Több jel is arra mutat, hogy eddig még senki nem tette fel a legevidensebb kérdést a húsvét kapcsán. De ha mégis feltették, akkor az információ elakadásának több oka lehet. Közrejátszhat például a baktérítői sziget fordított éghajlata vagy extrém elszigeteltsége. Vagy hogy az újságírók rendre teljesen belezavarodtak a sziget történetének rövid összefoglalására tett kísérleteikbe, és feladták a további nyomozást. De még az sincs kizárva, hogy kiderült: a Húsvét-szigeten húsvétkor konkrétan nincs semmi.
Pedig nem érdektelen utánajárni, mi mindent csinálnak az emberek az óceán kellős közepén úgy általában, nemcsak húsvétkor. És az egyik meglepő válasz egyébként: átlag 80 000 turistát fogadnak évente.
Talán Erich von Däniken földönkívüli-elmélete járult hozzá leginkább a sziget körüli érdeklődés felkeltéséhez, még a komoly tudósnál, a Kon Tiki-tutajos Thor Heyerdahlnál is jobban. Amit könnyen megtehetett egy olyan helyszínnel kapcsolatban, amelyről írásos emlékek híján − Polinéziában nem volt divat az írás − és az állandóan megtörő történeti hagyomány miatt – a népességet hullámokban pusztították különféle külső és belső hatások az évszázadok során, a túlélők már csak töredékes legendákat adtak tovább – a történészek máig is csak találgatnak.
Az ismert történelmi események rövid összefoglalójába viszont inkább nem kezdenénk bele, akit érdekel a hosszabb verzió, olvassa el itt vagy itt. Legyen elég annyi, hogy a ma élő őslakosok, a rapanuik DNS-e földönkívüli beavatkozás nélkül is épp elég szövevényes sztorikra enged következtetni.
A világ legtávolabbi pizzása
293 éve, amikor a holland Jacob Roggeveen felfedezte eredeti nevén Rapa Nuit, pont ugyanúgy április 5-ére esett húsvét vasárnapja, mint 2015-ben, és ennyiben majdnem ki is merül a hasonlóság a 18. századi állapotokhoz képest. Igaz, fák már akkor sem voltak – az őslakosok fokozatosan pusztították ki az eredetileg dúsan tenyésző esőerdei fajokat – és a kenuval köszöntésre érkező helyiek látványa, amivel Roggeveen először találkozhatott, sem teljesen a múlté.
Az óceánjáró hajóval érkezők elé motorcsónak-járatot küldenek a helyi szállodák, viszont a tévhitekkel ellentétben a szárazföldön senki sem jár lóháton, sokkal szívesebben terepjáróval és motorral. Naponta érkeznek repülőjáratok Chiléből, Peruból vagy Tahitiről, ám a turisták túlnyomó többsége különféle körutak epizódjaként csak két-három napot tölt a 600 vendégággyal bíró szigeten, ami a távolságot és az utazással töltött időt tekintve valahogy nonszensznek tűnik. A legfontosabb látnivalókra egyébként minimum két napot illik szánni.
A legközelebbi emberlakta terület a nemrég nálunk is elhíresült Pitcairn-sziget (2075 km), a legközelebbi település Rikitea a francia-polinéziai Mangareván (2606 km), kontinenst érni pedig legközelebb Chile partjainál lehet (3512 km).
Rapa Nui (azaz „Nagy Rapa", melynek európai elnevezésének használatát a rapanuik elutasítják) 1888 óta Chile fennhatósága alatt áll, területe 163,6 négyzetkilométer, azaz Budapest területének nagyjából egyharmada. A lakosság létszáma 5800 fő.
Az egyetlen városban, Hanga Roában, ahol a lakosság 90%-a él, nincsenek étteremláncok és multinacionális vállalkozások, ami az elszigeteltség előnyeként is felfogható. Viszont a boltokban csak elég drágán lehet vásárolni, értelemszerűen amiatt, hogy a legtöbb fogyasztási cikket nagy távolságokról hozzák be. Ez ugyanúgy igaz az éttermek áraira, ennek ellenére a sok helyi mellett egy belga, egy francia és egy japán étterem is megél a forgalmából, sőt pizzázó és sörfőzde is akad.
Maoik és lovak a tájban
Az időjárás a szubtrópusi éghajlat miatt egész évben enyhe,a leghidegebb időszak július és augusztus (átlag 18 °C), a legforróbb a januártól márciusig tartó időszak. Az utazási oldalak általában utóbbit javasolják a látogatásra.
A fotók alapján kialakult tévhit csak, hogy a Húsvét-sziget híres kőkolosszusai, a moaik kizárólag a tengerpartokon strázsálnának. Valójában bárhol (sőt a British Museumban és pár napja Manchesterben is, haha) belefuthatunk az egyikbe az összesen 900 figura közül, számos egyéb régészeti emlékkel együtt.
A fotómegosztó oldalak tanúsága szerint a megsokszorozódott forgalom ellenére a sziget továbbra is képes az elszigeteltség, a csönd és a nyugalom atmoszféráját biztosítani a kirándulóknak. Több száz állat, lovak, tehenek és kutyák kószálnak mindenfelé a kopárságában is gyönyörű, lankás tájban, azonban emberre nem veszélyesek (kivéve, ha az autóút közepén akadályt képeznek). Számos lehetőség akad a felfedezésre gyalog, bicliikvel vagy lóháton; a partokon pedig szörfözni, vitorlázni vagy a búvárkodni is akad mód bőven a kristálytiszta vízben.
Moaik – a tekintetet ellenállhatatlanul vonzó, tekintélyes és rejtélyes kőbálványok rendszerint lépcsőzetes talapzaton, az ún. ahun állnak. Az ahukat szigorúan tilos a megközelíteni, óriási tiszteletlenségnek számít, és bármilyen, akár véletlenül történt károkozás is súlyos büntetést von maga után.
Rano Raraku – a kőbánya, ahol a kőszobrokat faragták, és ahol a mai napig láthatók a félbehagyott munka emlékei, félkész, vagy elkészült, de a helyükre már nem szállított darabokkal együtt.
Orongo – egykori település és szertartási helyszín a Rano Kau vulkán kráterénél. Az itt rendezett versennyel döntötték el a sziget törzsei, hogy ki kormányozza mindet a következő évben. Amely törzs ifjának először sikerült átúszni a Moto Nui szigetre, hogy elhozza az ott fészkelő madár tojását, annak a vezetője lett a király, a győztest pedig egy éven át „Madáremberként" (tangata manu) tisztelték.
Barlangok – a vulkáni tevékenységnek köszönhetően rendkívül szerteágazó barlangrendszer van a sziget alatt, sok helyütt régészeti emlékekkel, kőfaragásokkal. Ide azonban csak tapasztalt vezető segítségével tanácsos bemerészkedni.
Na de mi történik húsvétkor?
A sziget vallása a 19. században érkező misszionáriusok tevékenységének hála a katolicizmus lett, ami kész csoda, miután az első misszionárius tuberkolózisába a lakosság negyede belehalt. (De addigra már legalább mind meg voltak keresztelve.) Azt leszámítva, hogy az ősi hiedelemvilág és a katolikus hagyomány elemei a vallásos tárgyakon érdekesen keverednek, a rapanuik semmi különöset nem csinálnak húsvétkor. A pogány kultusz esetleg azonos időben ült, hagyománytisztelő ünnepeiről sem hallani, mert márciusra pont túl vannak az év legnagyobb fiesztáján.
Ami nem más, mint a február elején tartott Tapati fesztivál, mely célja szerint egy óriási buli szigetlakókkal, szigetlakóknak – de bárkit szívesen látnak. Tapati idején ezért előrelátóan kell szállást foglalni. A helyiek autentikus zenével és tánccal, lóversenyekkel, kenuversennyel, tánccsoportok versenyeivel készülnek, továbbá az ünnep elengedhetetlen része frenetikus banánfa törzs-szánon csúszás (Haka Pei), amit meztelen polinéz férfiak mutatnak be, mindenki nagy örömére. Wow!
A húsvétra visszatérve, van egy katolikus templom is, benne tahiti nyelvű bibliával és énekeskönyvekkel, szóval kissé káosz. Az épületen és a berendezési tárgyakon is gyönyörűen látszik a kétféle vallás motívumainak keveredése.
Napi 20 tonna szemét mindentől távol
1993-ban még épp csak évi 12 000 látogatót fújt erre a szél. Az elmúlt húsz évben azonban megsokszorozódott nemcsak a turisták, hanem a betelepülő chileiek száma is, akik előtt nincs bürokráciai akadály, hiszen egyazon állam polgárai. Ők vállalkozásokat alapítani jönnek, és növekvő számuk aggodalommal tölti el az őslakosokat, akik időnként komoly vitákra és harcokra kényszerülnek értékeik, területeik védelmében.
A BBC egy tavaly áprilisi cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy a növekvő terhelés mellett milyen komoly kihívások elé néz egy elzárt sziget, amelynek területe és erőforrásai végesek. A túlzott betelepülés az életminőség romlásához vezethet, a naponta keletkező 20 tonna szemét kezelése, vagy a színvonalas egészségügyi ellátás kérdése pedig már most is égető probléma.
Ennek tudatában óvatosan, de mégis jó szívvel buzdítunk a nem mindennapi látogatásra. Nézzék meg, tényleg nem lépnek-e önökre más turisták, lovak, vagy kutyák, miközben moaikkal szelfiznek! És ha tehetik, maradjanak tovább, mint két nap.