Ahogyan arról már az előző részben meséltünk, elképesztő panorámával bíró sienai szállásunkról kiindulva tömegközlekedéssel és gyalogosan jártuk be Toszkána középső részét. Kipróbáltuk, milyen egy kisbuszos, szervezett túra, hogyan teljesít a helyi tömegközlekedés, mit tud Pisa a ferde tornyon kívül, és egy húsz kilométeres gyalogtúrát is bevállaltunk. Utóbbi annyira különleges élmény volt, hogy egy külön cikket szánunk neki, a többiről viszont most mesélünk.

 Tehát, ha nem akarunk autózni Toszkánában, két választásunk van. Vagy a városokat összekötő buszok segítségével naponta egy-egy helyet fedezünk fel. Így bőven van időnk nézelődni, viszont kevésbé vagyunk mobilak – ha eluntuk az adott várost, kocsi nélkül nem olyan egyszerű tovább állni egy másikba. Vagy befizetünk egy szervezett kisbuszos túrára, amin egy nap alatt akár három-négy várost is megnézhetünk. Így viszont dühítően kevés időnk lesz bóklászni az egyes helyeken. Ellenben sokféle környékből kapunk ízelítőt, és ha legközelebb jövünk, már tudjuk, hová érdemes hosszabb időre elmenni.

Montalcino, Pienza és Montepulciano egy nap alatt

A Sienától délre fekvő, kopár, mégis nagyon látványos Val d'Orcia nevű tájegység, és a dombtetőre épült városkák, vagyis Montalcino, Pienza és Montepulciano felfedezéséhez egy kisbuszos túrát választottunk. Elvileg egy sienai, gasztrotúrákra és kulturális kiruccanásokra szakosodott pici cégnél fizettünk be rá online, gyakorlatilag a térség egyik nagy túraszervezőjének, a My Tournak a buszában találtuk magunkat.

 Így aztán a túra a kisbusz ellenére is nagyüzemi volt: az egyes városokban nevetségesen kevés időt töltöttünk – a busz leparkolása után fél-fél órákat kaptunk nézelődni – a borkóstolás pedig több más csoport összeterelésével, tömegesen zajlott. Ez néhányszor okozott agyvérzés-közeli perceket, különösen az utolsó állomásunkon, amikor a csoport vezetője közölte, hogy vagy bort kóstolunk, vagy megnézzük Montepulcianót, a kettő már nem igazán fér bele. Hát, nem pont erről volt szó, amikor lefoglaltuk a kiscsoportos, boros, városnézős túránkat.

Viszont a táj szépsége, a kisvárosok hangulata még ezzel a rapid módszerrel is átjött. És így legalább már tudjuk, hogy ha legközelebb jövünk, Pienzára például a reneszánsz főtérre vetett pillantásnál, és egy gyors eszpresszónál garantáltan több időt kell szánni. A település érdekessége egyébként, hogy híres szülöttje, II. Pius pápa fenséges, modern reneszánsz várossá akarta alakítani, végül terve már a főtérnél megakadt. Itt található például a Palazzo Piccolomini, mely 1968-ig a pápák lakhelye volt, ma múzeumként üzemel.

 De a dombtetőre épült Montalcino is többet érdemel annál, hogy húsz perc alatt végigrohanjunk hangulatos főutcáján, majd négy euró kiperkálása után három perc alatt körbefotózzunk a 14. századi Fortezza (erőd) tetejéről. Időtlennek tűnő, szűk, kanyargós utcái felfedezésre csábítanak: itt egy középkori templom eredeti rózsaablakkal, ott egy hívogató borszaküzlet.

 Az első két városban szerzett tapasztalatainkból okulva, amikor az idegenvezető vázolta az időbeosztásunkat, Montepulcianóban meglógtunk a borkóstolásról. Így kicsit több mint egy óra alatt legalább a legfontosabb látnivalókat meg tudtuk nézni, és az elbűvölő oliva- és szőlőültetvényekből, nyúlánk ciprusokból és sárgálló tarlófoltokból álló patchwork-tájban is volt időnk gyönyörködni.

Toszkána egyik legmagasabban fekvő városa egy keskeny mészkőgerincen épült – érdemes kényelmes cipőt húzni a hol emelkedő, hol meredeken lejtő, kacskaringós utcák felfedezéséhez. A főtér a dombtetőn található, egyszerű, befejezetlen homlokzatú dómjával, és reneszánsz palotákkal övezve. A város fő ütőere a hosszasan kanyargó Via Corso, az itt található Palazzo Bucelli oldalán érdekesek az ősi etruszk domborművek és halotti urnák.

 San Gimignano: a tornyok városa

A nyaralás többi napján aztán már nem adtuk ki a kezünkből a gyeplőt. San Gimignanót amúgy sem bonyolult egyénileg megnézni: Sienából egy hatvan perces buszúttal könnyedén el lehet érni. Mivel egyikünk korábban, egy fentihez hasonló körúton már járt itt, tudtuk, hogy érdemes egy éjszakára szobát foglalni. Egyrészt, mert bőven megtöltenek egy napot a látnivalók, másrészt, mert este egészen más hangulata van a városkának, amikor levonul a turisták rohama.

 Ha a 130-as buszról a Porta San Giovanninál szállunk le, a városkapun besétálva már a főutcán is találjuk magunkat. Nemsokára a szuvenírüzletekkel zsúfolt út a Piazza della Cisternába torkollik. Itt két fagyizó is Olaszország legjobbjának mondja magát: mi a Gelateria Dondolinak szavaztunk bizalmat, de gyanús, hogy a másik is ugyanolyan jó lehet. Még két lépés, és a főtéren vagyunk, a kívülről semmitmondó, belülről viszont az ország legtöbb freskójával ellátott román kori templomával, a Collegiatával, és a városházával.

Mindkettőbe érdemes bemenni, a Collegiata bejárásához a jegy mellé audioguide is jár, így részletesen megtudhatunk mindent a falra festett történetekről – tisztára, mint egy középkori képregény! Ezt követően érdemes a városházába (Palazzo del Popolo) is jegyet váltani. A városháza freskós dísztermei mellett az egykori városvezető privát szobáiba is benézhetünk – az egyik falán a 14. század elejéről származó festményen ritka intim jeleneteket láthatunk: egy együtt fürdő, majd közös ágyban lefekvéshez készülődő párt.

A további termek egyházi témájú festményeket rejtenek, és a belépőjeggyel felmehetünk az 1311-ben épült, 54 méter magas Torre Grossába is. Innen gyönyörű panoráma tárul elénk, mindenképpen érdemes leküzdeni a lépcsőket. Klausztrofóbiásoknak örömmel jelentem, hogy itt kivételesen nem szűk, ablaktalan csigalépcső vezet a panorámához, bátran neki lehet vágni. (A tériszonyosoknak viszont semmi jó hírem nincs.) San Gimignano fénykorában egyébként 76 toronnyal büszkélkedhetett – a középkori Manhattannek szokták ezért becézni –, ma már csak 14 áll, és ez az egyetlen, amely látogatható.

A Palazzo del Popolóba szóló belépőjeggyel a városi múzeum másik részét is meg lehet nézni, mely a Via Folgore 11. szám alatt található. Itt az üde, asztalokkal és székekkel berendezett udvar a legjobb, ahol senkit nem zavar, ha a városnézésben megfáradtan piknikezni kezdünk (értsd: a tűző napon betolunk egy üveg Chiantit és egy kiló pecorinót).

Na jó, a Spezieria di Santa Fina, azaz a Szent Finához címzett egykori gyógyszertár is érdekes, és ha Sienában nem láttuk volna a Santa Maria della Scala archeológiai gyűjteményét, akkor az etruszk urnák is lázba hoztak volna minket. A másodikon található modern művészeti múzeum viszont nem igazán keltette fel az érdeklődésünket. Ami viszont még kihagyhatatlan a városban, az a Roca, vagyis az erőd. Mi naplementekor érkeztünk ide, romantikus sétát lehet tenni, és nagyon szép a kilátás.

Pisa: több mint a torony

Másnap reggel San Gimignanóból Pisa felé vettük az irányt. Kicsit izgultunk, ugyanis kétszer is át kell szállni, és mindenhol csak pár percünk volt a mutatványra, de végül gond nélkül eljutottunk a célállomásra. (Akit érdekelnek a részletek: San Gimignanóból Poggibonsiig busszal kell menni, ez nagyjából 15 perc. A pályaudvaron az Empoliba közlekedő vonatra kell felugrani, és kb. háromnegyed órát utazni. Empoliban pedig a Grosetto felé tartó vonatot kell elcsípni, ezzel csak 20 perc zötykölődés, és már Pisában is vagyunk. A gyakorlatban ez egyszerűbb, mint amilyennek leírva tűnik.)

 A pisai városnézés hatalmas előnye, hogy a pályaudvar gyakorlatilag a belvárosban van, és a reptér is nagyon közel fekszik. Így kényelmesen nézelődhettünk gépünk esti indulása előtt. Mivel nem vártunk tőle sokat, Pisa igazán kellemes meglepetésnek bizonyult: izgalmas, érdekes város lenne Campo dei Miracoli, azaz a Csodák tere nélkül is.

De hát ugye ott a torony, ami mágnesként vonzza magához a turistákat, így aztán a főbb útvonalak tele vannak zombimód a térre igyekvő emberekkel, akik totálisan figyelmen kívül hagyják, hogy egyébként van ott egy – kifejezetten kedves – város is. Persze álszentség lenne azt írnom, hogy bezzeg mi csak és kizárólag azért mentünk a városba, hogy a hangulatos utcákon sétálgassunk, és a Palazzo dei Cavalieri díszítettségén álmélkodhassunk.

 Nyilván mi is zombimód látni akartuk a tornyot (aminél egyébként már csak a vele fotózkodók néznek ki viccesebben), és bementünk a meglepő akusztikájú keresztelőkápolnába, a gazdagon díszített, lenyűgöző dómba, és a titokzatos temetőbe is. Tudták egyébként, hogy nem csak a torony, de a tér minden épülete ferde? Csak a többin nem látszik annyira.

 A nézelődés után éttermet keresve majdnem a mirelit pizzás turistalehúzók martalékává váltunk a Via Santa Marián, aztán isteni sugallatra lekanyarodtunk egy kis mellékutcába, ahol a kedves kis teraszával a Trattoria di Faggiola hívogatott minket. Délután négy lévén a kutya nem volt a helyen, de gond nélkül leültettek és kiszolgáltak.

A ház vörösbora mellé vegyes előételeket és tengeri herkentyűket kértünk, majd ruccolás parmezános marhahúst ettünk. Minden finom volt és házias, de a leginkább a hely kisvárosi hangulata fogott meg minket. Miközben ebédeltünk, a szomszéd asztalnál a személyzet többi tagja uzsonnázott és borozgatott, olykor jókedvűen köszöntve az éppen mellettünk elhaladó konflisok kocsisait. Tökéletesen filmszerű lezárása volt egy olaszországi vakációnak.

Nincs ám még vége! Toszkán sorozatunk záró részében a Via Francigena zarándokúton átélt élményeikről mesélünk majd – például, hogy miként reagál egy sienai kiskert-tulajdonos, ha két eltévedt turistát talál reggel hétkor az udvara közepén.