Így lett egy bűnügyből pszichológiai esettanulmány - Egy elképesztő bankrablás nyomában

Hogy kezdődött a világ leghíresebb bankrablása? 1973. augusztus 23-án, nem sokkal délelőtt 10 után a börtönbüntetése során szabadságot kapott 32 éves Jan-Erik Olsson napszemüvegben, parókában és barnító krémmel az arcán betért a stockholmi Normalmstorgon található Kreditbankenbe, és megpróbálta kirabolni.

Miután fegyveréből egy sorozatot eresztett a plafonba, majd közölte a halálra rémült banki alkalmazottakkal és a bankban lévő emberekkel, hogy „a buli most elkezdődött!", egy tranzisztoros rádiót tett a pultra, feltekerte a hangerőt, és a hangos rockzene betöltötte a teret.

Ezután négy alkalmazottat – Birgitta Lundbladot, Elisabeth Oldgrent, Kristin Enmarkot, majd később Sven Säfströmöt is – túszul ejtett, majd követelte, hogy egy másik bűnözőt, az akkor a norrköpingi  börtönben raboskodó Clark Oloffsont vigyék be hozzá a bankba. Ezen kívül hárommillió koronát, két pisztolyt, golyóálló mellényt, sisakot és egy gyors autót is kért.

Miután Olsson tettei kellőképpen ijesztőek voltak – a helyszínre elsőként érkező rendőröket megsebesítette – a rendőrség és a rabok is gyanították, hogy ez nem egy egyszerű bankrablás lesz. Olof Palme miniszterelnököt és Lennart Geijer igazságügyi minisztert tájékoztatták a követelésekről. Kristin Enmark, az egyik túsz, könyörgött Olof Palménak, hogy tegye azt, amit a rablók mondanak.

A helyzet fokozódik

Olsson, aki árvaházban nőtt fel és első bűntette egy uborkalopás volt, ekkorra már többszörösen visszaeső bűnöző volt, 16 éves kora óta több fegyveres rablást és erőszakos bűncselekményt követett el.

Ő és Clark Oloffson jó barátok voltak, egy hónappal korábban egyszer már megpróbálta kiszabadítani társát a börtönből, akkor azonban nem jártak szerencsével. Most azonban teljesítették kérését, és Oloffsont – mint kommunikációs kapcsolatot – elhozták hozzá a Kreditbankenbe, egy kék Ford Mustang pedig a bank előtt várt, amelyben a rendőrség egy rádióadót rejtett el, hogy ha szükséges, helikopterrel követni tudják az autót.

Noha Olofsson hosszú ideje bűnözőként volt ismert, valószínűtlennek tartották, hogy Olssonnal szövetkezne. Nem lett igazuk.

Érzelmi kapcsolódás

Az egyik túsz, Kristin Enmark elmondta, hogy biztonságban érzi magát Olssonnal és Olofssonnal, de tartanak attól, hogy a rendőrség erőszakos módszerekkel fokozhatja a helyzet súlyosságát. Elmondja a miniszterelnöknek, hogy mekkorát csalódott benne, és nyomatékosan arra kéri, hogy engedjék szabadon a bűnözőket és velük együtt a túszokat is.

Augusztus 26-án a bankrablókat és a foglyokat a páncélterembe terelték, amelynek tetején lyukat fúrt a rendőrség, amelyen keresztül egy kamerát engedtek le a megkötözött foglyok állapotának ellenőrzésére. Olsson két alkalommal is a lyukba lőtt, megsebesítve egy újabb rendőrt, miközben azzal fenyegetőzött, hogy megöli a túszokat, ha a rendőrség könnygázt használna.

A rendőrök ételt és sört juttattak a széfbe a bent lévőknek, melybe altatót kevertek, csakhogy a bankrablók rájöttek a dologra. Ekkorra már nemcsak az elkövetők, de a túszok is egyaránt a rendőrséget tartották a legnagyobb fenyegetésnek – vagyis egyre több jele volt annak az újonnan született pszichológiai fogalomnak, amelyet az eset óta Stockholm-szindrómaként ismerünk.

A Stockholm-szindróma

Ennek legkézzelfoghatóbb magyarázatát az egyik túsz, Kristin Enmark adta egy 20 évvel későbbi interjúban: – Konszenzusra törekedni kényszerhelyzetben nem is olyan furcsa – ez túlélési stratégia.

A bankrablás hatodik napján, augusztus 28-án végül a rendőrség könnygázt eresztett a trezorba, miközben a betörő egységnek a kormány engedélyezte, hogy ha szükséges, lelőhetik a két bankrablót, Olssont és Oloffsont. Erre azonban nem volt szükség, megadták magukat anélkül, hogy bármelyik túsz is komolyabb sérülést szenvedett volna.

Amikor a túszokat felszólították, hogy hagyják el a trezort, Kristin Enmark visszautasította, arra hivatkozva, hogy tart attól, hogy a rendőrség erőszakot fog alkalmazni Clark Oloffsonnal szemben. Szabadulásuk után egyikük sem tanúskodott egyik fogva tartó ellen sem a bíróságon; ehelyett pénzt kezdtek gyűjteni a védelmükre.

Utóhatások

Olssont 10 év börtönbüntetésre ítélték, amiből 8 évet letöltött. Büntetése alatt több nő is felvette vele a kapcsolatot, szabadulása után egyiküket feleségül is vette, majd csirkefarmot, később pedig sertésfarmot vezettek vidéken. 1996-ban Thaiföldre költözött családjával, ahonnan 2013-ban költöztek vissza Svédországba. A Norrmalmstorg-eset után több bűntényt nem követett el, 2009-ben megjelent Stockholms-syndromet című önéletrajza.

Ami Clark Oloffsont illeti, az ő büntetését a rablás miatt meghosszabbították, de mivel azt állította, hogy nem segített Olssonnak, csak a túszokat igyekezett a nyugalmával megóvni, felmentették és csak korábbi büntetése hátralévő részét kellett letöltenie. Később többször is találkozott az egyik tússzal, Kristin Enmarkkal, és családjaik összebarátkoztak. Olssonnal ellentétben Oloffson több további bűncselekményt is elkövetett az eset után.

A túszoknak az elkövetők iránt kialakult érzelmi kötelékeiről, rokonszenvéről – amely ebben az esetben tűnt fel először – egy kriminológust, pszichiátert, Nils Bejerotot kérdezték, aki ekkor alkotta meg a jelenségre a Stockholm-szindróma kifejezést, miután a stockholmi rendőrség segítséget kért tőle, hogy elemezze az áldozatok reakcióit.

Kristin Enmark beszámolója szerint a rendőrség hozzá nem értően járt el, nem törődött a túszok biztonságával, Olof Palméban pedig csalódott, mert a miniszterelnök azt mondta, inkább haljanak meg, mint hogy engedjen a bankrablók követeléseinek. Ez arra kényszerítette a túszokat, hogy a rablókkal együtt tárgyaljanak az életükért és a szabadulásukért.

Ennek során a túszok azt látták, hogy a rablók racionálisabban viselkednek, mint a rendőrségi tárgyaló felek, és ezt követően mély bizalmatlanságot alakítottak ki az utóbbiakkal szemben. Végül Enmark kifejtette, hogy jobban félt a rendőrségtől, akiknek a hozzáállása sokkal nagyobb, közvetlenebb veszélyt jelentett az életére, mint a rablóké.