Krisztus szenvedéstörténetének ereklyéi

A keresztény egyház Jézus szenvedéstörténetének eszközeit, az elárulásával, megkínzásával és megfeszítésével kapcsolatos tárgyakat, a többi között a keresztet, annak szögeit, a bíbor köpenyt, Longinus lándzsáját, Veronika kendőjét, és természetesen a töviskoronát is a legszentebb kegytárgyak között tartja számon, melyek emellett a föltámadt és újra eljövendő Krisztus fölségjelvényei, valamint az utolsó ítélet képeken Krisztus diadalának jelvényei is.

Tiszteletük a római Jeruzsálemi Szent Kereszt bazilikában, a Jézus Krisztus kereszt-ereklyéinek őrzésére és tiszteletére épített székesegyházban bontakozott ki, a Fájdalmak férfija kultuszával kapcsolatban (olyan Krisztus-kép, amelyen a keresztről levett Megváltó, mely, mint ember halott, de mint Isten, élő Krisztus látható a szenvedés eszközeivel). A templom Szent Ilona – más néven Heléna császárnő, Nagy Konstantin császár anyja – palotája felett épült, aki a Jeruzsálemből hozott ereklyék őrzésére a saját szobáját adta át a kegyhelynek.

De mi lehetett valójában a töviskorona?

Máté, Márk és János evangéliumi szövegei szerint Jézust elárulása és megkorbácsolása után ki is gúnyolták, az ott szolgálatot teljesítő, feltehetően alacsony beosztású római katonák tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a kezébe, bíbor köpenyt terítettek a vállára, majd térdet hajtva előtte nevetve gúnyolták őt, mint a zsidók királyát.

Ezt azonban elsősorban gúny és sértés céljából tették, és nem azért, hogy fájdalmat okozzanak neki, az ókori irodalom ugyanis ebben a korban még nem ismerte a töviskoronát, mint kínzóeszközt. Először Alexandriai Kelemen keresztény író (meghalt Kr. u. 215 körül) említi a töviskoronát kínzóeszközként Paidagogosz című etikai kézikönyvében. A töviskorona itt elsősorban a gúnyolódás eszköze volt, mely során a királyi felség jelképét egyfajta megvetett dologgá degradálták.

A görög nyelvű evangéliumokban a töviskoronára „sztefanosz eksz akanthón"-ként utalnak, vagyis akantuszlevelekből font koszorúként. Valójában azonban nem tudjuk pontosan, hogy mely növényből fonhatták a koronát. A Szentírásban már a tövisre is számos kifejezés létezik, így lehetetlen egyértelműen beazonosítani, hogy Jézus koronája melyik tövises növényből készült. Erre legalább harmincféle növény jöhetne szóba, amelyek nagy része morfológiai, élettani és növényföldrajzi jegyeik alapján kizárható.

A legvalószínűbb a tüskés vérfű (Sarcopoterium spinosum), az európai krisztustövis (Paliurus spina Christi) és a palesztin krisztustövis (Ziziphus spina Christi) lehet. Tours-i Szent Gergely szerint a korona „tövisei zöldellőknek látszanak". Mivel Krisztus megfeszítése tavasszal történt, a korona tavaszi készítése logikus, hiszen azt csak friss, hajlékony ágakból, még nem bebarnult és megkeményedett tövisekkel lehetett könnyen összefonni.

Mi lett vele, miután Krisztust levették a keresztről?

Az evangéliumok, melyek Jézus elítélésekor és kigúnyolásakor említik a koronát, a halála után már egyetlen szót sem írnak róla. Vajon mi lett a szenvedéstörténet egyik legfontosabb eszközével? Legelső említése Kr. u. 409 utáni időkből maradt fenn, amikor Nolai Szent Paulinus, római származású, de megkeresztelkedett senator, Campania kormányzója, később Nola püspöke (409-431) említette Makariusnak írt levelében, ekkor már, mint széles körben tisztelt ereklyeként.

Utána Tours-i Szent Gergely volt az, aki konkrétan is leírta a töviskoronát. Az ő kortársa volt Cassiodorus, keresztény római államférfi is, aki Nagy Theoderik király kormányzatában vállalt szerepet. Cassiodorus 570 körül szintén említi a koronát, mely Jeruzsálem városának dicsőségét emeli. Piacenzai Antoninus VI. századi szentföldi zarándok útiterve a Sion-hegy bazilikáját írja, mint úti célt a töviskorona meglátogatására, azonban ez a helyszín a szakértők szerint bizonytalan, noha 870-ben tett zarándoklata szerint Bernárd szerzetes is itt láthatta a koronát.

A korona legkésőbb 1063-ban kerülhetett át Jeruzsálemből Konstantinápolyba, a Keletrómai Birodalom fővárosába, minden esetre számos feljegyzés megemlékezik arról, hogy a bizánci császárok – Justinianus, majd Irén császárné, IV. Leó hitvese – Germainnek, Párizs püspökének, illetve Nagy Károlynak juttatott töviseket az ereklyéről, melyek így már a VI-VIII. század körül Franciaországba kerülhettek. A töviskorona töviseinek elajándékozásai innentől rendszeresek lettek, s mivel ezekből sokat ismerünk, feltételezhető, hogy nem egyetlen töviskoronáról származnak.

Az ereklye Franciaországba kerül

1238-ban II. Balduin, a konstantinápolyi Latin Császárság uralkodója, hogy megingott hatalmát biztosítsa, felajánlotta a töviskoronát a francia IX. Lajosnak, aki az 1248-ban elkészült Sainte-Chapelle-ben helyezte el az ereklyét, amely egészen az 1789-es francia forradalomig ott is maradt. Ekkor átvitték a Bibliothèque Nationale épületébe, végül az 1801-es konkordátum, az Első Francia Köztársaság és a Szentszék között létrejött megállapodás visszaadta a koronát az egyháznak. Az ereklye ekkor került a párizsi Notre Dame székesegyházba.

Az egyház által átvett ereklyét a XIX. században vizsgálták meg a szakértők, akik szerint ezt a töviskoronát a Juncus balticus, a balti rózsa, egy északi területeken őshonos növényből fonták. Csakhogy mostanra számos olyan ereklyetartó is létezik, melyek a töviskoronáról származó töviseket őriznek, melyek azonban bizonyítottan a palesztin krisztustövis tüskéi. Amikor 2019. április 15-én tűzvész ütött ki a Notre Dame székesegyházban, a párizsi tűzoltók mentették ki a felbecsülhetetlen értékű ereklyét, melyet ezt követően a Louvre Múzeumban helyeztek el.

Az ereklye és töredékei

François de Mély francia történész szerint a töviskorona tövisei – mintegy 60-70 darab – az ereklye Párizsba szállítása során vált le a koronáról. Később a francia királyok ezeket ajándékozták el, míg végül egyetlen tövis sem maradt Párizsban. A történész legalább 700 szenttövis-ereklyét ismer, melyek nagy számából kiindulva feltételezhető, hogy ezek többsége csak harmadosztályú ereklye, vagyis csak hozzáérintették az eredeti, első osztályú ereklyéhez, majd megáldották.

Ma a teljesség igénye nélkül a British Múzeumban, a genti St. Michael's templomban, az angliai Stonyhurst College-ban, a prágai Szent Vitus székesegyházban (a cseh koronaékszerek részeként ismert Szent Vencel korona keresztjében), a trieri katedrálisban, a nápolyi Santa Maria Incoronata templomban, a lisszaboni  St. Roque Múzeumban, vagy az odesszai Szent Illés próféta kolostorban láthatunk töviseket, vagy töredékeket, esetleg tövistöredékeket a töviskoronából.

Bár Krisztus töviskoronája a kigúnyolás, a megalázás eszköze volt, a keresztényeket később és ma is két dologra emlékezteti. Egyrészt, hogy Jézus valóban király volt, aki előtt ma is térdet hajtanak, másrészt, hogy Jézus az emberiségért a fájdalmat, megaláztatást, és végső soron a halált is képes volt elviselni, elfogadni.

Nézzünk be a Notre Dame székesegyházba Morgan Freemannel: