Különleges élet, rejtélyes halál

Nagy Sándor fiatalon, alig 32 évesen halt meg Babilonban, miután „röpke" 11 év leforgása alatt – egyetlen vereség nélkül – meghódította az akkor ismert világ nagy részét. Legyőzte a világ legerősebb birodalmának, Perzsiának az uralkodóját, III. Dareioszt, alapított egy tucatnyi várost, melyeket nagyrészt saját magáról Alexandriáknak nevezett el, majd keleten meghonosította a görög műveltséget, miközben ő maga több keleti szokást is átvett, így létrehozva a hellenizmus egyedülálló kultúráját.

Nyugodtan elmondhatjuk, mindez emberfeletti tett egy ennyire fiatal embertől, különösen annak tükrében, hogy Sándor elsősorban hadvezérként írta be nevét a történelembe.

Egy részletesen dokumentált haláltusa

Alexandrosz egész életét, hódításait, csatáit részletekbe menően dokumentálták udvari krónikásai, a hozzá közelálló udvari emberei, így nem meglepő módon halálának körülményei is alapos részletességgel megírva maradtak az utókorra, köszönhetően Arrianosznak, aki viszont Sándor kortársainak, hadvezéreinek és történetíróinak – különösképpen Ptolemaiosznak, Arisztobulosznak és Nearkhosznak – a feljegyzéseit használta forrásul, valamint Curtius Rufusnak, aki Kleitarkhosz, az uralkodó udvari orvosának beszámolói alapján írta meg Nagy Sándor életrajzát. (Az elsődleges források mára sajnos mind elvesztek)

Egy alkalommal vendégül látta Nearkhoszt, és már pihenőre akart térni, de a larisszai Médiosz állhatatos könyörgésére utóbb mégis elment hozzá dorbézolni. Egész éjjel ivott, végül elfogta a rosszullét. A betegség egyre súlyosabbra fordult, és hat nap alatt annyira kimerítette utolsó erejét is, hogy már beszélni sem tudott. De a katonák annyira aggódtak, és úgy vágyódtak utána, hogy hiába kérték a vezérek, ne zaklassák a beteget, a sereg követelte, hogy bocsássák a király színe elé. (...) Szinte hihetetlen és hallatlan dolog, hogy abban a testhelyzetben, amelyben a katonákat fogadta, kitartott mindvégig, amíg minden katona végső búcsút nem mondott neki. Amint elbocsátotta népét, mintha élete minden kötelességétől megszabadult volna, kimerülten hátrahanyatlott." - írta le Sándor utolsó napjait érzékletesen Curtius Rufus, igaz, csaknem 400 évvel a nagy hódító halála után.

Több nap agónia után, Kr. e. 323. június 11-én végül Alexandrosz óriási fájdalmak között elhunyt. Amit halálának körülményeiről tudni lehet, az a végzetes nap előtt két héttel, egy bankettel kezdődött, amely a szokásos mértéktelen lakomázásról és ivászatról szólt, és amelyen a király felborított egy borral teli edényt, úgy nevezett kratért, majd összeesett.

Csakhogy ez nem a szokásos részegség volt, mivel másnapra sem múlt el. Ellenkezőleg, Alexandrosz egyre rosszabb állapotba került, még kardot is kért embereitől, hogy véget vessen szenvedéseinek. Majd láz, szomjúság, hallucináció gyötörték, s bár udvari orvosai mindent megtettek érte, napokkal később már beszélni sem tudott, csak mozdulatlanul, mereven feküdt, jóllehet, eszméleténél volt, amíg el nem jött a megváltó halál. De biztos, hogy valóban eljött?

Mi lehetett a halál oka?

A király halála után azonnal felütötte ezernyi, lángot okádó fejét a káosz, s az csak az egyik legelhanyagolhatóbb probléma lehetett, hogy ki, vagy mi végzett a világtörténelem egyik legnagyobb alakjával.

Akkor sokkal égetőbb volt az a kérdés, hogy mi legyen a hatalmas világbirodalom sorsa, ki és milyen formában irányítsa tovább a Balkántól az Indusig elnyúló szuperhatalmat. Nagy Sándornak ugyanis nem volt örököse (felesége, Róxané ugyan várandós volt fiával, IV. Alexandrosszal, de egy még meg sem született gyermek nem sokat nyomhatott a latban a hatalomvágyó hadvezérek, a diadokhoszok (annyi mint „utódok") vetélkedésében).

Nem utolsó sorban az sem volt mellékes, hogy a nagy birodalomalapító teste hol legyen eltemetve, mert bár Alexandrosz ekkor már nem élt, de maradványainak birtoklása adu lehetett hadvezéreinek kezében, ez ugyanis uralkodásuk legitimizálását jelenthette.

Nyilván valamilyen formában foglalkoztatta a kortársakat, a királyhoz legközelebb állókat a kérdés, hogy mi lehetett a halál oka, de perdöntő bizonyíték híján a gyanakváson túl nem igazán jutottak.

Gyanú viszont bőségesen akadt, mert bár Alexandroszt már életében istenként tisztelték, ellenségei is szép számmal voltak, még egykori nevelőjét és mesterét, Arisztotelészt is meggyanúsították, akinek az lehetett az oka egykori tanítványa megmérgezésére, hogy a király kivégeztette a filozófus unokaöccsét, Kalliszthenészt.

Arisztotelészen kívül oka lehetett a király megölésére féltestvérének, Philipposz Arrhidaiosznak, bármelyik mellőzött és csalódott hadvezérének, vagy éppen a hatalomért versengő feleségeinek, így a mérgezést ma is a lehetséges okok között tarthatjuk számon.

A fennmaradt források szerint a kutatók úgy vélik, a királyt arzén, belladonna, sztrichnin, vagy fehér zászpa mérgezhette meg, míg Plutarkhosz az élők és a holtak birodalmát elválasztó Sztüx folyó mérgező vizét említi (a görögországi Árkádiában valóban létezett egy mérgező vizű Sztüx-patak, melyről Strabón is írt).

De még a véletlen öngyilkosság is szóba jöhet, hiszen Nagy Sándor a minél hamarabbi regeneráció érdekében megparancsolhatta orvosainak, hogy emelt adagot adjanak orvosságaiból, melyek kis mennyiségben segíthettek ugyan egy-egy betegségen, de nagyobb dózisban már mérgezőek voltak. Márpedig ki mert volna ellenszegülni a világ leghatalmasabb uralkodójának? Ráadásul Alexandroszról tudjuk, hogy Arisztotelész bevezette őt a növénytanba, közte a mérgező növények titkainak ismeretébe is, így egy egészen ártatlan túladagolás is végzetes lehetett.

Ugyanakkor az ókori forrásokra alapozva a természetes halál sem kizárható, hiszen a király szervezetét, immunrendszerét a csatákban vállalt emberfeletti erőfeszítések, a számtalan, önmagában is életveszélyes sérülés, a rövid felépülési időszakok, a hatalmas távokat felölelő, kimerítő menetelések, a mértéktelen ivászatok, az alkoholizmus sem kímélte.

Ezek alapján feltételezhető a tüdőgyulladással súlyosbított malária, a tífusz okozta magas láz, esetleg májzsugor, vagy akut hasnyálmirigy-gyulladás is.

Biztos, hogy halott volt már, amikor bebalzsamozták?

2019-ben Katherine Hall, a Dunedini Orvostudományi Egyetem adjunktusa, maga is gyakorló klinikus egy igen érdekes, ugyanakkor borzalmas elmélettel állt elő Alexandrosz halálával kapcsolatban. Szerinte ugyanis a király halálát nem fertőzés, nem az alkoholizmusa, még csak nem is mérgezés okozta, hanem egy ritka neurológiai rendellenesség, a bénulást okozó, úgy nevezett Guillain-Barré-szindróma (GBS).

Mindezt arra az információra alapozta, hogy Nagy Sándor testét a halála után bebalzsamozták, de a balzsamozók csak hat nappal később fogtak hozzá az eljáráshoz és legnagyobb meglepetésükre a király teste hat nap után sem mutatta a bomlás jeleit, ami Babilon forró nyári éghajlatán egészen megmagyarázhatatlan.

Az ókori görögök ezzel magyarázták Sándor isteni mivoltát, a modern kori orvosok azonban sokkal banálisabb betegséget fedeztek fel mögötte, melyet a láz, a hasi fájdalom, progresszív, szimmetrikus, növekvő bénulás tünetei, valamint az, hogy eszméleténél volt, szintén alátámasztanak. (Az ókorban a halál beálltát nem a pulzuson keresztül, hanem a lélegzet megfigyelésével ellenőrizték.)

Mindezek, valamint a test bénultsága, a lecsökkent oxigénszint, amely miatt légzése érzékelhetetlen volt, alacsony testhőmérséklete, kitágult pupilláinak rögzülése is arra utalhat, hogy teste nem a csoda folytán maradt ép, hanem azért, mert még nem halt meg. Vagyis Nagy Sándor valójában hat nappal később, a balzsamozásakor halhatott meg.

Eszerint halála a leghíresebb „pszeudo thanatos" vagy hamis haláldiagnózis lehet, amelyet valaha is leírtak.

Így ért hát véget egy egészen egyedülálló ember élete, s indult útjára egy századok óta töretlen legenda. Még akkor is, ha e legendának a sírja nem sokkal a halála után eltűnt. De ez már egy másik izgalmas történet.

Így teltek Nagy Sándor utolsó napjai: