A perui Nazca-sivatagban található különleges geometrikus mintákat és állati formákat – melyeket összefoglaló néven Nazca-vonalaknak nevezünk – Peru legnagyobb titkai között tartják számon. E rejtélyes geoglifákkal kapcsolatban számtalan, különféle elmélet született az évek során. Lássuk, mit kell tudni erről a távoli UNESCO Világörökségi helyszínről.
Geoglifák, vagyis levegőből látható ábrák
Jóllehet, a perui Nazca-vonalakat sokkal kevesebben ismerik, mint az egyiptomi piramisokat, nem kevésbé rejtélyesek, mint a gízai fennsík ősi építményei. Kik voltak e különleges geoglifák készítői, és hogy alkották meg ezeket a leginkább a levegőből látható ábrákat?
Aki megcsodálná ezeket az ősi rajzokat, az kénytelen repülőgépre ülni, hogy a levegőből, a táj kitágulásával teljes egészében tárulhassanak a szeme elé a különféle formákat – hogy csak néhányat említsek: fa, bálna, kondor, pelikán, kutya, papagáj, gyík, csiga – ábrázoló geoglifák. A perui Nazca-sivatagban csaknem 1200 kisebb-nagyobb geoglifa található.
Geoglifáknak, talajrajzoknak nevezzük a nagy, általában 4 méternél hosszabb mintákat vagy motívumokat, amelyeket a földfelszín átmozgatásával, a talajon állítanak elő a táj állandó elemeinek, például kövek, sziklák, kavicsok vagy föld eltávolításával, hogy így negatív képet hozhassanak létre. Ezeket többnyire ősi kultúrák hagyták az utókorra, de természetesen léteznek modern kori geoglifák is.
Mivel a Nazca-sivatagban kevés az eső, a szél és az erózió, a szabaddá vált minták nagyjából 500-2000 évig érintetlenek maradtak.
Szállj kisrepülőre, hogy elálljon a szavad is!
Lehet, hogy általában nem félsz a repüléstől, a mindentől távol eső, kies Maria Reiche Neuman repülőtér aprócska lélekvesztői láttán azonban kétszer is meggondolod, hogy felülj-e a turistajáratokat kiszolgáló kis Cessnák valamelyikére. De ha látni akarod a világhírű Nazca-vonalakat, nem marad más választásod.
Billeg, inog, a legapróbb kis fuvallat is megdobja, de amint a kisrepülő eléri a levegőből előtted kibontakozó titokzatos rajzokat, azonnal elfelejted minden pánikodat, és már csak a különlegesen egyszerű, de mégis jól kivehető ábrákra koncentrálsz. Lassan csak egyetlen kérdés foglalkoztat: mégis, kik és hogyan alkották meg ezeket a rajzokat, amelyek kizárólag a levegőből láthatóan állnak össze értelmezhető figurákká?
A csontszáraz sivatag tompa, egyhangú homokkő felszínét fehér csíkok, vonalak keresztezik, melyek lassan konkrét alakot öltve egyszerű geometriai mintákká formálódnak: trapézok, egyenes vonalak, téglalapok, háromszögek, cikkcakkok és örvények, némelyek pedig még kézzel foghatóbb alakzatokká válnak: előbb egy kolibri, majd egy pók, vagy egy majom bontakozik ki előtted a sivatag talaján.
Csigavonal, cikkcakk, virág
A vonalak Peru déli régiójában, Limától nagyjából 400 kilométerre délkeletre, a modern Nasca város közelében találhatók. Összesen több mint 800 egyenes vonal, 300 geometriai figura és 70 állat- és növényminta található itt szétszórva, utóbbiakat biomorfoknak (a természetben előforduló, természetre és élő szervezetekre emlékeztető minták) vagy zoomorfoknak (állati alakzatok) is nevezik.
Egyes egyenes vonalak csaknem 50 kilométer hosszan futnak, míg a biomorfok 15 és 365 méter közötti hosszúságúak (majdnem olyan nagyok, mint az Empire State Building). Az összes vonal együttes hossza több mint 1300 km, a csoport területe pedig körülbelül 50 négyzetkilométer.
A vonalak jellemzően 10-15 cm mélyek. Úgy készültek, hogy a vörösesbarna vas-oxiddal bevont kavicsok felső rétegét eltávolították, került felszínre a sárgásszürke altalaj. A vonalak szélessége jelentősen változik, de több mint felük valamivel több, mint 33 cm. Más helyeken csak 30 cm szélesek, de olyan is előfordul, ahol az 1,8 méter szélességet is elérik.
Az első Nazca-vonalak vizsgálatai
A Nazca-vonalak első publikált említése Pedro Cieza de León spanyol konkvisztádortól maradt ránk egy 1553-ban kiadott könyvéből, amelyben nyomvonaljelzőként utalt a vonalakra.
Toribio Mejia Xesspe perui régész volt az első, aki a vonalakat komolyabb vizsgálat alá vonta 1926-ban. Mivel azonban a vonalakat a földről gyakorlatilag lehetetlen azonosítani, csak a repülés megjelenésével kerültek először a köztudatba a kereskedelmi repülőgépek pilótáinak köszönhetően, valamikor az 1930-as években.
1941. június 22-én (csak egy nappal a téli napforduló után) Paul Kosok amerikai történész professzor egy, a vonalak tanulmányozásával töltött hosszú nap végén a munkájából felnézve, hogy a naplementét még éppen a vonallal közvetlenül egy vonalban kapja el, hirtelen megállapította, hogy a Nazca-sivatag „a világ legnagyobb csillagászati könyve".
Kosokot a német Maria Reiche követte, aki a Nazca-vonalak asszonyaként vált ismertté. Reiche 40 évig tanulmányozta a vonalakat, és hajthatatlanul küzdött a vonalak csillagászati és naptári céljával kapcsolatos elméleteiért, amiért 1974-ben National Geographic ösztöndíjjal tüntették ki. Azt állította, hogy az alakok egy része vagy mindegyike csillagképeket ábrázol
Reiche (akiről a közeli repülőteret is elnevezték) egyedül küzdött a helyszín védelméért; egy kis házban lakott a sivatag közelében, hogy személyesen védhesse meg a vonalakat a környezetet nem tisztelő látogatóktól.
Gerald Hawkins és Anthony Aveni, az archeocsillagászat szakértői 1990-ben arra a következtetésre jutottak, hogy a bizonyítékok nem elegendőek egy olyen csillagászati magyarázat alátámasztására, mint amelyet Kosok és Reiche feltételezett a rajzokról.
De kik és miért alkották ezeket az ábrákat?
A tudósok úgy vélik, hogy a Nazca-vonalak két fázisban készültek. A korábbiakat az úgy nevezett Paracas kultúra készítette, egy andoki civilizáció, akik Kr. e. 400 és 200 között hagyták kezük nyomát a sivatagban, míg az újabb rajzok a Nazca kultúra kézügyességét dicséri, akik Kr. e. 200 - Kr. u. 500 között éltek és alkottak ezen a vidéken.
Az elmúlt 80 évben antropológusok, néprajzkutatók és régészek tanulmányozták az ősi nazcai kultúrát, hogy megpróbálják meghatározni a vonalak és alakok célját.
Az elméletek
A Kosok-Reiche csillagászati elméletek egészen az 1970-es évekig tartották magukat, amikor egy amerikai kutatócsoport érkezett Peruba, hogy a jeleket tanulmányozza. Ez az új kutatási hullám kezdte megkérdőjelezni a vonalak régészeti-csillagászati nézetét (nem beszélve a 60-as évek radikális elméleteiről az idegenekkel és az ősi űrhajósokkal kapcsolatban).
1985-ben Johan Reinhard régész olyan multidiszciplináris megközelítést alkalmazott, amely bizonyítja, hogy a nazcai vallásban és gazdaságban a hegyek és más vízforrások imádása jelentős volt. Egy olyan régióban, ahol évente csak körülbelül 20 perc eső esik, a víz egyértelműen fontos tényező volt. Elmélete szerint a vonalak és figurák a vallásgyakorlatban a víz elérhetőségéhez kapcsolódnak, amiből közvetlenül ered a növények léte és termékenysége.
"Valószínűnek tűnik, hogy a vonalak többsége nem a földrajzi vagy égi horizonton mutatott valamire, sokkal inkább olyan helyekre vezetett, ahol a víz és a termés megszerzésére irányuló rituálékat végeztek " - írta Reinhard a „The Nasca Lines: A New Perspective on their Origin and Meanings" című könyvében.
A sorokat szent utakként értelmezte, amelyek olyan helyekre vezetnek, ahol ezeket az istenségeket imádhatták. A figurák pedig olyan állatokat és tárgyakat ábrázoló szimbólumok voltak, amelyek célja az istenségek segítségét kérni a megfelelő vízellátásban.
Anthony Aveni szintén ezzel értett egyet: "Felfedezéseink egyértelműen kimutatták, hogy az egyenesek és a trapézok a vízzel kapcsolatosak... de nem a víz megtalálására használták, hanem rituálékkal kapcsolatban."
"A trapézok olyan nagy, széles terek, ahová az emberek be- és kijöhettek" – tette hozzá Aveni. "A rituálék valószínűleg összefüggtek azzal az ősi szükséglettel, hogy kiengeszteljék az isteneket... valószínűleg azért, hogy vízért könyörögjenek hozzájuk."
Reinhard rámutatott, hogy spirálmintákat és hasonló témákat más ősi perui helyszíneken is találtak. Az állatszimbolika az Andokban elterjedt gyakorlat volt, így a Nasca-síkság biomorfjaiban is megtalálható: a pókokat az eső jelének tartják, a kolibrikat a termékenységgel kapcsolták össze, a majmokat pedig az Amazonashoz kötötték – egy olyan területhez, ahol rengeteg víz található.
"Egyetlen értékelés sem bizonyítja a vonalak elméletét, de a régészet, az etnotörténet és az antropológia kombinációja szilárd feltevéseket épít" - mondja Reinhard. Ha ehhez a jövőben további technológiai kutatások is járulnak, nem kétséges, hogy a Nasca-vonalak – melyek 1994 óta UNESCO Világörökségi védelem alatt is állnak – megértése tovább fog fejlődni.