Egyszerre robusztus, mégis elegáns épület magasodik a Tevere, Róma folyójának jobb partján. A hatalmas, egykor díszes rotunda eredetileg Hadrianus császár és családja mauzóleumaként épült, később pápai erődként, börtönként működött, 1901 óta pedig múzeum. Az Angyalvár ma az olasz főváros egyik legismertebb látnivalója.
Hadrianus mauzóleuma
Hadrianus császár (76-138) az ókori Róma egyik legdicsőségesebb időszakában élt és uralkodott. A hatalmas birodalom ekkoriban érte el legnagyobb kiterjedését, noha ezt elődjének, Traianus császárnak köszönhette. Hadrianus azonban – aki ezzel kivívta a szenátus haragját – felhagyott a további terjeszkedéssel, ehelyett inkább a stabil, védhető határok kialakítását és a birodalom különböző építési munkálatait tartotta fontosabbnak.
Ekkor születtek a nevéhez kapcsolható olyan nevezetes építmények, mint a Britannia északi határát jelölő Hadrianus-fal, vagy Róma legnagyobb temploma, a Templum Veneris et Romae, amelyet Venus Felixnek (Venus, a szerencsehozó), illetve Roma Aeternának, vagyis az örök Róma istennőknek szenteltek. Rómában újjáépíttette a Pantheont, míg az egyiptomi Alexandriában a Szerapeumot, a város védelmezőjének, Serapisnak szentelt görög templomot.
E monumentális építkezések sorát gazdagította a császárnak, illetve családjának szánt mauzóleum is, melynek építését Kr. u. 123-ban rendelte el Hadrianus. A henger alakú épület – mely egykor a híres Campus Martiusszal, vagyis a Marsmezővel szemben épült fel – ma a római Borgo és Prati kerületek között, a Vatikántól nem messze található. Ugyanekkor épült a mauzóleum előtt, a Teverén, az ókori Tiberisen átívelő Aelius-híd is, melyen később a Krisztus szenvedésének eszközeit tartó angyalszobrokat helyeztek el.
Az épület már Hadrianus 138-ban bekövetkezett halála után, Antonius Pius császár regnálása idején készült el. A Hadrianus hamvait tartalmazó porfírkoporsó mellett itt helyezték végső nyugalomra a császár hitvesének, Vibia Sabinának és fogadott fiának, Lucius Aeliusnak a maradványait is, sőt, egészen Caracalláig bezárólag (217) a soron következő császárok hamvait is.
Az uralkodói hamvakat feltehetőleg a mauzóleum mélyén található, ma Kincstárnak nevezett teremben helyezték el. Maga az épület az ókorban sokkal díszesebb volt, mint ma. Tetején eredetileg egy kerti pergola, valamint egy aranyozott négylovas fogat, egy quadriga kapott helyet. Négyszögletes alapját eredetileg carrarai márványból építették, majd erre került a hangeres felépítmény, mely fákkal volt beültetve, melyek közé márványszobrokat helyeztek el.
A négyszögletű lábazat sarkain bronzból készült lovasszobrok kaptak helyet. A Tiberis felőli kaput – melyet Hadrianusról neveztek el – numidiai sárga márvánnyal burkolták, míg az épületet ranyozott és bronz díszítésű fal vette körül.
Az eredeti látványból persze mára nem sok maradt meg, az épület struktúrája azonban igen: a 84 méter élhosszúságú négyszögletes alapépítmény, amelyen a 60 méter átmérőjű hatalmas henger magasodik, illetve a henger belsejében található 4, egymás alatt kialakított kamra (legalul a sírkamra), melyeket a spirális folyosó öleli körbe.
A castellum, vagyis az erődítmény
Kr. u. 403-ban Hadrianus „vakondtúrása" – az ókori Róma legmagasabb épületének ez a kissé degradáló elnevezése már az antikvitásban rajta ragadt a mauzóleumon – új funkciót kapott. Honorius császár ugyanis, mint a város védelmének fontos stratégiai pontját, beépíttette az Aurelianus falak közé, majd a monumentális épületet erőddé alakíttatta.
A várost ugyanis előbb a vizigótok (410), majd a vandálok támadták meg (455), akik a hamvakat szétszórták, majd a várost kifosztották. A védők az épület szobrait használták védekezésül a barbár támadók ellen, akikre ráhajigálták azokat. Az épületet egykor díszítő szobrok közül a részeg szatír szobra, a Faunus Barberini túlélte a nehéz időket, így ma gyönyörködhetünk benne.
Pestisjárvány
Ma is ismert elnevezését, az Angyalvárat az 590-es pestisjárvány után kapta, amikor a legenda szerint Szent Mihály arkangyal jelent meg az épület tetején, aki a járvány végének jeleként kardját visszacsúsztatta a hüvelyébe. Az épület tetején látható bronzszobor azonban csak 1753-ban került az Angyalvár tetejére, melyet Peter Anton von Verschaffelt flamand szobrász készített, és amely Raffaello da Montelupo márvány szobrát váltotta (ezt ma az épület belsejében, az egyik udvaron lehet látni).
A VI. századtól az épületet börtönként is használták, majd számos gazdag római család tulajdonába került: előbb a Crescenzi bárói családhoz, majd a Pierleoni zsidó származású nemesi családhoz, végül pedig a pápákat és bíborosokat adó Orsinikhez, akik az épületet aztán átengedték a pápai államnak.
1277-ben III. Miklós pápa elrendelte a mauzóleumot a vatikáni pápai rezidenciával összekötő, 800 méter hosszú, megemelt alapzatú Passetto di Borgo, a pápák titkos folyosójának építését, melyen keresztül biztonságban átjuthattak a Vatikánból a sokkal jobban védett Angyalvárba.
1367-ben V. Orbán pápa végül visszaköltözött Rómába, így véget vetve a pápák avignoni fogságának.
A pápák fényűző erődítménye
1395-ben IX. Bonifác pápa Niccolò Lamberti katonai építészt bízta meg az épület újjáépítésével, illetve védelmi elrendezésének fejlesztésével. A bejutás ezután egyetlen rámpán keresztül lett lehetséges, amelyet felvonóhíd védett. IX. Bonifác valójában már a modernizáció korszakát nyitotta meg, amely a következő négy évszázadon át tartott.
1492-ben VI. Sándor pápa, a hírhedt Rodrigo Borgia Antonio Giamberti da Sangallo építészt bízta meg az épület további erődítésével, ugyanakkor pápai rezidenciává is alakították, melynek termeit Pinturicchio freskói díszítettek. A négy új bástyával és árokkal védett pápai rezidencia kerteket és szökőkutakat is kapott.
A híres Passetto di Borgo két alkalommal is szerepet játszott a pápaság történetében. Első alkalommal éppen VI. Sándor menekült át rajta az Angyalvárba, amikor VIII. Károly francia király 1494-ben megszállta Rómát.
A második alkalom talán még híresebb: 1527-ben V. Károly német-római császár fizetés nélkül maradt csapatai kifosztották a várost, ez volt a nevezetes Sacco di Roma, melynek során a császári csapatok a Szent Péter-bazilika lépcsőjén szinte az utolsó szálig lemészárolták a Svájci Gárdát. A 189 gárdista közül 147-en meghaltak, a megmaradt 42 gárdista a Passetto di Borgón az Angyalvárba menekülő VII. Kelemen pápát védve élte túl a támadást. A pápa ezt követően hét hónapon át tudta tartani az Angyalvárat a Habsburg császár félelmetes zsoldosaival, a Landsknechte-el szemben.
Rabok, hóhérok
Az Angyalvárban raboskodott a híres itáliai szobrász és ötvös, Benvenuto Cellini is (akinek híres munkáját, a Medúza levágott fejét a kezében tartó Perszeuszt Firenzében, a Loggia dei Lanziban lehet látni, a Palazzo Vecchio mellett). Cellinit sikkasztásért, gyilkosságért és szodómiáért börtönözték be, noha büntetése annyira mégsem lehetett szigorú, ha a sáncokról ellenséges katonákat lövöldözhetett le.
Szintén itt raboskodott hat évig Giordano Bruno, itáliai domonkos szerzetes, filozófus, csillagász, matematikus, költő és hermetikus okkultista; a késő reneszánsz egyik kiemelkedő alakja, de Giacomo Puccini 1900-ban készült Toscájának is az Angyalvár az egyik helyszíne.
A XIX. században itt dolgozott Giovanni Battista Bugatti, más néven Mastro Titta, a pápai állam egyik leghíresebb hóhéra, aki 68 éven át látta el feladatát, ez alatt 514 foglyot végzett ki. Mivel a kivégzések nem voltak napi rendszerességűek, ezért „szabadidejében" egy esernyőboltot vezetett.
Csak hivatalos ügyben hagyhatta el Róma 13. kerületét, ami az ő védelmét szolgálta, nehogy a kivégzettek hozzátartozói bosszút álljanak ellene, így amikor látták az alacsony, mindig jól öltözött Mastro Tittát az Angyal-hídon átkelni, az emberek tudták, hogy kivégzés lesz. Munkaruháját, a vérfoltos köpenyt és fejszéjét, guillotine-ját a római Bűnügyi Múzeumban lehet megnézni.
A XVIII. században politikai foglyok börtöne lett az Angyalvár, majd Olaszország egyesítése (1871) után állami tulajdonba került. Ekkor katonai kaszárnyává alakították, végül 1901-től múzeumként működött.