A Szent Grál első említései

A Bibliából származó rejtélyek, mítoszok és titkok mindig is erősen mozgatták az emberek fantáziáját, azok pedig különösen, amelyek esetleg csak olyan apokrif iratokban maradtak fenn, melyeket az egyház soha nem tekintettek kánoninak, ezáltal pedig mindig is csak legendák maradtak. Ha pedig valamely ilyen titokzatos esemény, tárgy köré középkori legendák is szövődtek, a világtörténelem, az emberiség legnagyobb titkaivá váltak, amelyek érdemesek lettek arra is, hogy akár hollywoodi szuperprodukciókat is sikerre vigyenek.

Pontosan így járt a Szent Grál is, amely első feltételezésre a Biblia egyik legfontosabb tárgya lehet, amely először Krisztus utolsó vacsoráján tűnik fel, vagy az az edény, amelyben a keresztre-feszítés során Jézus kiömlő vérét felfogták. A valóság azonban az, hogy a Biblia egyik esetben sem említ ilyen kelyheket, edényeket, sokak szerint az apokrif Nikodémus evangéliuma az első olyan irat, amely egy olyan kehelyről tesz említést, amely így vagy úgy, de kapcsolatba hozható Jézussal.

Eszerint a Jézust eltemettető Arimatheai Józsefet azzal vádolták meg, hogy ellopta a testet, amiért börtönbe vetették. Csakhogy csoda történt, és angyalok jöttek, amelyek kelyhet hoztak, hogy táplálja őt. Igazság szerint azonban az eredeti görög nyelvű Nikodémus evangéliumában ez a motívum nem szerepel, ezt csak a középkori francia szerző, Robert de Boron 1190 körül írta hozzá az Arimatheai Józsefről szóló történethez, és ő volt az is, aki a két kelyhet – az utolsó vacsora kupáját és azt az edényt, amelyben Jézus vérét felfogták – összemosta.

Ezzel pedig meg is teremtette a Szent Kehely, vagyis a Szent Grál évszázadokat átívelő legendájának alapját, jóllehet, a középkori irodalomból az sem derül ki, hogy valójában mi is volt ez a grál? Egy csodálatos gyógyító erővel rendelkező pohár, vagy edény esetleg kő, amely olykor örök fiatalságot vagy végtelen bőséges táplálékot biztosít, ahogy ez utóbbit Robert de Boron is leírta.

A Szent Grál útja az irodalomban

Úgy fest, ez volt az az időszak, amikor a kora középkori emberek fantáziáját olyannyira megmozgatta a Szent Grál története – amelyről valójában még saját maguk sem tudták, hogy micsoda, amelynek okán minden megfoghatatlan, nagy jelentőségű tárgyat vagy célt „szent grálnak" tekintettek – hogy mindenki késztetést érzett, hogy erről írjon. Szintén 1190 körül egy másik francia trubadúr, bizonyos Chrétien de Troyes ragadott pennát, hogy megírja Perceval avagy a Szent Grál története című (befejezetlen) lovagregényét.

Eben az ófrancia nyelven írt történetben Perceval útját követi végig a szerző, akit anyja elzárva tartott, hogy így óvja meg fiát a lovagi élet jelentette veszélyes kihívásoktól és kalandoktól, miután lovagi családja férfi tagjait elveszítette, csakhogy az ifjú találkozott Arthur királlyal és lovagjaival, és beállt közéjük. Kalandjai csúcspontján az ifjú Peceval találkozott a Halkászkirállyal, akiről kiderült, hogy az utolsó abból a vérvonalból, amely a Szent Grált őrizte. A fiatalembert olyannyira lenyűgözte a szent ereklye megpillantása, hogy elszalasztotta a haldokló király megmentésének lehetőségét.

Az elkövetkező évtizedekben Nyugat-Európában egyre több ezzel kapcsolatos legenda, lovagregény született, melyek alapmotívumai egyformán felbukkantak valamennyi műben. A XII-XIII. század fordulóján Wolfram von Eschenbach német lovag írt egy Parzifal című epikus költeményt, egy lovagregényt, amelyben a főhős a Szent Grál – ami ebben az esetben egy kőként jelenik meg, a semleges angyalok szentélye, akik Lucifer lázadása idején egyik oldalra sem álltak és Lapis exillisnek hívják, ami az alkímiában a bölcsek kövének a neve – hosszan tartó keresésére indul.

Lancelot és Galahad is színre lép

Szintén ugyanez a témája az 1210–1235 körül íródott Lancelot-Grál ciklusnak is, csak ebben az esetben az ismeretlen szerző nem Parszifálra helyezi a hangsúlyt, hanem Arthur király legendájára, Lancelot (Arthur hű társa) és Guinevere (Arthur felesége) szerelmi viszonyára, a Szent Grál vallási törekvésére, valamint Merlin, a varázsló életére.

Végül pedig egy XIII. századi francia mű, a Vulgáta ciklus is e témát boncolgatja, csak itt Parszifal helyét már Lancelot törvénytelen fia, Galahad veszi át, aki végül sikerrel is jár, és egy meglehetősen misztikus helyen meg is találja a Kerekasztal lovagjai által addig hiába keresett grált, amelyet a szerző itt az isteni kegyelem szimbólumaként használt. Ezt a művet dolgozta fel a XV. században Sir Thomas Malory az Artúr halálának történetében.

Az angol nyelvterületeken a történet olyan kelta hagyományokkal is keveredett, amelyek az eredeti történetből hiányoztak, ugyanakkor keresztény motívumokat is beleszőttek. E legendák szerint maga Arimatheai József vitte el a Grált Angliába, Glastonbury Torba, ahol apátságot alapított és keresztény hitre térítette a helyieket. Élete vége felé pedig valahol a környéken rejtette el a szent ereklyét. És itt újra megjelenik az Arthur legenda, amely szerint itt találták meg Arthur király és felesége Guinevere sírját.

De most hol lehet a szent ereklye?

Azt tudjuk, hogy utoljára Harrison Ford eredt nyomába a Szent Grálnak az „Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag" című film-klasszikusban, aki Galahadhoz hasonlóan meg is találta azt, de vajon ma hol lehet ez a különleges kehely, ha egyáltalán tényleg létezik?

Persze az sem segíti azon vállalkozó kedvű felfedezőket, akik e nehéz kihívásra vállalkoznának, hogy az idők során egyrészt rengeteg történet, másrészt rengeteg kehely született, ráadásul számtalan történet kering arról is, hogy már sokan megtalálták a Szent Grált, így elég nehéz lehet megtalálni azt a biztos pontot, ahonnan elindulhatnák.

Az biztos, hogy a történet alapja valahol a kelta és a walesi mitológia mágikus üstjeinek szóképében, az Eucharisztiát (úrvacsorát – Jézus utolsó vacsoráját) körülvevő keresztény legendákban, keleti keresztény, bizánci rítusokban, sőt, akár perzsa forrásokban gyökerezhet, melyeket a kora középkori francia líra viszonylagos egységbe gyúrt.

Minden esetre ma is léteznek olyan XII. századi falfestmények bizonyos Pireneusok-beli templomokban amelyek egészen egyedülálló képeket jelenítenek meg Szűz Máriáról, amint egy lángnyelvekkel körülölelt tálat tart, olyan képek, amelyek Chrétien de Troyes első irodalmi feljegyzéseit is megelőzik.

A legismertebb kelyhek

Mind közül talán a valenciai katedrálisban található kelyhet, a Santo Cálizt azonosítják leginkább az utolsó vacsoránál használt szent kehelyként. Ez egy sötétvörös achátból készült ereklye, amelyet a neki felszentelt kápolnában őriznek, és feltehetően Palesztínában vagy Egyiptomban készülhetett valamikor a Kr. e. IV - Kr. u. I. század között. A legenda úgy tartja, hogy ez volt az a kupa, amelyet Szent Péter használt Rómában az istentiszteleteken, később pedig Szent Lőrinc volt az, aki a Birodalom fővárosából Hispániába, a mai Spanyolország területére menekítette azt. Első biztos említése azonban csak 1134-ből maradt fenn.

Egy másik spanyolországi ereklye a Leon katedrálisában látható Doňa Urraca-kehely, amelyről  a közelmúltban felvetődött, hogy esetleg a Szent Grál lehet. Ez egy arany- és ónixkupa, melyet ékkövek díszítenek, és a XI. században került a bazilikába egy emírtől, akihez viszont Egyiptomból került az értékes tárgy. A vizsgálat azt is kiderítette, hogy elkészültének időpontja a Kr. e. II. és a Kr. u. I. század közé datálható, azonban a korszak kutatói egyértelműen kizárták annak a lehetőségét, hogy ez lett volna az utolsó vacsora kelyhe.

A harmadik kehely Genovában van, ez egy hatszög alakú, zöld egyiptomi üvegből készült serleg, amely akkor került a genovaiak kezébe, amikor a keresztesek 1101-ben elfoglalták Caesareát. A keresztesek smaragdnak vélték a serleget, amelyről azt hitték, hogy csodálatos tulajdonságai vannak, és nem szent ereklyének tartották.

Himmler a Szent Grál nyomában

A XX. század egyik leglelkesebb Szent Grál felkutatójának maga Heinrih Himmler, az SS vezetője bizonyult, aki megszállottan kereste az árja faj történelmi ereklyéit, ugyanis a nemzetszocialisták Jézust is árjának tekintették. Himmler Otto Rahn könyvét tekintette a kiinduló pontnak a Szent Grál megszerzéséhez, aki maga a dél-franciaországi katharokat tartotta a grál őrzőinek, ezért utolsó erősségük, a Montségur közelében található föld alatti barlangrendszerről feltételezte azt, hogy esetleg ott lehet a kehely.

Himmler rajongott Rahn könyvéért, pénzzel látta el kutatásaihoz, beléptette az SS-be, sőt egy második kötetet is megrendelt tőle. Végül azonban a szerző számára kényelmetlen lett az egész szituáció, és kilépett a szervezetből, amit ugyan Himmler elfogadott, azonban Rahn nem sokkal később gyanús körülmények között elhunyt; egy magas tiroli hegyen megfagyva találtak rá. A Szent Grált pedig bizonyíthatóan mindmáig nem találta meg senki.