„Baromi kedves emberekkel fogsz találkozni, és baromi jókat fogsz enni" – ezzel bocsátott utamra a Tokiót már többször megjárt Csikós kolléga a TotalCarból, és pontosan ez történt. Szeptember végén voltam kint a JTB Hungary utazási irodának köszönhetően, hogy a Tokyo Game Show nevű videojátékos expóról tudósítsak. Csikós bátorítása ellenére eleinte mégis tartottam kicsit Japán fővárosától, mert többektől hallottam már, hogy az európai ember ott gajdzsin, azaz idegen, és a helyiek ezt éreztetik is vele. Egyébként is minden drága, senki nem beszél angolul, és a japánok csak udvariasak, de valójában nem is kedvesek.

Erre már a legelső élményem is rácáfolt. Az első adandó alkalommal – tehát a reptéri transzferről leszállva – eltévedtem, nem kicsit. Voltam már pár nagyvárosban, de kevés helyen éreztem magam annyira elveszettnek, mint akkor. A bőröndömet vonszolva elkezdtem leszólítgatni helyieket, és már a második beszélt angolul. Megkérdeztem, merre van a hotelom, de nem tudta megmondani a cím alapján. Viszont látta, hogy a szállásomat visszaigazoló papíron ott a hotel telefonszáma, így felhívta a hotelt, elmagyaráztatta a portással, hogyan kell odamenni, majd letette a telefont, és továbbította nekem az információkat. Ennyit a látszat-udvariasságról.

Tokióban egyébként könnyű eltévedni, mert nincsenek a mi fogalmaink szerinti házszámok és utcanevek. Városrészek vannak, amiket kisebb kerületekre tagolnak, azokon belül házblokkok vannak, a blokkon belül pedig épületek. Egy tokiói cím tehát így néz ki: Városrész neve, kerület száma, blokk száma, ház száma (ez utóbbi elmaradhat, ha az egész blokk csak egy házból áll). Hogy még jobban összezavarják a turistát, a házak építési sorrendben kapnak sorszámot, tehát elképzelhető, hogy a 6-os mellett a 18-as áll. Magamtól nem is találtam volna meg egy filmes zarándokhelyet, a Macskafogóból ismert Nishi-Azabu 13-14-et, ahol Fusimishi professzor irodája volt – kellett hozzá a Tokyo Reloaded blog segítsége is, ahol az is kiderült, hogy a fenti számozás miatt 13-14 valójában nem létezik, csak 1-3-14, de ennyit nézzünk el Ternovszky Bélának.

A házszámozás csak egy a szembeötlő kulturális különbségek közül. Ilyen például az is, hogy a legtöbb helyen csak háromezer vagy ötezer jen fölött lehet kártyával fizetni – sok készpénzt kell tehát vinni, ami elég furcsa gondolat azzal az országgal kapcsolatban, amit a csúcstechnológia egyik hazájaként ismerünk. A japánok öltözködése is kisebb kultúrsokkot okozhat, ha az ember rádöbben, hogy két napja csak frissen vasalt, visszafogottan elegáns urakat és hölgyeket, illetve merészen rövid szoknyás lányokat és extravagáns zakókba bújt fiúkat látott, de farmer-póló kombinációt még nem nagyon. Az is furcsa lehet, hogy többen is esernyőt tartanak a fejük fölé, akkor is, ha süt a nap – ezt is meg kell szokni, az esernyő itt szinte a ruházat része, nem csoda, hogy a Tokyo Game Show-n is akadt egy őrült fejlesztő, aki esernyők belső oldalára vetített játékot tervezett.

A Nihonbashi Hakozaki kerület egy kis szállodájában, a Hotel Villa Fontaine-ben kapott szobám is sokkolt: az eddigi legkisebb hotelszoba volt, amit életemben láttam. Egy ágy, egy íróasztal, de ezek mellett alig maradt hely, és ha dolgozni akartam, az íróasztalon kicsit arrébb kellett tolnom a tévét. Persze ez nem meglepő annak ismeretében, hogy Tokióban általában kevés hely jut mindenkire; többen laknak ott, mint Magyarországon, és valahogy el kell férniük. Nem véletlen, hogy a nagy üzletek is sokszor felfelé nagyok – alapterületre kicsik, de nem ritka, hogy 8-10 emeletük is van. És bár a szobámban csak szűkösen fértem el, nagyon tiszta és takaros volt, amit el is vár az ember egy hotelszobától, de a frissen mosott kincstári pizsama azért meglepett. Ez a fajta gondos takarosság egyébként általában megfigyelhető a városban, akár az egészen pici részletekben – például ha ajándékot vásárol az ember, biztos lehet benne, hogy azt szépen becsomagolják, dizájnos celluxszal ragasztják le, de az eladó még a cellux végét is behajtja, hogy otthon könnyebb legyen letépni.

Az első napi megdöbbenésekből mégis a közlekedés volt a legnagyobb élményem – műszaki pályán kezdtem, engem lenyűgöznek a grandiózus mérnöki teljesítmények. Tokió tömegközlekedése pedig elképesztő, csak elismeréssel lehet adózni annak, ahogy a japán közlekedésmérnökök szervezetté tették a 13 milliós lakosú káoszt. A metrók és a helyi érdekű vasutak percre pontosak, csatlakozások bőven akadnak és lehet is bennük bízni, a városban minden fontos helyre el lehet jutni így (én buszt és taxit nem is használtam az öt nap alatt, amíg ott voltam), és szerencsére angolul is jelölnek mindent.

A világ egyik legforgalmasabb és legnagyobb megállójánál, a tokiói központi pályaudvaron nagyjából annyi ember fordul meg egy nap, mint Budapest teljes lakossága. A tömeg mégis céltudatosan megy, nincsenek dugók, nincs tülekedés – amihez az is hozzájárul, hogy szigorúan betartják a „jobbra állj" szabályt a mozgólépcsőkön. Igen, én is láttam a YouTube-on a felvételeket arról, hogy a zsúfolt tokiói metrókba úgy tuszkolják be az embereket a helyi BKV dolgozói, de nyugodt szívvel állítom, hogy nem ez a jellemző, mivel én egyáltalán nem találkoztam ilyen jelenettel, pedig öt napig metróztam minden napszakban, hétköznap és hétvégén is, szerte a városban.

A közlekedésben egyébként még az is csodálatos, hogy a város több szinten él. Simán lehet, hogy a talajszintről látod, ahogy a hetedik-nyolcadik emelet környékén halad egy úton egy busz, a harmadik magasságában pedig egy vasút húz el keresztbe – és ha mindezt esőben látod, egy kicsit a Szárnyas fejvadászban érezheted magad.

Csikós úr másik jóslatával zárnék: tényleg baromi jókat ettem. Voltam olcsó és drága étteremben, kifőzdében, és vettem gyanús külsejű ételeket utcai árustól, de egyszerűen nem tudtam hibázni. Olyanok az alapanyagok, és olyan a konyhakultúra, hogy még a pálcikára tűzött, utcai grillhús is finom, azt pedig már egy olcsóbb étteremben is érezni, hogy klasszisokkal jobb az autentikus konyha, mint az, amit nálunk japának neveznek. Sajnos én találtam egy olcsó, de nagyon jó szusibárt, és az ott kapott isteni lakomákkal el is rontottam magam, nekem szusi már nem fog ízleni Magyarországon. De mai napig könnyezve gondolok arra a levesre is, amiben visszafogottan fűszerezett disznóhús és rizstészta volt (megjegyezhetetlen neve miatt én Pig in Japannak neveztem el), az egészre pedig ráütöttek egy nyers tojást. Csak a kaja miatt maradtam volna még fél évet.

Mert a kultúrsokkokon egy nap alatt átesik az ember, rájön, hogy a helyiek tényleg kedvesek, hogy mégis beszélnek angolul, aztán hamar megszokja a közlekedést, és az első igazi szasimi után egy része már nem is akarna gajdzsin maradni. Innen folytatom, a következő cikkekben megírom, mi mindent fedeztem fel Tokió városrészeiben.

Szerzőnk a JTB Hungary - a Japánspecialista utazási iroda jóvoltából jutott el Tokióba.