Mióta hazaértem Görögországból, azon gondolkozom, hogyan lehetne pontosan megfogalmazni milyen is Szantorini. Rákerestem, mit írnak mások: álomsziget, gyémánt a tenger közepén, a világ legszebb helye, maga a teljes idill – csak úgy záporoztak a közhelyek. Egyrészt érthető, hiszen Oia hófehér utcáin tekeregni, Firában a vulkánt bámulni vagy éppen egy meseszép fa vitorláshajón vacsorázni a naplementében tényleg képeslapra illő tevékenységek.

 És ha az ember visszagondol a nyaralásra, elsőre tényleg csak ezek jutnak eszébe, és sírni tudna, hogy haza kellett onnan jönni. Másrészt viszont ez a sokak számára bakancslistás sziget, mellyel minden létező görög(nek mondott) termék csomagolásán találkozhatunk, messze nem csak az idillről és a közhelyes szépségről szól. Sőt, aki csak erre számít, csalódni fog.

 Elsőre nagyon nem olyan, mint a képeslapon

Amikor kemény húsz percnyi repülés után a Ryanair Athén-Szantorini járata ereszkedni kezd, a gép bal oldalán ülők egy hatalmas kopár hegyet láthatnak az ablakon kinézve. Az aprócska repteret elhagyva, a szálláshely felé tartva továbbra is a kopárság a legjellemzőbb – na meg a hófehérre meszelt házak, kék nyílászárók, a lakatlan barlanglakások és az állandó közlekedési káosz.

 A szigeten ugyanis egymást érik az autókölcsönzők, boldog-boldogtalan él is a lehetőséggel, attól függetlenül, hogy tud-e vezetni. A kocsik mellett sokan robogót, de még inkább quadot bérelnek, hogy aztán minden közlekedési szabályt figyelmen kívül hagyva, keresztbe-kasul suhanjanak az utcákon. Szóval elsőre inkább az összevisszaság, mint a képeslapra illő paradicsom fogadja a látogatót. Ettől persze nem lesz rossz hely Szantorini, csak éppen nem biztos, hogy az ember erre a képre készül az alapján, ahogyan Görögországnak ezt a szegletét az utazási irodák és érzelmes élménybeszámolók bemutatják.

Aztán megérkezünk a szállásra, ahol a vendégek éppen friss gyümölcsökből, helyi specialitásokból és görög joghurtból álló reggelijüket fogyasztják a gránátalmafa árnyékában, miközben egy jól megtermett fekete macska koldul tőlük ennivalót, és már el is elkezd hasonlítani a dolog a prospektusok képeihez. A medencébe csobbanva – ahonnan a tengerre és minimum 3-4, kék kupolás templomra lehet rálátni –, aztán pedig a hűsítő, szűk sikátorokon a fotókon annyiszor látott, drámaian a tenger fölött egyensúlyozó óvárosba besétálva már azon gondolkozom, hogy a cikkem címéből a „tökéletes" az „álomszerű" és a „képeslap" szavak semmiképp sem hiányozhatnak majd.

 Mert amikor az ember a kalderának nevezett öböl felett lenyugvó napot bámulja, tényleg nem tud nem szentimentális lenni. Ilyen díszletek között még az is bájos gesztusnak tűnik, hogy a lebukó napot a turisták egy emberként tapsolva ünnepelik, mintha ez lett volna életük első naplementéje. Aztán amikor hazafelé az elvileg egyirányú főúton egy beláthatatlan kanyarban két quad és három robogó jön szembe, halálra rémítve az egész családot, az némileg visszaránt a valóságba.

Az ideális itiner: kezdjünk a két legszebb várossal

És hogy mit érdemes megnézni, ha az első napot megússzuk közlekedési baleset nélkül? Ha hozzánk hasonlóan önök is Firába teszik a székhelyüket, az első napot szánják a sziget fővárosára. Vesszenek el a szuvenírüzletekkel, ékszerboltokkal és éttermekkel telezsúfolt belváros szűk utcái között, és nézzék meg a fenséges kilátást a hófehérre meszelt ortodox katedrális elől. Itt több pad várja a megfáradt utazókat, ahonnan ingyen élvezhetjük korlátlan ideig az egyedülálló látványt. Azt, hogy ingyen, azért hangsúlyozom ennyire, mert a naplementére és a vulkánra nyíló kilátást kínáló éttermekben egy kávé 5 euró körül, egy főétel 20-30 euró körül kezdődik. A kilátás viszont kezünkben fagyival – vagy opcionálisan egy üveg helyi Crazy Donkey kézműves sörrel – ezekről a padokról is ugyanolyan.

 A második napon, miután jól bereggeliztek, és küldtek utána egy kis jeges kávét, – ami egyébként hihetetlen népszerűségnek örvend a szigeten, gyakorlatilag mindenkinek a kezében van egy, mintha ingyen osztanák – irány a firai buszpályaudvar. Elsőre valószínűleg nem lesz a kedvenc helyük az akutális útirányt kiáltozó sofőrökkel és a kétségbeesett arcú, gurulós bőröndös turistákkal, de könnyen szokható. Oiába a buszút kábé húsz percig tart, leszállás után pedig egyszerűen menjünk arra, amerre jónak látjuk. Garantáltan egy jópofa sétálóutcát, hihetetlen tengeri panorámát, vagy egy jellegzetes kék kupolás templomot találunk majd.

 Ha a klasszikus képeslap-beállítást keresi, az egykori erőd romjaiba menjen fel. (A szalmakalapját pedig fogja két kézzel, elképesztő milyen szél tud fújni itt a szigetcsúcson.) Egyszerűen hihetetlen, milyen időn és téren kívüli ez a hely, semmilyen fotó nem tudja visszaadni az érzést, amit kivált negyed óra bambulás az erőd tövéből.

Egy nap a vízen

Mivel a sziget vulkán felőli oldala rettenetesen meredek, teljes napokat tölthetünk el úgy, hogy a tengervíznek a közelébe se kerülünk. Mi szerettünk volna kicsit közelebbi viszonyba kerülni a hullámokkal, ezért befizettünk egy félnapos hajóútra egy szép háromárbocos vitorláson, az Afroditin. A kirándulás délután fél háromkor vette kezdetét, és naplemente után vittek vissza az indulás helyszínére, a firai kikötőbe.

 Ide a belvárosból több száz lépcső leküzdésével – elegánsan szamárkakit kerülgetve – gyalogszerrel, vagy ugyanezen a girbe-gurba lépcsősoron szamárháton lehet lejutni. Vagy kényelmesen, egy kabinos felvonóval, 5 euró/fő/út áron. Egyöntetűen a felvonónak szavaztunk bizalmat, így pár perc alatt lent voltunk a kikötőben. Itt apró tavernák (a Sirtakiban nagyon finom, frissen grillezett gyrostálat ettünk, ajánljuk szeretettel!) és szuvenírboltok, valamint a szamarak parkolója található.

A hajós program egy vulkánon tett kirándulást, egy rövid csobbanást, egy hajón elköltött vacsorát és a naplemente megtekintését tartalmazta. Az erős szél miatt a programpontok közti hajózás a Gardaland legizzasztóbb pillanatait idézte fel bennünk, de legalább megtapasztaltuk, hogy a sétahajózás nem mindig egyenlő az uncsi ringatózással. A vulkán fő kráterét egy kb. negyven perces túrával lehet megtekinteni, kényelmes túracipőt és vizet mindenképp vigyenek magukkal ide. A forró holdbéli táj, a tenger kékje és a sziget tetején hósipkát idéző fehér települések ellentéte nagyon érdekes látványt, és kiváló fotótémát nyújt.

 A túra után a bátrabbak már öltözhettek is át fürdőruhába, és kis hullámvasutazás, – akarom mondani hajózás – után már lehetett is bevetődni a tengerbe. Néhány tempó, és már nem is a hideg vízben úsztunk, hanem a vulkanikus tevékenységnek köszönhető melegvizes forrásban lubickoltunk. Fekete színű fürdőruha és biztos úszástechnika fontos ehhez a programhoz.

Miután megszáradtunk, hajóskapitányunk a Szantorini szigetcsoportjához tartozó gyéren lakott sziget, Thirassia kikötőjéhez navigált minket. Itt fogyasztottuk el görög salátából, sült húsokból, tzatzikiből, helyi borokból és görögdinnyéből álló vacsoránkat. Tipikusan olyan emlék, amit jó lesz a téli nagy hidegben felidézni magunkban. Végül a naplementenézés következett, ami a hullámok miatt a vártnál jóval izgalmasabbra sikerült.

 Vulkáni homok a talpunk alatt

Ennyi városnézés és akció után két pihenőnapot is beiktattunk, és a két szomszédos strandot, Kamarit és Perissát látogattuk meg. A két helyet a korábban már említett kopár hegy, a Profitisz Ilijász választja el egymástól, a strandok között kis vízitaxik szállítják a turistákat. Hosszú, elegáns hotelekkel, éttermekkel és ékszerüzletekkel szegélyezett tengerparti promenádja miatt nekünk Kamari jobban bejött. Még úgy is, hogy itt a strandidő maximum este hatig tart, utána ugyanis eltűnik a nap a hegy mögött. Ezzel szemben Perissában naplementéig lehet pancsolni. Viszont itt nem olyan szép a sétány – gyakorlatilag egy, az autóközlekedés elől többé-kevésbé lezárt aszfaltos útról van szó –, a szép hotelek helyett pedig inkább kempingeket találunk itt.

 Maga a strandolási élmény viszont nem különbözik, mindkét helyen fekete homokosnak mondott, igazából egészen apró kavicsos, zúzalékos talajt, és tiszta vizet találunk. A napernyők is egységesen nádfedelűek, és mindenhol van öltözőkabin és tusoló is. A napágyakat van, ahol bérelni kell – Perissában 7 eurót fizettünk egy napernyőért és három napágyért – , máshol ha az adott étteremben fogyasztunk, ingyenesen használhatjuk az ágyakat – Kamariban a Stis Varkes étteremnél például ez történt velünk. Azon, hogy az aktuális helyen mi a rendszer, felesleges sokat agyalni: ha tanácstalan arccal lebattyognak a napágyak közé, menten ott terem egy beach boy, és elmondja, mi a helyzet az adott szakszon.

Apró falvak, letűnt korok és a tökéletes tengerparti bár nyomában

Mivel több kisebb helyet is szerettünk volna megnézni a szigeten, úgy döntöttünk, egy napra mi is a közlekedési őskáosz alkotóelemeivé válunk. A Motorinn nevű cégtől béreltünk autót, reggel a szállodánkhoz hozták, este pedig elvitték. Egy automata váltós Opel Corsáért teljeskörű biztosítással 52 eurót fizettünk, és minden rendben volt, bátran ajánljuk őket.

 Első állomásunk az egykori főváros, Pyrgos volt. A szigeten nyilván egyetlen város sem ússza meg a turisták rohamát, de még ezzel együtt is jóval békésebb és autentikusabb hely látszatát kelti, mint mondjuk az innen hat kilométerre található Fira. Szantorini legmagasabban fekvő településeként kiválóan belátni innen a szigetet. Azon túl, hogy egy kicsit képet kaphatunk róla, hogyan élnek a helyiek, amikor nem a turistákat szórakoztatják, az egykori középkori vár területére érdemes felmenni.

Innen öt perc autóval Megalochori, ahol már jelentősen több turista nézelődik – pedig egyébként Pyrgos érdekesebb, viszont tény, hogy meredekebb. Ahogyan az előző településen, úgy itt is az a jó, hogy láthatunk a főtéren beszélgető helyieket, nem csak kínai nászutasokat. A település határában pedig a csak Szantorinin jellemző szőlőtermesztési módot is megfigyelhetjük. A köves talajon fészekformában rendezik el a tőkéket, így védve őket az erős széltől. (Akit behatóbban érdekelnek a mezőgazdasági eszközök és a turizmus betörése előtti élet a szigeten, a firai folklórmúzeumot feltétlen látogassa meg, a beugró csak 3 euró, angolul tartanak idegenvezetést.)

 Autóval újabb pár perc, és már Akrotiriben is vagyunk. A város mellett az 1960-as évek végén tárták fel egy virágzó bronzkori kikötőváros maradványait. A települést Pompejihez hasonlóan a vulkáni hamu konzerválta az utókor számára. Komplett utcahálózat, vízvezeték-rendszer, háromszintes lakóházak, amforák és falfestmények maradtak fenn. Akkor is különleges élmény, ha amúgy nem rajong az ember az archeológiai leletekért. Több angol nyelvű tájékoztató tábla is kint van, így könnyebb értelmezni, amit látunk. A beugró 5 euró fejenként. Ne hagyják ki!

 A nap méltó lezárásaként a sziget egyik legkülönlegesebb strandjára, a Vlichadában található Eros beachre igyekeztünk. Egy földöntúli sziklaformákat felvonultató kanyonban, döngölt földúton megközelíthető Theros Wave Bar maga a paradicsom egy fárasztó nap után: lágy zene, pihenőágyak és kristálytiszta víz fogad. Az árak viszont brutálisak: három ágyért 15 eurót kértek összesen, és még 20 euró értékben fogyasztanunk is kellett. Ez pont három gyümölcsös sorbetre volt elég.

 Viszont annyira különlegesek a sziklaképződmények, és annyira meglepő, hogy a kietlen kanyon végén nem a büdös nagy semmit, hanem ezt a helyet találja az ember, hogy simán megbocsájtja a drágaságot. Ha tehetik, az utolsó napjukra időzítsék az ide tett látogatást, hogy méltón búcsúzzanak a szigettől.