A közösségi médiát böngészve olykor játékos képek kerülnek a szemünk elé: mozgónak tűnő, de valójában álló körök, paradox formák, kétértelmű rajzok, és ferdének tűnő vonalak, melyek valójában egyenesek. Többek között ilyesmiket gyűjt össze az Illúziók Múzeuma, melynek meglátogatása után egy ideig már tényleg nem hiszünk a szemünknek.
Nemrég adtunk hírt arról, hogy Bécs és Belgrád után Budapesten is nyílt Illúziók Múzeuma, most pedig el is mentünk, hogy a saját szemünkkel lássuk, milyen könnyű is becsapni az érzékeinket.
Egyszer egyébként már a két ünnep között is megkíséreltünk bejutni a múzeumba, de akkor hosszú sor állt, és elsőbbséget élveztek azok, akiknek foglalt időpontjuk volt. Ezért úgy döntöttünk, visszajövünk később, immár online foglallással. 12 nappal előtte még majdnem minden időpont szabad volt szombat délutánra, szóval érdemes két héttel előre megvenni a jegyet. Igaz, a sorban előttünk álló épp akkor vett jegyet, szóval akár improvizálni is lehet.
A múzeum egy Deák téri bérház udvaráról nyílik. Most csak néhányan álltak előttünk, 1-2 percet kellett várakoznunk, majd elkérték a kabátunkat, ellenőrizték a jegyünket, és máris beléphettünk az első szobába, ahol aki akarta, mindjárt tálcán kínálhatta a fejét. Negyed órával a hivatalos időpontunk kezdete előtt érkeztünk, de nem kellett kivárnunk a kerek órát.
A múzeum méreteiben szobákra emlékeztető tereiben alapvetően elég sokan voltak, de nem volt tumultus, és így is elég kényelmesen hozzá lehetett férni a látnivalókhoz. Ha valahol várni is kellett, kevesebbet mint egy percet.
A falakon különböző optikai illúziókat ábrázoló képek fogadtak, mint például a Lehetetlen háromszögek vagy Penrose-háromszögek. Először nem értettük a leírást, és nem láttuk azt, amit kellett volna látnunk, de aztán elővettük a telefont, melynek kameráján keresztül már világosan látszott, „mire gondoltak a szerzők".
A lehetetlen tárgy az optikai csalódások egyik típusa, ahol egy kétdimenziós ábrát úgy érzékelünk, mintha az háromdimenziós lenne, ráadásul geometriailag paradox.
Az ilyen típusú ábrákhoz leggyakrabban M. C. Escher holland grafikust szokás kötni, de a lehetetlen tárgyak atyjának a svéd művészt, Oscar Reutersvärd-ot nevezik, aki elsőként tervezett ilyen tárgyakat. Ő alkotta meg 1934-ben az úgynevezett Penrose-háromszöget is, melyet néhány évvel később Roger Penrose angol matematikus "újra felfedezett", miután meghallgatta Escher egyik előadását - derül ki a Wikipédia szócikkéből.
Később kiderült, hogy az optikai illúziókat különböző szempontok szerint csoportosították: először jöttek a képek, melyek nem azok, amiknek látszanak, azután a sztereorgramok, amikor egy látszólag kaotikus ábra mögül kiviláglik a figuratív kép – hogyha megfelelően nézzük. A rajzoknak van egy csoportja, ahol a különböző vonalak és ábrák más-más méretűnek tűnnek, miközben teljesen ugyanolyanok, és erről a képeknél található mérőeszköz segítségével is meg lehet győződni.
A Jastrow-illúzió felett különösen nem tudok napirendre térni, és még most sem teljesen értem, hogy ez hogyan lehetséges. Itt a magyarázatnál maradt egy kis hiányérzetem, és bizonyossággá vált, ami a Penrose-háromszögeknél még csak sejtelem volt: hogy lehetnének egy kicsit informatívabbak, gördülékenyebbek és érthetőbbek a magyarázó feliratok. Főleg, hogy nagyon sok gyerek jött el, akiknek talán szeretnék elmagyarázni a szülők, hogy mi történik éppen – bár az is igaz, hogy a valódi magyarázat néha elég bonyolult lehet.
Szédítő szobák
Hamarosan következett az első szoba, az Ames-szoba, amelynek ha két távolabbi sarkába áll két ember, úgy tűnik, az egyikük jóval nagyobb, mint a másik. Ez a hatás annak köszönhető, hogy bár szemből nézve a szoba teljesen szabályosnak tűnik, valójában több szemszögból is asszimmetrikus. A szoba előtt egy hostess áll, aki felajánlja, hogy fotót készít az emberről, mi ezzel a lehetőséggel éltünk is. (Egyébként az múzeumban több helyen is álltak segítők, akiket bármikor meg lehetett kérni a fotózásra.)
Adalbert Ames amerikai polihisztor volt, aki a 20. század elején alkotott. Először jogot tanult, majd festőnek állt, és ennek kapcsán kezdte el a látást és a szemet is tudományos szempontból vizsgálni: arra volt kíváncsi, hogy ez a kutatás hogyan segítheti a vizuális művészeteket. Így aztán újra beiratkozott az egyetemre, ezúttal azért, hogy optikai fiziológiát tanuljon.
Mindez pedig olyan jól sikerült neki, hogy 1916-ban ő lett az Amerikai Optikai Társaság tizennyolc alapító tagjának egyike. Kiterjedt tudományos munkát végzett, de legismertebbek a vizuális illúzió. A szoba mellett egy illuzórikus ablakot és egy széket is tervezett, mely utóbbinak feldolgozott változata a múzeumban is látható. Ezekből az optikai csalódásokból arra következtetett, hogy az elvárásaink lényegesen befolyásolhatják egy-egy vizuális inger észlelését és értelmezését.
Nem sokkal később egy újabb szobába merészkedünk be: ez az Antigravitációs szoba, ahol tábla figyelmeztet arra, hogy belépve elfoghat a szédülés. Így is történik, de közben nem értjük, hogy miért. Nincs semmi, ami tetten érhető lenne, mint a szédülés oka, csak a fotó árulkodik arról, hogy valami nem stimmel.
Innen nem messze egy fal mögül titokzatos kattogás hallatszik. Mint kiderül, ez az Örvénylő Alagút, ahol szintén tábla figyelmeztet a szédülés lehetőségére és az áthaladási szabályokra, valamint arra, hogy epilepsziások kerüljék a helyet. Mindettől csak félelmetesebbnek tűnik az attrakció, vissza is riadunk az első pillanatban – mint kiderül, nem vagyunk ezzel egyedül: mások is az alagút bejáratánál várakozva fürkészik a bátor átkelőket. Itt egy hídon kell áthaladnunk, miközben lilásrózsaszín vetítés kelti azt a benyomást, mintha forogna velünk a szoba. Van, aki úgy dönt, nem is vállalja a kihívást, mi végül némi hezitálás után, amikor épp üres a híd, rászánjuk magunkat a kalandra. Szerencsére nem olyan hosszú az út, mint amilyennek a tükrök miatt látszik, szóval pont elég ez így. Büszkék vagyunk magunkra, hogy teljesítettük a kihívást, és „békésebb" vizekre evezhetünk.
A kiállítás további részében is az interakción marad a hangsúly: forgó és forgatható alakzatokat, tükrös és geometriai illúziókat, tárgyakat és képeket lehet kipróbálni, és meggyőződni arról, hogy hiába látunk valamit, attól még nem biztos, hogy el is hisszük. Belenézünk a kaleidoszkópba, ahol megsokszorozódik az arcunk, átbújtatjuk a rudat a résen, amin teljesen nyilvánvaló, hogy nem férhet át, és hagyjuk, hogy néhány trükkös kép hatására másképp lássuk a környező világot is. Az utolsó szobához érve kezd fáradni a szemem, és kezdek telítődni. Itt még található egy ablak, amelyik "követi" az embert, vagyis vele mozog, ahogy lép, és itt kapott helyet a Beuchet-szék is, amely az Ames-szék továbbgondolása.
A Jean Beuchet francia pszichológus (1963) alkotta modell egy túlméretezett székülésből és négy normál méretű széklábból áll. A négy székláb néhány méterre a megfigyelőtől található, az ülés pedig a lábak mögött néhány méterrel. A megfelelő szögből nézve az ülés és a lábak összeolvadnak, és egy normál méretűnek tűnő széket alkotnak. Aki a széken ül, így sokkal kisebbnek tűnik, mint amilyen valójában.
A múzeum pont a legjobbkor ér véget: így nem túl kevés és nem túl sok, még pont feldolgozható a tapasztalat. A bejárás pontosan egy órát vett igénybe, ahogyan a múzeum honlapján is jelzik. Összességében nagyon érdekes – és mélyreható – élmény volt, és mi is megtudtunk újdonságokat, akik pedig már találkoztunk egy-két optikai csalódással életünkben, de a gyerekek talán még ennél is jobban érezhetik itt magukat.