte nézni, hogy mikor van a legközelebbi luau, amire még tudunk helyet foglalni. Szerencsénkre pont az utolsó esténkre volt még két hely. Cirka 115 dollárba (kicsit több mint 30 ezer forintba) került a program fejenként, az asztalunk egy hátsó szektorban, középen volt. Vigaszt jelentett viszont, hogy az ár a show mellett korlátlan étel és italfogyasztást is tartalmazott. Tanulság: ha önöknek nem mindegy, hogy mikor, hol és mennyiért vesznek részt ezen a látványosságon, foglaljanak előre még otthon.

A luaura korán kell érkezni, este hattól tízig tart egy ilyen mulatság. Szépen kiöltöztünk, megkaptuk a jegyeinket, aztán orchideafüzérrel és Mai Tai koktéllal vártak minket az asztalunkhoz kísérő hagyományos sarongot viselő nők és férfiak. Csak nyolcfős asztalok voltak, így több társasággal osztoztunk az élményen. A mi kísérőnk és pincérünk az este alatt folyamatosan le akart minket itatni. Azt mondta, szégyent hozunk rá, ha nem iszunk eleget.

Az ülőhelyünket megjegyezve körbejártuk a helyszínt. A tengerpart mellett egy színpad köré voltak felállítva az asztalok több sorban. Jobb oldalt a zenekar, bal oldalt a svédasztal, kicsit odébb a koktélbár. Itt kaptunk a kezünkbe egy nagyon egzotikus, nagyon édes, kókuszos, ananászos, szivárványszínű valamit. Ekkor jöttünk rá, hogy a hawaii ízek sok mindenben hasonlítanak az ázsiai konyhára, és néha gyomorforgatóan édesek. Egy óra múlva elkészült a vacsora, szépen sorakoztunk a várva várt disznóért.

A hagyományos luau tartozéka ugyanis a disznóhús, a poi (ez egy növényi alapú, kakaószínű, sűrű, édeskés szósz), a sötétvörös húsú lomi lazac, a sütemények, a hagyományőrző hawaii zene és a hula tánc. Utóbbi elnevezés a polinéz pálmaszoknyás csipőrázó táncot fedi, férfiaknál ugyanez, csak kevesebb kókuszmelltartó és több térdrázás, nyelvnyújtogatás van benne.

A koreográfiát botokkal, köcsögökkel, tűzzel vagy szárított virágcsokrokkal cifrázzák. Több fajtáját is láttuk, volt a nagyon energikus verzió, amit főleg fiatalok táncoltak, míg az idősebbek melodikusabbak, lágyabb, hullámzóbb táncokat jártak. A huláról még annyit kell tudni, hogy gyakorlatilag történeteket táncolnak el vele. Minden mozdulatnak megvan a maga jelentése: ha a szövegben azt éneklik, hogy "mosolygok", akkor a két kezükkel nyitott tenyérrel a szájuk felé mutatnak.

A profi táncos brigád szinte percről percre újabb és újabb ruhákban lépett a színpadra, és olyat mutatott, hogy leesett az állunk. Közben a műsorvezető – kissé negédesen – elmesélte a történetet, hogy pontosan értsük, mi történik. A végén kaptunk ajándékba banánkenyeret, meg fotózkodni lehetett a táncosokkal, és aztán jó éjszakát!

Mit ehetünk és mennyiért?

Apropó banánkenyér: akár étterembe mentünk, akár boltban vásároltunk élelmiszert, csak úgy káprázott a szemünk az áraktól. Amerikához képest harminc százalékkal drágábbak voltak a dolgok, ezt kb. úgy lehet elképzelni, hogy egy liter totál átlagos, nem is bio vagy bármi szempontból különleges tej cirka 1500 forintba került. Itt tényleg nem lehet eldönteni, hogy mi az olcsóbb, beülni egy étterembe, vagy venni a boltban vacsorának valót. Ami viszonylag olcsó volt: az éttermekben a boldog órában Mai Tait már öt dollárért (1300 forint) lehetett kapni.

Amit az árak ellenére nem szabad kihagyni: enni kell egy jó tonhal burgert. Szigorúan medium rare stílusban adják. Épp csak ráteszik a sütőlapra, és már megy is a buciba a hal, mert errefelé így szokás. De nem is baj, mert a tonhal vörös, sós, kissé füstös íze szabályosan megbolondítja az ízlelőbimbókat.

És persze egyenek a már emlegetett, híres banánkenyérből (bananabread) is, ami olyan édes, hogy egy hét után komoly problémák alakulhatnak ki az ember vércukorszintjével tőle. De akkor sem lehet kihagyni. Hozzá legjobban a helyi kávé passzol. Mi véletlenül botlottunk bele egy szuper kis kávézóba (Bad ass coffee), ami Hawaii egyik franchise üzlete. Ennek kirendeltségeit melegen ajánljuk, ha jó kávét innának. Ha pedig inkább pitét ennének a kávé mellé: Olowaluban a Leoda's kitchen and pie shopot keressék fel. Olyan pitéket lehet kapni, amiről szinte álmodni sem mer az ember: édes, sós, kicsi, nagy. Végül a kicsi banános krémpitére esett a választásunk, mennyei!

A szomszédban egy gyümölcsárus működik, itt vegyenek papayát, passion fruitot, és igyanak friss kókuszvizet. Nekünk elképesztően egzotikus, itt meg teljesen mindennapi.

Programok bringázástól dzsungeltúráig

Persze a szigeten nem csak enni és inni lehet. Kis túlzással minden bokorban lehet bérelni búvárfelszerelést, snorkeling-szettet (kb. 10 dollárért naponta) és biciklit – a kölcsönzők közül kedvencünk a Boss Frog's volt. Szörfoktatás is van naponta tizenötször, csak győzze az ember fizetni. Mi úgy döntöttünk, biciklizünk egyet. Lehet bérelni 15-25 dollárért, de persze 50 dollárért is naponta. Mi a legolcsóbbat választottuk: ezért a pénzért egy rikító narancssárga retro egy sebességes, kontrafékes kis kosaras csodát kaptunk.

Végül aztán egy nap autót is béreltünk, így jutottunk el a sziget északi felére Paiára. Itt hatalmas hullámok vannak, ezért a szörfösök kedvenc helye. De a sétálni vágyó turistáknak is van mit csinálni: rengeteg szuvenírbolt, és jobbnál jobb éttermek sorakoznak. Továbbhajtva eljutunk a Hana varosába vezető úthoz (Road to Hana). Hana nem nagy szám, de az odavezető út annál inkább.

A táj minden sarkon megváltozik, a hidak néhol olyan szűkek, hogy csak egy kocsi fér át rajtuk. Méterenként megállna az ember és fényképezne. A fák, a völgyek, a vízesések, a tengerpart és a hullámok – mind leírhatatlan. Erre található a híres Twin falls is, ami a filmesek kedvence a szigeten. Nagy parkolóhely jelzi, hogy hol van, nem lehet eltéveszteni. Egy rövidke turistaút után a szemünk elé tárul a földi paradicsom. A kirándulást kedvelők a dzsungelbe vezető kis túrautakon egy új világot fedezhetnek fel. Érdemes útravalóval készülni, mert bár tele van turistákkal a környék, boltok, éttermek nem nagyon vannak. Benzinkútról pláne ne is álmodjon senki.

Több száz fotóval és megannyi élménnyel megpakolva visszafordultunk, és utunkat a Haelakala vulkán felé folytattuk. Félórás utunk a szerpentinen a csúcsra igazán felemelő volt, hogy aztán a ködben találgassuk, vajon merre van a mai napig aktív vulkán teteje. Vannak egyébként szervezett utak is ide. Ha hajnali négykor felkeltünk volna, busszal felvezettek volna minket, megnézhettük volna a napfelkeltét, aztán biciklivel, és három réteg védőszerkezettel magunkon legurulhattunk volna a hegy lábához. Nekünk ez az ötlet annyira nem jött be, a bérelt kocsi pont elég volt.

A belepődíj 15 dollár volt, lehetett kártyával is fizetni. A vulkánon aztán derült égből villámcsapásként ért minket, hogy odafent rettenetesen hideg van! Short-tangapapucs-trikó kombóban kissé alul voltunk öltözve, de így is élveztük dideregve azt a pár percet, amit a kocsin kívül töltöttünk. A táj egyébként egészen olyan, mintha egy másik bolygón lennénk.

Egy közeli kis faluban, Kulában is megálltunk, ittunk egy kávét egy teraszon, kakasok társaságában. (Az egész szigeten szabadon kószálnak, néha bemennek a vendéglátóhelyekre is.) Kis pihenés után otthagytuk a kakasokat, elindultunk sétálni egy kicsit. Érdekes volt látni, hogy az amerikai kultúra milyen intenzíven hatott a hawaii építészetre: komplett óvárosok alakultak át western-falvakká. Látni lehet, hogy mi a hagyományos stílusban épült ház, és mi az amerikai.

Strandolás kifulladásig

Mauin a tengerparti pihenést sem szabad kihagyni. Pláne, hogy a sziget strandjai mindenkinek tartogatnak valamilyen különleges élményt. Fehér és fekete homokos part, kavicsos vagy sziklás részek, eldugott öblök, minden van, amit el lehet képzelni.

A családosok a lankásabb, kevésbé szeles felére menjenek a szigetnek, a mozogni vágyók gyakorlatilag minden tengerparti faluban megtalálják a nekik való sportot. Aki a nagy hullámokat kedveli, a legjobb helyen jár, hogy szörfözhessen. A szelet egyébként nagyon komolyan kell venni. Ha jelzik, hogy veszélyes a vízbe menni, akkor semmiképp ne akarjuk mi eldönteni, hogy igazuk van-e a helybélieknek.

A strandok közül a Lahainában található Baby beachről nagyon jó értékeléseket lehet olvasni az interneten. Nekünk elsőre nem esett le, hogy miért ez a neve. De mikor odaértünk, akkor nyilallt belénk, mint a szülési fájdalom, hogy azért ez a neve, mert tele van babákkal. Sekély, homokos, meleg vizű part, ami egészen hasonlít a Balaton déli partjához: száz méter gyaloglás után még mindig derékig ér a víz. A sziget összes csemetéje ott volt, boldogan dagonyázva a parton, így harminc perc után már nem volt olyan nagy buli ott lenni. Családosoknak viszont nagyon ajánljuk!

A Maluaka beach talán a leglátványosabb rész: magát a tengerpartot nem táblázzák ki, érdemes rákérdezni a helyieknél, mert nem egyszerű megtalálni. Ha megérkezett, menjen a partra, fogja a vízipipáját és robogjon be a vízbe. Ússzon egy ideig, majd a korallzátonyok között – persze, csak ha szerencséje van – találkozhat békésen úszkáló, zöld tengeri teknősökkel is.

Fontos! Strandolás előtt igyekezzenek a lehető legmagasabb faktorú naptejet beszerezni, európai bőrünknek egészen extrém az itteni napsütés.

Visszamennénk? Naná!

Nyilván személyiségfüggő, de mi nem éreztük, hogy valami hatalmasat hagytunk volna ki abból, amit Hawaii adni tud. Talán még egy hajóútra be lehetett volna fizetni a szomszédos szigetekre: a félhold alakú Molokinire vagy Molokaira. De annak ellenére, hogy nem maradt különösebb hiányérzetünk, mindenképpen visszamennénk, mert tényleg ez a földi paradicsom. Minden fillért megért. Érdemes félretenni, az életben legalább egyszer el kell ide jutni.