Nyilván mindenki látott már vízköpőt, amely az ereszcsatorna megnyújtott, és gyakran mesterien kifaragott végződése. Célja, hogy az esővíz ne károsítsa az épület falát, attól minél távolabb érjen földet. A vízköpők alakos kidolgozása a gótika korában, Franciaországban kezdődött, melyhez egy kedves legenda is kapcsolódik. Ennek jártunk most utána.
Miért vannak vízköpők a templomok ereszén?
A történet a Kr. u. VII. században, az észak-franciaországi Normandiában kezdődött, ahol a Szajna folyó kígyózik át a szárazföldön. Ott állt Rouen városa, amely akkoriban komoly válságban volt.
Egy félelmetes szörny telepedett le ugyanis a folyóparti mocsarakban. Csakhogy ez a szörny ahelyett, hogy tüzet okádott volna ki a száján, mint a legtöbb sárkány, ő vizet böfögött ki és folyamatosan pusztított a folyó mentén. Hajókat süllyesztett el, és felfalta az utasokat, elárasztotta a mezőket, és megette azokat az embereket és az állatokat, amelyek a területére tévedtek. Tulajdonképpen bárkit és bármit megevett, ami az útjába került.
A város vezetői végül alkut kötöttek a szörnyeteggel, hogy biztonságban tudják a város falain belül élőket: eszerint a Gargouille névre keresztelt szörnyeteg minden évben egy embert követelt a várostól.
Étrendjét szarvasmarhákkal, juhokkal, tengerészekkel egészítette ki, és azokkal, akik át mertek kelni a területén. Éves csemegeként pedig egy fiatal szüzet kért, de a városiak nem tudták rászánni magukat. Úgy döntöttek, hogy olyan foglyokat adnak neki, akiket halálra ítéltek. Ez a foglyok sorsát sem igazán változtatta meg, a szörny úgy falta fel őket, hogy észre sem vették.
Rouen megmentője
Rouen lakosságát félelem kerítette hatalmába, féltek kimerészkedni a város falain kívülre. Aztán megérkezett a fiatal Romain atya (Romanus), a város új papja. Tele volt lelkesedéssel és hittel, és biztos volt benne, hogy meg tudja szabadítani a várost kínzójuktól.
Amikor elérkezett a nap, hogy megetessék a sárkányt éves emberáldozatával, a bátor Romanus atya egy fogollyal a mocsár felé indult, ahol a Gargouille élt. A foglyot – akinek siker esetén kegyelmet ígértek – csaliként használták a szörnyeteg előcsalogatására.
Ahogy a bátor pap és a félelemtől reszkető fogoly a Gargouille odújához közeledett, a sárkány eléjük ment, megnyalta az ajkát, és azt hitte, hogy abban az évben kétszer fog enni.
Hatalmas volt és csúnya, vastag szürkés-zöld bőrrel. Szárnyai voltak, mint egy denevérnek, hosszú kígyószerű teste és két úszóhártyás lába. Nyaka hosszú volt és pikkelyes, szemei pedig világító holdkövekként izzottak. Ahogy közeledett, a férfiak érezték bűzös leheletét, és amikor a fogoly felé fordult, Romanus atya elővette titkos fegyverét – egy nagy tömör arany keresztet, amelyet addig a háta mögött tartott.
Ahogy a keresztről a fény visszaverődött a szörnyeteg szemébe, azonnal letérdelt a pap lába elé. Az elítélt óvatosan az állat nyakába kötötte a pap stóláját, majd elindultak vissza a városba: a sárkányt pórázon vezető pap és egy boldog, de még mindig rettegő bűnöző.
Amikor a városfalhoz értek, az emberek megrémültek, hogy a pap elhozta közéjük a szörnyeteget. De Romanus atya megnyugtatta őket, hogy biztonságban vannak. Megkötözték a Gargouille-t , ami nem tanúsított ellenállást, majd Romanus bűnösnek nyilvánította számos bűnében, amiért máglyán kellett elégnie.
A sárkány máglyáját a templom előtt gyújtották meg. De amikor a tűz kialudt, a Gargouille feje és nyaka ép volt – még csak meg sem perzselődött. A szörnyeteg testének hamvait a folyóba dobták, fejét pedig az új templomra erősítették, emlékeztetve Isten erejére.
A szörnyetegből esővíz elvezető vízköpő lett
Amikor esett az eső, a sárkány újra vizet köpött a szájból, így az építészek rájöttek, hogy ez a tökéletes módja annak, hogy az esővíz ne folyjon le a templom oldalain, és ne károsítsa a falazatot.
Hasonló sárkányfejeket kezdek faragni kőből, majd elhelyezték őket a templom eresze körül. A Gargouille, a Romanus atya által elfogott folyami szörny után vízköpőknek nevezték el őket (franciául gargouille, angolul gargoyle). A vízköpős ereszcsatorna rendszer pedig egész Franciaországban, majd az egész világon elterjedt.
Mivel a templomok építészeinek egyik szándéka a démonok távol tartása volt, így vízköpőkként khimairákat, vagyis több állatból összegyúrt mitikus lényeket, illetve zavarba ejtő emberalakokat is faragtak, gyakran torzan, vagy meztelenül, amely így a bűnt jelképezi – bár némelyik inkább groteszk, mintsem ijesztő.
Szent Romanus és a foglyok kegyelme
És a fogoly, aki majdnem a vízköpő vacsorája lett? Nos, ő is egy hagyományt indított útjára.
Ahogy a pap is megígérte, a foglyot feloldozták bűnei alól, és kegyelmet kapott. Az elítélt fogoly emlékére, aki segített a város megmentésében, Rouen engedélyt kért a királytól évente egy elítélt fogoly kiszabadítására. A király pedig megadta és Szent Romanus privilégiumának nevezték el.
Minden évben harminchat nappal húsvét vasárnapja után, közvetlenül a mennybemenetel előtt, a gyülekezeti vezetők összegyűltek, és elkezdték kihallgatni a foglyokat, mielőtt kiválasztották volna a kegyelmet kapó elítéltet.
Mennybemenetel reggelén szavaztak, majd a szerencsés fogolyért mentek. A városon keresztül vonuló körmenetben a kegyelmet kapott bűnöző vitte Szent Romanus ereklyéit. Ezt a kegyelmi hagyományt azonban a francia forradalom idején felszámolták.
A bátor papot, aki szembe mert nézni a Gargouille-val, később szentté avatták, így lett belőle Szent Romanus. Festményeken és szobrokon a pórázon vezetett vízköpőjéről lehet felismerni.
Míg Szent Romanus ma egy kevésbé ismert szent, a megkegyelmezett fogoly neve pedig teljesen a múlt homályába veszett, a vízköpőről mindenki hallott már. Úgy tűnik tehát, hogy végül a Gargouille az, aki utoljára nevethet – különösen, ha esik az eső, és az alatta elhaladókra köpheti a vizet.
