Turóczi Gábor, a magyar csokimárka, a chocoMe Moszkvában élő ügyvezetője
nemrég elhatározta, hogy körbeutazza a Kaukázust, a nem kis kalandra pedig három
évet adott magának. Elsőként dagesztáni kalandjait olvashatják, két részletben: az
első részt itt találja.

Kumik tea, kurzé, no meg a csudu

Az első két napot egyedül töltöttem Mahacskalában, de a legjobb persze az, ha az ember talál magának egy kísérőt, aki körbekalauzolja. Nekem szerencsém van, ugyanis van itt egy viszonteladó partnerünk, aki felajánlotta idegenvezetői szolgálatait is.

Egy ötven év körüli hölgyről van szó, Indiráról, aki a török eredetű kumik nép képviselője. Kumik teával kínál elsőként a rokonai házában Bujnaksk városában. Ez egy zöld teaféleség tejjel felöntve, sóval, erőspaprikával és borssal megspékelve. "Hohó" - mondom, "ilyet ittam már korábbi mongóliai kalandozásaim során, csak abból hiányzott a paprika és a bors". Utána jön a kurzé, ami a töltött palacsintához hasonlítható a leginkább, helyi túró van benne, urbeccsel leöntve, ami darált lenmag, ismeretlen eredetű fűszerek és olajból kevert sűrű massza. Ennek felturbózottabb változata a csudu, ami már egy sokrétegű tészta (afféle lasagna), ahol a rétegek közé jöhet hús, sajt és gomba is. Akad friss tehénsajt is az asztalon (életemben nem ettem még ilyen finomat), vaj (ami tejföl), és házi kenyér (ami meg vajpuha).

Eszeveszettül élvezem a reggelit, ami tiszta és nagyon karakteres ízekkel ringat már-már a hedonizmus fertőjébe, és legszívesebben ebben a pillanatban tiltanám ki az összes boltot az életemből, amelyek az előbb felsoroltakhoz hasonló, ámde silány utánzatokat próbálnak meg produkálni. Azért két tea és három falat közt egy-egy vodka is lecsúszik ("a szovjet szokásrendszerből maradt ránk, a fene enné meg" - mondogatják) és amikor már kezdenék nagyon boldog lenni, felmordul vezetőm férfitestvére: "Na, akkor menjünk a hegyekbe. De miért nem szóltatok korábban, hogy jöttök? (mert nem volt ez az egész betervezve). "Így nem lesz rád időm, csak nagyjából 3-4 órám..." Na így működik a kaukázusi mentalitás.

Hegyek, hinkal és egy pazar születésnap Juszufnál

Reggelink maradványát figyelmesen becsomagolják egy dobozba, és négyen ülünk be egy autóba, hogy felfedezzük a magas hegyek valódi világát. "Nagyon messze nem megyünk, csak 100 km-re" - mondja az "Edison" becenévre hallgató "férfitestvér". Személyautónk gond nélkül vágtat a 2000 méteres hegyek felé, az időjárás viszont percenként változik a 25 fok és a 10 között ingadozva, néha napsütéssel, néha meg vízszintes jégesővel. Edison őrült... Megy vagy 140-el, testi rendellenességgel is bír szegény, de az sem igazán zavarja, hogy itt azért több a símaszkos-géppisztolyos katona, mint a Föld egyéb pontjain. Ismerik őt, meg se állítják. A katonákat fotózni viszont nem szabad, ezt Edison határozottan megtiltja. Elérkezünk egy 5 km hosszú alagúthoz, amit vagy 20 gépfegyveres ember őriz. "Ha szerencsénk lesz, a túloldalon sütni fog a nap! Itt ilyen az idő" — mondja Edison. No persze, mese habbal, gondolom magamban, de kishitűnek bizonyulok. Ahogy kiérünk az alagút másik végén, mintha egy másik dimenzióban járnánk már - süt a nap, és nincsen eső.

 Agyonkondizott minitehenek battyognak a szerpentineken, az őket kerülgető autók, meg olyan őrült rohangászó turisták, akik kiugrálnak az autóból, hogy 1000 méteres mélységet és óriáshegyeket, összeérő folyókat, elöntött falvakat, és víztározókat fotózzanak hevesen. Na ez vagyok én. Nem bírok magammal, elveszek a táj szépségében és a tehenek vehemenciájában. Magába szippant a klíma, a szédületes mélységek-magasságok, és a hegyek kristálytiszta levegője. Rendkívül lélekemelő érzés itt sétálgatni ég és föld között! Edison meg hajt, hogy minél több kiszögellést, szurdokot, hegyet-völgyet mutasson meg, én meg mint a kisgyerek - csak nem akaródzik továbbmennem. Napokat-hónapokat el tudnék itt csavarogni.

Az ígért pár órás tekergés végül Juszufba torkollik, aki Edison barátja, és nagy örömünkre épp ma tartja a születésnapját. Vodkával fogadnak, kérdezik ki fia-borja vagyok, honnan jöttem. "Magyar vagyok" - mondom, mire ők: "jaja, az Opus meg a Scorpions, imádjuk őket! ...na menjünk vodkát inni.." Vannak vagy húszan, hangosak, erőszakosak és rendkívül kedvesek. Bent annyi étel van az asztalon, hogy az szinte már sikolt a fájdalomtól. Megkóstoljuk a nemzeti dagesztáni ételt, a hinkalt, ami egyszerű üres tésztalabdacs (készülhet kukoricalisztből is), ezt mártogatják egy chilis-paradicsomos adzsika szószba. A sertésen kívül minden állatból van ízelítő ilyen-olyan formában: báránykolbász, marhasonka, csirkesaláta minden mennyiségben, rizzsel töltött szőlőlevéllel, saláták csimbarasszója. Magyarul kell tósztot mondanom Juszufnak, amit iPaddel rögzítenek, viszont ez az ötödik vodka után már egészen jól megy. Mi lenne, ha még ismernének is ráadásul?ű

Megtudom a nap sztoriját, amit Mohamed mesél el, Juszuf testvére. Aszongya: "Voltunk az Ibrahimnál, akinek olyan meredek a telke, hogy majdnem függőleges, és az embert kötéllel kell rögzíteni, ha vécézni akar, mert különben 500 métert zuhan". Mindenki hangosan röhög, az arab elkezdi viccből szívatni a zsidót, mindezt oroszul, majd vodkázik vele, én most már bevallhatom, hogy a Scorpions tényleg egy híres magyar zenekar, az emberek elmennek részegen faszenes saslikot sütni, a hangulat meg a tetőfokára hág. Végül a hátsó kijáraton csempész ki Indira a buliból.

Összesen 4 napot töltöttem Dagesztánban, ahol annyi élményben volt részem, hogy magát a Kaszpi-tengert is meg lehetne velük tölteni. Jártam a fővárosban és egy Dzsenbutáj nevű kis iszlám faluban is. Itt találkoztam egy iszlám szent emberrel, aki fogadott és "jó embernek talált", egy Mennyország művésznevű hölgy pedig párnákat és szőnyegeket mutogatott az otthonában, aztán eltáncolt egy YouTube videó zenéjére egy dagesztáni táncot.

Ettem eszeveszettül jó báránysaslikot adzsikaszósszal és hagymával, és áprilisban huszonöt fokban heverésztem a Kaszpi-tenger érintetlen partján. Meghívtak háromszor "házhoz" vacsorázni, jártam olyan piacon, ahol a birkafej mellett a másolt CD figyelt ezer más termékkel egyetemben, jártam iszlám boltban, ahol csak férfi fejfedőből volt vagy százféle, maga a bolt meg akkora volt, mint itthon egy fél hipermarket. Nos ilyen, és ehhez hasonló élményeket tartogatott nekem Dagesztán, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy látogasson el ide! Élete meghatározó élménye lesz, az már tutifix.

Újabb cikkünk ebben a témában:

Gelendzsiki vadromantika: csapkodó hullámok, ételköltemények, szivar és Ibrahim konyakja 
Turóczi Gábor, a magyar csokimárka, a chocoMe Moszkvában élő ügyvezetője még 2014-ben határozta el, hogy körbeutazza a Kaukázust. Korábban dagesztáni kalandjairól mesélt, most Gelendzsikkel és Krasznodárral folytatjuk.