Amikor először hallottam a portugálok csempe-mániájáról, még nem létezett okostelefon, hogy rögtön rá tudjak keresni, és eléggé nehezen tudtam elképzelni. Csempeburkolatot akkoriban szinte csak a fürdőszobák falán láttam, a lakás legrejtettebb részében; azon a helyen, ahol mezítelenre vetkőzünk, és amelyen csak a hozzánk legközelebb állókkal osztozunk. Ha a fürdőszobánk csempeburkolata színes és mintás, az azért van, hogy jó hangulatot teremtsünk magunknak ebben a térben, hogy komfortosan érezhessük magunkat itt, és nem azért, hogy bármiféle üzenetet közvetítsünk a külvilág felé. 

Furcsa módon ezek az intim tereket idéző burkolatok Portugáliában nem csak belső terekben, de az épületek homlokzatain is jelen vannak, bárki szeme láttára. A magyarázat a funkciójukban rejlik: a csempeborítás jó hőszigetelő, így enyhülést hoz a nyári kánikulában.

Persze a Zsolnay-gyárnak köszönhetően Magyarországon is előfordul egy-két épület, amely kerámiaburkolatot kapott, gondoljunk például a Thonet bútorgyártó cég egykori budapesti üzletházára a Váci utcán. De ez valahogy grandiózusabb, arisztokratikusabb hangulatú.

Portugáliában a legegyszerűbb lakóházakat is kerámialapok borítják, ezekről pedig egyáltalán nem a lenyűgözni akarás jut az eszünkbe, inkább az az otthonos meghittség, amit a mintás viaszosvászon-terítők jelentettek nagymamáink konyhájában.

Kellemes hangulatot árasztanak, valamifajta szerény kedvesség árad belőlük. Persze a templomok homlokzatait és belső falait borító bibliai vagy történelmi jeleneteket ábrázoló csempeképek már egy más kategóriát jelentenek – Portugáliban sokszor ezek is kerámialapokból készülnek.

A legtöbb azulejo kék, zöldeskék vagy zöld mintás, de van közöttük sárga, narancssárga és barack árnyalatú is. Távolról nézve inkább pasztellszínű hatást keltenek, kevésbé élénkek, mint közelről. És nem csak lakóházakon vannak jelen. Például a Santa Luzia kilátó szőlővel befuttatott pergolájának korlátját is ezzel díszítették, de csempékből készülnek az utcatáblák is. Olyan hétköznapi helyeken is előfordulnak, mint a metróaluljáró vagy az élelmiszerboltok halas pultja mögötti fal.

Persze ez az otthonosság csak az első benyomás, amit Lisszabonba érkezve tapasztalunk. Ha egy kicsit jobban elmélyedünk a csempék látványában, észrevehetjük mennyiféle van. A szigorúan kék-fehér színű bibliai jeleneteket ábrázoló 17. századi csempeképektől a 20. századi dombornyomott darabokig igen széles a skála.

Az azulejo kifejezés az arab azzelij szóból származik, ami azt jelenti, hogy „kis csiszolt kő", és az azulejók története is az arabokkal kezdődött. Az első portugál csempeburkolatok a 13. században jelentek meg, nem sokkal azután, hogy az Észak-Afrikából érkező mórok megszállták az Ibériai-félszigetet, és magukkal hozták a kultúrájukat.

A legkorábbi azulejók még az arab stílust követték, és egyszínűre festett, formára vágott elemekből álltak. De igazán csak a 16. században váltak népszerűvé Portugáliában, amikor a monarchia és az egyház megrendeléseinek kielégítésére elkezdődött a gyártásuk, és megváltozott a stílusuk is. A 16. században a Sevillába érkező itáliai művészek magukkal hozták a figurális ábrázolás divatját, a 17. században pedig a holland, delfti csempék hatására elterjedt a kék-fehér azulejo Portugáliában. Természetesen a rokokó könnyedsége is ott hagyta nyomait a portugáliai azulejókon.

Ha szeretnénk megismerni az azulejo-csempék stílusának fejlődéstörténetét, mindenképp látogassunk el Lisszabon csempemúzeumába, a Museu Nacional do Azulejo-ba.

A 16. századi kolostorban berendezett kiállításon 5000 darab csempén keresztül nézhetjük végig, hogyan változott a kerámialapok stílusa a 15. századtól napjainkig.

Forrás: Smithsonian Magazine