A dokumentarista fotózásban lenyűgöző, hogy egy-egy fotón milyen mélységig láthatunk bele emberek sorsába. Ezt elérni még a mi kultúránkban sem lehet egyszerű, még inkább a vidéki Kongóban, fehér emberként. Erre a feladatra hogyan lehet felkészülni?

Messziről kezdem a választ. Kongóra eleve nehéz készülni. Indulás előtt egy hosszú listát írtam Dr. Hardi Richárdnak tele kérdésekkel, hogy mit vigyek magammal két hónapra? Milyen cipő, hány póló, és ezt még hosszan sorolva. A doki meg kábé három dolgot írt vissza, hogy fontos a szúnyog elleni spray, meg a maláriagyógyszer, és hogy "gyere, és ha már itt vagy, megoldunk mindent." Kétségbeejtő volt, de aztán tapasztaltam, tényleg így működnek a dolgok. Kivittem például a szuper túrabakancsomat, aztán elő sem vettem. Egy tangapapucsban szaladgáltam végig.

Az érkezés sem volt egyszerű. A repülővel trópusi viharba kerültünk. Villámlott, mintha nappal lett volna, és rázkódott az egész gép, mint egy doboz. Sokszor elmondtam magamnak, hogy milyen hülye vagyok: otthon a család, én meg itt mindjárt megdöglök. Aztán megérkeztünk, egy sofőr kijött elém, és egy misszionáriusok számára fenntartott szállásra vitt.

A szállás kiválasztásánál milyen szempontok voltak fontosak?

Az, hogy relatíve olcsó legyen. Legyen iható víz, és kaja, amitől nem leszel rosszul. Én 60 dollárért laktam egy puritán helyen, plusz kaja 40 dollár, és ez olcsónak számít. Volt olyan kolléga, aki hotelben szállt meg, napi 400 dollárért. Kongó nagyon drága, ha fehér embernek megfelelő színvonalat keresel. A kinti tolmácsom egy egyetemen dolgozik, ha kell, titkár, ha kell, tanít, és a havi fizetése 80 dollár. Nálam négy nap alatt kereste meg a havi fizuját.

És a többi ígéret teljesült? Volt iható víz és ehető étel?

Igen, de hozzáteszem, hogy csak a legvégén jöttem rá, hogy van meleg víz a csapban, és sokat fogytam odakint. Halkonzerven osztoztunk öten-hatan, de volt sok banán, papaya, és néha hangyászsünt is ettünk. A dokinál egyébként gyakoriak voltak a bizarr állatok, mert kutatta őket. Például kígyókban élő, rákszerű férgeket boncolt, amelyek az embernél szembetegségeket okoznak, vagy rágcsálókból vett májmetszetet és formaldehidben külföldi laborokba küldte tovább, és angol szaklapokban publikálta az eredményeit.

Kint sokan esznek kígyópörköltet. Nagyon veszélyes, mert ha nem jól készíted el, a férgek eljuthatnak a szemedig. Majmot is esznek: ez is az az állatfaj volt, amit kihagytam. A szálláson hagyott szaklapokban olvastam a majomhimlőről: brutál betegség. Amerikai katonaorvosok éltek Koléban előttünk a szállásunkon másfél évig, ők ezt a betegséget kutatták. Mielőtt hazautaztam volna, a biztonság kedvéért kértem féreghajtót.

 Mennyi idő kellett ahhoz, hogy megszokd a körülményeket?

Muszáj volt hamar hozzászoknom. Első nap a fővárosban még felforgattam az ágyat, a szobát, nehogy bogár legyen, vagy bármi, ami megcsíphet. Aztán amikor a dokival úton voltunk, és például egy kolostorban szálltunk meg, elalvás előtt motoszkálást hallottam a fejem fölött. Zseblámpával megnéztem: egy patkány szaladgált a plafonon. Ja, csak egy patkány, akkor alszom tovább.

A doki mondta, hogy apróságokon ne stresszeljük magunkat, mert ez egy olyan ország, ahol ha süt a nap, akkor van internet, ha meg elromlik a komp, akkor nem tudunk átkelni a folyón. Lehet, hogy megcsinálják tíz perc alatt, lehet, hogy egy hét alatt. Pedig a dokiban is nagyon erős energiák munkálkodnak, tenni akarja a dolgát. Főleg szürkehályogot műt, ami nagyon sok ember vakságát okozza. Naponta húsz-huszonkét embernek vissza szerette volna adni a látását, és rosszul élte meg, ha csak tizenhétnek sikerült.

Eszerint Hardi doktor utazott azért, hogy találkozzon a leendő páciensekkel?

Maga a kórház, amit két, spanyol nővér vezet, egy két magyarországnyi területű megye központjában, Mbuji-Mayiban van. Rettenetesek az útviszonyok. Aki 600 kilométerre lakik tőle, esélye sincs eljutni oda. Ő viszont a terepautóján egy komplett mobil rendelőt hord, és saját készítésű napelemet. A helyi rádióban rendszerint bemondják, mikor érkezik, hogy oda tudjanak menni hozzá a betegek. Vizsgál még akkor is, ha áramszünet van, csak trópusi viharok idején szünetel a műtét, olyankor mindent ki kell húzni a konnektorból nehogy leégjenek a műszerek. Az én laptopom alaplapja egyetlen napot bírt például odakint... Rengeteget esett egyébként.

Hogyan dolgoztál mellette?

Vagy 120 műtéten biztos bent voltam. Volt, hogy azt éreztem, nem jó az alany, vagy nem jó a fény, és azért is éreztem, hogy mindig ott kell lennem, hogy az emberek ne engem nézzenek, ne érdekeljem már őket. Napi 12-15 órát dolgoztam. Érdekes, hogy a kislány, aki a sorozatom középpontjában áll, a legvégén érkezett. Szerettem volna követni őt és a családját, hogy tudjam, mi történt vele, de három napi járóföldre laktak, és a nagymamája cipelte a hátán. Az összes többi cuccot és vizes kannát is a hátára kötötte, mert a vízellátás sehol sem megoldott.

 Mit csináltál olyankor, ha nem fotóztál?

Élveztem a vidéki Afrikát. Az emberek általában jókedvűek, nevetnek, kiegyensúlyozottak. Este nincs áram, így fényszennyezés sincs. Nincs neted, nincs telefonod, nincs semmid. Előveszel egy könyvet, amit a katonák hagytak hátra, vagy nézed a déli félteke csillagait a pálmafák alatt, és szentjánosbogarak százával keringőznek előtted.

A városokban is hasonló mentalitást tapasztaltál az emberek részéről?

Nem, a nagyvárosokban pont az vész el, ami az esőerdő közepén megvan. Érezhető némi ellenségesség a fehérekkel szemben a belga gyarmati idők miatt. Amikor a helyi busszal akartam utazni, a tolmács javasolta, hogy hagyjam inkább, arra fehérek nem szállnak fel.

Mindenhol igyekeztem betartani a szabályokat. Egyszer csináltam csak hülyeséget. Egy tartománynak a képviselője meghalt. Tanító is volt, és a gyászoló diákjai egy idióta szokást tartva jól berúgtak, és botokkal meg machetékkel legyilkolták az összes, eléjük kerülő állatot: kecskéket, tyúkokat. Földhöz vágták magukat, zokogtak, őrjöngtek. Amikor látták, hogy fotózni akarom őket, körbevettek vagy nyolcvanan. Megúsztam, de elég evidens az alapszabály: nem mész oda, ahol egy részeg horda pusztít.

Mennyien utasították vissza a két hónap alatt, hogy lefotózd őket?

Ezen kívül egyszer. Egy templomi ünnepségről gyertyákkal vonultak ki az emberek, és a közelben egy szoptató anya ült. Őt szerettem volna lefotózni, háttérben a menettel, de kérte, hogy ne. A legtöbb konfliktus egyébként azért alakul ki, hogy rá tudjanak bírni, hogy fizess.

Mire gondolsz?

Egy alkalommal volt, hogy katonák akartak bevinni, mert állítólag valami katonai bázist fotóztam le. Nem volt igaz, egy halárust fotóztam. A szokás az, hogy addig cseszegetnek, amíg nem fizetsz. Nem tudod megúszni, mert van idejük arra, hogy vég nélkül vegzáljanak. A fővárosban, Kinshasában is dolgoztam egy projekten. Kongóban nincsenek közlekedési szabályok, ezért rengeteg embert gázolnak el. Mindenki százhússzal közlekedik, közben disznókat hajtanak keresztül az úton talicskákkal: életveszély az egész. A kivezényelt közlekedési rendőröket is elütik, ezért kitalálták, hogy a forgalomirányítókat robotzsarukkal helyettesítik.

Aláírt, lepecsételt miniszteri engedélyem volt teljes körű fotóriporteri munkára, mégis kötözködni kezdett velem egy rendőr, hogy nincs beleírva az engedélyembe, hogy a robotot fotózhatom. Itt értettem meg a kongói lét alapvetését: te senki vagy, ő itt a helyi atyaúristen, és mindegy, milyen papírod van. Kipróbáltam egy régi trükköt, ami bevált, amikor Kínában fotóztam az olimpiát. Eltévedtem, nem volt vizem, hőség volt, taxis nem akart elvinni. Másfél óra alatt találtam egy angolul beszélő sofőrt, de ő sem akart elvinni. Akkor lefotóztam őt, a kocsiját, a rendszámot, mindent, erre bepánikolt, hogy feljelentem, és inkább hazavitt.

Kinshasában is megpróbáltam, de ott nem működött. Simán elköltöttem 150 dollárt ilyenekre. Amikor végre megkapják a pénzt, akkor jön a "my friend" és a barátkozós vállveregetés. Kongó a legkorruptabb ország a világon. A repülőtéren egy dollárba kerül az, hogy felvidd a cuccodat a nagy A310-es Airbusra anélkül, hogy belenéznének. Ez mennyire megnyugtató a terrorveszélyben? Nyilván fizettem, mert nem akartam, hogy szétszedjék az optikákat, a vakut, a laptopot.

Az élményeid alapján nagyon más kép alakul most ki bennem Kongóról, mint például az Utazz Afrikába! csapat beszámolójából, akik törzsi vidékekre, fesztiválokra szerveztek utakat, és mindenhol befogadó, kedves emberekről beszéltek.

Nagyon más az, ha fesztiválra mész, és vásárló vagy: akkor imádnak, szeretnek. A dokit is szeretik, mert segít. De ha én megjelenek Kinshasában egy fényképezőgéppel, máris egy gyarmatosító utópiát hordozok. Alapszabály az is, hogy ha teheted, vezetővel menj.

Mindenki, amikor fotózik, mérlegel, mi a fontosabb: megélni az adott helyzetet, vagy ábrázolni. Azt mondtad, 12-15 órákat dolgoztál. Hogyan tudtál jelen lenni abban, hogy egy utazáson veszel részt egy egzotikus, afrikai országban?

Lassan érő típus vagyok, lassan emésztek meg dolgokat. Volt, hogy sokkszerű hatások értek az élmény után napokkal, poszttraumatikusan. Ezen az úton az volt a célom, hogy mindent bemutassak. Amikor a doki a kislányt műtötte, húsz másodpercem van arra, hogy a kép meglegyen, különben a könnye felszárad, a pillanat elillan. Tudtam, hogy címlapra szánom, állóképre van szükségem, és nem lehet semmi zavaró a háttérben. Utána eltelik két-három nap, még álmodom is ezekről, és elérnek hozzám az emberi történetek és annak nagyszerűsége is, hogy valaki visszakapta a látását. Amikor nem dolgozom, a családommal megyek valahova, nem viszek gépet, a lányaimmal megélni akarom a pillanatot, nem lefotózni.

A Mbuji-Mayi kórházat fenntartó spanyol nővérekről is készítettél sorozatot, a kritikus állapotú ivóvízellátottságról, és a gyémántbányászokról is, akik állandó életveszélyben dolgoznak. Volt olyan sorozatod, amiről lemondtál, mert túl körülményes, vagy veszélyes lett volna?

Igen. Hallottam egy történetet, amelyik szerint a kórháztól nem messze, 80 kilométeres körzetben vannak falvak, ahol leprások élnek. És van egy fickó, akinek az a munkája, hogy egy régi digitális géppel felkeresi őket, dokumentálja, pontosan hol vannak, milyen körülmények közt élnek. Az orvosok ez alapján találják meg őket, hogy gyógyíthassanak. Ezt az embert úgy hívják, hogy lepravadász. Szerettem volna követni és végigfotózni az útját. Aztán leültünk a dokival, aki minden trükköt ismer, hogy éld túl Afrikát. Mondta, hogy elmebeteg ötletet találtam ki.

Hogy lehet eljutni a falvakba? Motorral. De futóhomok van. És ha beleejtem a motort az esőzéstől megáradt folyóba, akkor mit csinálok? És ha nem jön komp, vagy a csónakos elmegy horgászni és csak holnapután jön vissza? És a víz? Mennyi víz kell nekem egy napra? Ilyen körülmények közt 3-4 liter. Négy nap oda, négy vissza azt út, és kell még kaja, fotóstáska, maláriaháló, zseblámpa, hálózsák: legalább 60-70 kiló cucc. Mobiltelefonálni nem tudsz. Ha bármi bajod van, nem tudsz segítséget hívni.

Ilyen helyzetekkel élnek együtt Kongóban. Ha a gyerekeddel valami gáz van, vagy olyan helyzetben vagy, hogy elindult a szülés, és a kórház 80 kilométerre van, akkor hogy oldod meg? Nem véletlen, hogy legalább 20 évvel kevesebb az átlagéletkor, mint Európában. 8-9 oltás kaptam, mire kiengedtek Kongóba, mert kénytelen voltam azt is beikszelni az adatlapon, hogy vadkempingezni fogok, hiszen fogalmam sem volt, hova jutok majd el.

 Az utóbbi években több, utazáshoz kapcsolódó fotósorozatod is megjelent és díjat nyert. Láthattuk a romániai Nagybánya nyomortelepein élő cigányok életét, vagy a Nyíregyházáról Zürichbe ingázó prostituáltak útját, köztük a harmincas nagymama, Ildikó történetét. Mint útiélmények, mik voltak a legerősebb benyomásaid?

Ezek az utazások egzotikusak és izgalmasak, de nem olyan szempontból, mint amikor valaki turistaként végigjár egy régiót, országot. Legtöbbször leások az élethelyzetek gyökeréig, és nem kívülről csodálkozom rá. Biztosan bénán hangzik, de ez inkább valamiféle belső utazás. Próbálsz mélységében belelátni és azokat láttatni. Én is ugyanúgy rácsodálkozom a kongói piacon arra, hogy viperát árulnak, de százszor annyira izgat, hogy eljussak egy családhoz, aki elkészíti a húsát és megeszi.

Zürichben is csak annyit látok szinte a városból, amit a prostituált alanyom, a vonatablakból tudok rácsodálkozni a hegyekre, a festői Nagybányán is, az idő nagy részét a szegénytelepek lakóival és a szomszédokkal töltöm el. Napnyugtával viszont mindenki eltűnik, és olyankor tud az ember igazán feloldódni, és megérteni az egésznek a hátterét.

Amit látok az országokból, nem valami sok, ugyanakkor mégis csak látok egy csomó mindent, ami az átlagos utazók előtt tökéletesen rejtve maradnak. Valószínűleg egy hétköznapi turista és én tudnánk együttesen komplexebb képet festeni. A klasszikus, elefántos hindu mese jut eszembe erről, mert néha, amikor beszélgetek másokkal, olyan érzésem van, mintha valami tök más városban vagy országban jártunk volna.

Hova utazol legközelebb?

Egyrészt el szeretnék jutni Kenyába egy árvaházba, amit magyarok működtetnek. Másrészt vissza szeretnék menni Kongóba, hogy ezt a sorozatomat még jobbá tegyem. A kislány történetét is tovább szeretném mesélni. Nekem nagyon fontos, hogy élt előtte, miként jutott el odáig, milyen körülmények közt él, mozog, hogyan kapcsolódik ki. Nem nekem való, hogy manapság minden a gyorsítás és egyszerűsítés irányába megy el. Az én lelkem nem online igazából.

Újabb cikkünk ebben a témában:

Ezek a legboldogabb afrikai országok 
A legutóbbi boldogság felméréséből nem csak az derült ki, hogy ma Dánia számít a világ legboldogabb országának, de az is, hogy az afrikai kontinensen hol élnek a legboldogabb emberek.