Reggelire brutális kalóriabomba, ebédre egy kis piknik, vacsorára kocsmatúra változatos ízvilágú sörökkel. Az ír főváros ezt kínálja az enni-inni, és bulizni vágyó turistáknak.
Dublint bemutató sorozatunk első részében tisztáztuk, hogy mire érdemes odafigyelni, amikor az ír fővárosba igyekszünk, illetve, hogy egészen pontosan hogyan juthatunk el oda, és hol hajthatjuk álomra a fejünket. Soron következő epizódunkban az immáron kipihent, ellenben éhes és szomjas dublini turistákhoz szólunk. Mert bár rengeteg érdekes látnivaló és kulturális érték is fellelhető a városban, nincsenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a többség a híres-neves pubok, remek sörök és fergeteges kocsmahangulat – ezt a helyiek craic-nek nevezik – miatt jön el ide.
Bab, röszti és hurka reggelire
Első körben gyorsan tudjuk le az étkezési lehetőségeket. A Dublinban töltött vakációnk minden napja egy brutális fogással, a full Irish breakfast névre hallgató egytálétellel indult. Máshol ez a tükörtojásból, szószban úszó babból, sült szalonnából, kolbászokból, hurkákból, rösztiből és párolt gombából álló étel simán elmenne ebédnek vagy vacsorának, itt így indul a reggel. Elég árulkodó a kiadósságával kapcsolatban, hogy a legtöbb helyen ez a fogás egész nap rendelhető. A reggeli kalóriabombát pirítóssal és erős, tejes fekete teával támogatják meg. Ára olyan 5-10 euró között mozog, és a legtöbb pubban hozzájuthatunk. Előnye, hogy estig garantáltan nem éhezünk meg – kispénzű turistáknak remek spórolási lehetőség!
Az O'Connell streeten, a Joyce szobor mögötti Kylemore-ban, ami kis szerényen azt tartja magáról, hogy Írország legjobb reggelijét árulja, magunk válogathatjuk össze, hogy mi kerüljön az ír reggeli összetevőiből a tányérunkra. (A négy összetevős például 4.95 euróba kerül, két pirítós és egy kis kancsó tea is jár mellé.) Mi is kipróbáltuk, és bár legjobbnak semmiképp sem mondanánk, a választás szabadsága viszont igen szimpatikus volt a pubok egyen-kínálata után.
Nekik is van pörköltjük
Ha már a puboknál tartunk: a nagy piálás (erről mindjárt) mellé nagy zabálást is rendezhetünk. Ez még akkor is igaz, ha csak egy kis salátát vagy szendvicset kapnánk be a szállónk aljában található étteremben, mielőtt kocsmatúrára indulnánk. Az adagok – legalábbis az O'Shea's-ben biztosan – hatalmasak, legyen szó Cézár-salátáról, baconös-paradicsomos „kis" szendvicskékről, a klasszikus fish and chipsről, vagy a pörkölt helyi változatáról, az irish stew-ról. Ez utóbbi nagyon hasonlít egy sűrű ragulevesre, hatalmas hús-, zöldség- és krumplidarabokkal, nekünk bejött.
A tenger közelsége miatt nemcsak a fish and chips, de más halételek – például az osztriga és egyéb herkentyűk – is nagy népszerűségnek örvendenek. Mi egy húszeurós, kétszemélyes haltálra neveztünk be Howth kikötőjébe tett kirándulásunkkor, és nem csalódtuk, minden friss volt és szuperfinom. A desszertek kipróbálására sajnos esélytelen volt, hogy hely maradjon a gyomrunkban, de akiknek ez is belefért, azok a Queen of tarts-ra esküsznek a dublini várral szemben, mint tökéletes süti-lelőhely.
Átlagosan egyébként az előételek, saláták és szendvicsek 4-6, a főételek 10 euró körül voltak. Persze nem a legelegánsabb helyekre ültünk be, de a pubokban nagyjából ennyiért már jól lehetett lakni. Túl jól. Aki egy picit spórolna, vagy csak egyszerűen imád piknikezni, annak az egymástól kőhajításnyi távolsága fekvő Spar élelmiszerboltokat ajánljuk. A legtöbb belvárosi egységükben melegkonyha és nagy salátakínálat is van – népszerűségüket jól jelzi, hogy a St. Stephen's Green-nél található boltban több helyi tisztviselő állt sorba az ebédjéért, mint turista.
Innen műanyag dobozban gombás szósszal nyakon öntött marhahús pogácsákat, párolt zöldséget és tepsis burgonyát zsákmányoltunk fejenként hat euróért – az a tippem, hogy a környékbeli éttermekbe körülbelül kávézni ülhettünk volna be ennyiért. (Átlagosan egyébként 2 euró körül volt az olcsóbb helyeken a kávé.) Szóval piknikezni nemcsak hangulatos, de pénztárcabarát is.
Tuccutú, bele az éjszakába!
Mivel az északi oldalon az O'Shea's nevű pub és szálló vendégszeretetét élveztük, egyértelmű volt, hogy kocsmatúránkat itt kezdjük, és innen haladunk dél – vagyis a legendás Temple Bar negyed – felé. Az egy idő után már a törzshelyünknek mondható helyen este 9.30-tól minden nap élőzene szólt, a fogások méretéről már esett szó, az italok pedig egy fokkal olcsóbbak voltak a belvárosi áraknál. Ez körülbelül azt jelentette, hogy a Temple Bar kocsmáiban öt euróba került egy pint sör vagy cider, itt már fejenként 4.60-ból megúsztunk egy Guinnesst. Jó tudni, hogy az írek nem annyira szeretik nagy dobra verni mennyibe kerülnek az italok: a legtöbb helyen csak a bejárati ajtónál kitéve láttunk árakat, és bent már csak a fajtákat nagy betűkkel kiírva ár nélkül. Ja, és még valami: este 11 után drágábbak az italok, erre figyeljenek oda!
Még mindig az északi oldalon, de a Liffey folyóhoz egy kicsit közelebb esik a Jervis és a St. Mary street sarkán található The Church. Egy protestáns templomból alakították ki a pubot és éttermet is magába foglaló helyet. Elsőre egy cseppet túl trendinek, és kevésbé a mi pénztárcánkhoz szabottnak tűnt, de ahogy beléptünk minden kétségünk elmúlt. Egyrészt annyira szürreális volt, hogy egy légtérben bárpultot, kivetítőn foci Eb-t, és egy templomi orgonát látunk, hogy a kíváncsiságunk egy csapásra nagyobb lett, mint a zavarunk.
Másrészt pedig rá kellett jönnünk, hogy Dublinban – az élelmiszerboltokat, és a nagyon elit helyeket leszámítva – nagyjából öteurós összegért tudunk sörhöz jutni, legyen az egy sötét luk, vagy momentán egy gyóntatószéknek tűnő beszögellés a templomkocsmában. Itt egyébként a Bulmers névre hallgató cidert kóstoltuk meg, ami szerencsére egy kicsit sem hasonlít az itthon kapható édes gyümölcsös szörnyűségekre.
A karakteres ízű almasör felhörpintése után a Ha'penny Bridgen átkelve a Temple Bar negyedben találtuk magunkat. Itt először a negyed leghíresebb műintézményébe, a környékkel azonos nevet viselő The Temple Bar pubba néztünk be. Virágos belső udvar, rengeteg ember és élőzene fogadott. Sokan óva intettek tőle, hogy a turistaáradat miatt nem érdemes még csak a lábunkat se betenni. Örülök, hogy nem hallgattam rájuk: igaz, hogy nagyüzemi a hely, abból viszont a leghangulatosabb fajta.
Az ikonikus Ha'penny Bridge-t 1816-ban emelték, hogy kiváltsák vele a Liffey-n közlekedő kompot. A hidat az a Harland and Wolff cég építette, akik a Titanicot is. Ez a munkájuk tartósabbnak bizonyult: emberek ezrei igyekeznek át rajta a Temple Bar irányába, és még mindig biztonságosan áll.
forrás: Your guide to Temple Bar – Dublin's cultural quarter című ingyenes kiadvány, amihez bármelyik helyi kocsmában hozzájuthatunk.
A The Temple Bar-ban a Guinnesst és a Murphy's-t hasonlítottuk össze, nekem egyértelműen ez utóbbi ízlett jobban. Az a jó egyébként az ír sörökben, hogy mindegyik egy kicsit más, ezért még egy olyan kontár műkedvelő mint én, is tud különbséget tenni az ízek között, és kedvencet választani magának.
Százhúsz éves kocsma és embertömegek
Ezt követően a százhúsz éves épületben található Farrington's-t néztük meg magunknak, és lássanak csodát: itt is élőzene fogadott. Egy úriember gitározott régi U2 számokat – kifejezetten stílszerű és hangulatos volt. Bár ez a kocsma a rengetegféle sörkülönlegességével hirdeti magát, mi whiskeyt kértünk. A Bushmill's volt akciós – 4 euró – úgyhogy ilyet ittunk. A sokféle sör és az akciós whiskey mellett a helyet is érdemes kicsit szemügyre venni: a pubban Viktória-korabeli berendezési tárgyak találhatóak.
1981-ben a városi közlekedési társaság nagy területeket vásárolt fel a negyedben azzal a céllal, hogy egy óriási buszpályaudvart építsenek a város szívében. Amíg a különböző engedélyekre vártak, az itt található épületeket olcsón kiadták művészeknek és zenészeknek. Erős közösséggé kovácsolódtak az itt lakók, egyre több kávézó, butik, lemezbolt és bár nyílt a környéken. A helyi közösség erős érdekérvényesítő képessége miatt végül a buszdepó terve elbukott, a bulinegyed pedig felvirágzott.
forrás: Your guide to Temple Bar – Dublin's cultural quarter című ingyenes kiadvány, amihez bármelyik helyi kocsmában hozzájuthatunk.
Túránkat az egyik legnyüzsgőbb helyen, a The Quay's-ben fejeztük be. Kis híján elment a bátorságunk a bemeneteltől, annyian voltak, és annyira buliztak odabenn. Aztán átvágtunk a tömegen, és a pub hátsó részében kifejezetten kényelmesen el lehetett férni – úgy tűnt, hogy a tömeget itt is az élőzene generálta.
Mivel ide már tizenegy után keveredtünk, jobban a zsebünkbe kellett nyúlni, de megérte: vaskos, barna sörök hazája ide vagy oda, az itt vásárolt, ízében kicsit bodzás-gyümölcsös Smithwick's Pale Ale vitte nálam a pálmát. Hazafele indulva még a The Auld Dubliner és az Oliver St John Gogarty's kocsmákkal szemeztünk, de aztán a végkimerültség határán inkább a saját kis pubunk felé vettük az irányt.
Evett, ivott, jót mulatott, de azért ennél többet várna egy városlátogatástól? Mi is így vagyunk vele, ezért igyekeztünk a lehető legtöbb fizetős és ingyenes látnivalót egyaránt megnézni az ír fővárosban. Sorozatunk következő részében ezekre derül fény.