Még a koronavírus előtt, 2020 tavaszán, egy oroszországi tradicionális ünnep keretein belül fából, hulladékból és szénából épült hidat égettek fel a visszafordíthatatlan változások művészi szimbólumaként, írja az Archdaily.

A monumentális művészeti projekt a jelenből visszatekintve profétikusnak bizonyult. "A világ akkor még nem volt tudatában annak, hogy lényegéig megrendül. Misztikus módon a műtárgy az elkövetkező felfordulás erőteljes szimbólumává vált. Ma már tudjuk, hogy az emberiség valóban átment a hídon, és új korszakba került. És nincs visszaút" – írják a művészek az Archdaily oldalán.

Az eseményre Nikola-Lenivetsben, egy kis orosz faluban került sor, amely Kaluga régióban található, nem túl messze Moszkvától, és ahol Európa egyik legnagyobb művészeti parkját is találjuk. A 650 hektárnyi terület a képzőművészet, az építészet, a zene és a színház kísérleti terepe.

A híd felégetése a Maslenitsa nevű, a szláv mitológiában gyökerező téli ünnephez kötődik. Az esemény a szórakozásról, a tárasági összejövetelekről és a palacsintázásról szól, csúcspontja pedig az, amikor felgyújtanak egy képet, ezzel búcsúzva el a hideg évszaktól és üdvözölve a tavaszt.

Tavaly Nikola-Lenivetsben a hagyományt újraértelmezték, és kép helyett egy hatalmas művészeti tárgyat gyújtottak fel. 2020-ban az égetni tervezett tárgyra kiírt pályázatot a Katarsis nevű építésziroda nyerte meg, amelyik egy, a helyi lakosok bevonásával felépülő hidat tervezett. Az építészek olyan tárgyat szerettek volna létrehozni, amihez nem kapcsolódik semmilyen egyértelmű asszociáció. A fontos inkább az volt, hogy túlvilági hangulatot árasszon, és hogy tükrözze a Kaluga régió végtelen mezői által keltett érzést.

A híd egyenesen a mezőből nő ki, átívelve egy láthatatlan folyón: a tér és az idő költői szimbóluma."– írják a készítők az Archdaily oldalán. A szerkezet két toronyból állt, melyek egyenként 20 méter magasak és 14 méter szélesek, ezeket egy híd kötötte össze. Az egész struktúra hossza 70 méter volt. A kéregbogarakkal fertőzött faelemekből készült tartóoszlop keretet régi raklapokkal, szénával és építési hulladékokkal töltötték meg.

A szerzők szándéka az volt, hogy a személyes részvétel érzetét erősítsék a befogadóban. Az égetés előtt a közönség egész nap szabadon sétálhatott a hídon, így a szerkezet életük és a táj szerves részévé válhatott. Az égetést egy performansz előzte meg, amely során a közönséget is bevonták a szertartásba. Az emberek hatalmas gyűrűben sorakoztak fel, és egyenként tűzifát tettek a hídra. Az égés így egyszerre lett kollektív akció és mélyen személyes élmény minden néző számára.