A Pritzker-díjas Renzo Piano nem egyslágeres szerző, hogy zenei hasonlattal éljünk. A Pompidou központ volt az, amely megtanította a világnak az olasz tervező nevét, viszont Piano tehetségének köszönhető, hogy azóta sem fakult semmit a hírneve. Mutatunk néhányat a legismertebb építményekből, többek között kedvencünket, az Új-Kaledóniába tervezett kulturális központot is, melynek sci-fi képregénybe illő hatását csak fokozza, hogy egy dús erdő közepén húzták fel a megrendelők. A világ nagyvárosainak sziluettjét újrarajzoló építészekről szóló sorozatunk negyedik részében az olasz Piano történetét olvashatják.
Verne imádná az ötletet
Georges Pompidou 1969. és 1974. között volt Franciaország köztársasági elnöke. Az ő ötlete volt egy olyan komplexum létrehozása Párizsban, amely mindenféle kulturális programnak és eseménynek otthont ad. Nem múzeum, nem is színház, hanem egy hely, ahol stúdiók, galériák, koncerttermek, könyvtár mind egyszerre van jelen, bárki bemehet, mindenki használhatja. Az ötlet olyannyira sajátja volt és fontos volt neki, hogy amikor korai halála után megépült a központ, róla nevezték el a helyet. A Pompidou központ már megnyitásakor fogalom lett, egy olasz építészt pedig szinte katapulttal lőtt ki a világhír felé. Ő volt Renzo Piano, akit azóta is high-tech építészként emlegetnek.
A Piano&Rogers építész irodát Renzo Piano és az angol Richard Rogers alapította Londonban 1971-ben. A két alkotó egészen 1977-ig dolgozott együtt, és bár csak néhány évig tartott a közös munka, rögtön az első évben olyan sikert hozott, amely mindkettőjük karrierjének meghatározó állomása lett. 1971-ben, Gianfranco Franchini olasz tervező bevonásával megpályázták a Pompidou központ tervezési feladatait, és sokak megdöbbenésére győzni tudtak a komoly mezőnyben.
A New York Times megírta, hogy a nyertesek „a feje tetejére állították az építészetet", maga Piano pedig azt mondta, hogy tervüknek leginkább Verne egyik könyvében lett volna helye. A kifordított épületben mindent láthatóvá tettek, amit normális esetben gondosan elrejtenek az alkotók, ettől olyan hatást kelt, mint egy borítás nélküli hatalmas gépezet. Az őszinte és vibráló épület ma a francia főváros egyik legfontosabb kulturális színtere.
A tájfunra tervezett reptér
Renzo Piano életműve fantasztikusan gazdag, és még közel sincs lezárva. Az idén szeptemberben 83 éves építész munkái között van több irodaház, iskola, múzeum és még sok egyéb, például reptér is. A japán Kansai nemzetközi reptér akkor is egy érdekes mérnöki megoldás lenne, ha nem Renzo Piano tervezte volna hozzá a terminált. A reptér ugyanis egy mesterséges szigeten található, amelyet kifejezetten a reptér kedvéért építettek fel az Oszakai-öbölben.
A sziget építése is bődületes összegeket emésztett fel, hogy csak az egyik problémát említsük, az előre kiszámolt 5,7 méteres süllyedés helyett néhány év alatt több mint 8 métert süllyedt a sziget. Persze olyan kérdésekkel is számolni kellett, mint a földrengések és a tájfunok.
Piano egy végtelenbe nyúló terminált talált ki – összesen 1,7 kilométeres a fogadócsarnok, mely így a leghosszabb a világon. Az ívelt tető formája oldalról nézve olyan, mint egy repülőgép szárnyának a profilja, azaz az egyik oldalon egy kicsit magasabb, majd lágyan keskenyedik a másik vége felé. Ami a pedig természeti katasztrófákat illeti: a reptér 1995-ben sértetlenül vészelt át egy földrengést, amelynek epicentruma 20 kilométerre volt, Japán legnagyobb szigetén Honsún pedig csaknem 6500 ember életét követelte; illetve 1998-ban is baj nélkül sepert el fölötte egy 210 km/órával száguldó tájfun.
Berlin és London/Piano és Foster
A Potsdamer Platz is egyike a látványos terveknek. A berlini tér súlyos károkat szenvedett a II. világháború alatt, később pedig a berlini fal osztotta ketté. Amikor Németország újra egyesült, 1990-ben azonnal terítékre került a téma, és négy területre osztották a teret, melyet négy különböző befektetői csoport vásárolt meg.
A legnagyobb került a Daimler kezébe, itt többek között Renzo Piano és korábbi társa Richard Rogers is versenybe szállt az épületek tervezéséért. Piano nyert, és egymáshoz nagyon hasonló stílusú, de eltérő magasságú épületeket álmodott a térre, plusz egy átriumot is létrehozott, melyet egy 28 méteres magasságban lévő kör alakú tetővel fedett le. Ebben az időszakban sokat változott a német főváros, ekkor kapott új, modern külsőt a Reichstag is, melyet a brit Norman Foster tervezett.
Nem Berlin volt az egyetlen világváros, amelynek mára meghatározó épületein Foster és Piano is dolgozott. A londoni The Shard, melyet magyarul leginkább Üvegszilánknak fordítanak, 2012 óta magasodik az angol főváros közepén. A csaknem 300 méter magas felhőkarcolót 2012-ben adták át. Az irodaház építése persze nem ment simán, sokaknak egyáltalán nem tetszettek a tervek, amivel Renzo Piano előállt. Valószínűleg épp a kétkedők ragasztották rá a The Shard nevet is, mivel úgy érezték, hogy a hatalmas, csúcsos üvegépület olyan lesz a történelmi belvárosban, akár egy óriási üvegszilánk.
A tervezőnek épp ellentétesek voltak a szándékai. Mivel a konvencionális irodaépületekben semmi fantáziát nem lát, ezért ő csavart egyet az elgondoláson. Mivel a felhőkarcolók nagy része nem tud többet annál, mint, hogy bődületesen magas, ezért ő olyan épületet akart, mely formájában inkább a templomtornyokra hasonlít. Ezzel épp a múltbéli London hangulatát akarta visszahozni, csak épp hipermodern formában. Nem véletlen az sem, hogy az irodaház egészét óriási üveglapok fedik: a különböző szögben tört felületekről visszaverődik a fény, az ég és a felhők színe, így folyamatosan változik, úgy, ahogy az időjárás és az évszakok.
Gömb alakú múzeum és bioszféra
Az Academy Museum of Motion Pictures pedig már egy egészen külön történet, aminek még mindig nincs vége. Korábban már mi is írtunk itt a Travelón a Los Angelesbe tervezett filmes múzeumról, melynek megnyitása mindig késik egy picit. A világjárvány ennek a projektnek sem tett jót, ezért az indulást jelenleg 2021 áprilisára tervezik.
A 4600 négyzetméteres komplexum két épületből áll, a filmes világ relikviáit is őrző szentélyből pedig kilátás nyílik majd az ikonikus Hollywood feliratra is. A Saban Building egy történelmi épület, ehhez kapcsolódik a gömb alakú Sphere Building, így Piano szándékai szerint összekapcsolódik a múlt, pontosabban az, ahogy az emberek a jövőt 1939-ben elképzelték, és az, ahogy a mai ember gondolkozik a jövőről. A koncepció nagyon izgalmas, mivel az alkotó(k) szándékai szerint a múzeum látogatása maga is olyan lesz szinte, mint egy filmes élmény.
Piano gömb alakhoz való vonzódása visszaköszön a genovai kikötőben látható apró bioszférában, azaz az acélból és üvegből épült kis botanikus kert formájában is. Vízparti építményből több is van az alkotó művei között. Ilyen például a hajó alakú Nemo Science Centre Amszterdamban, a One Sidney Harbour, a Centro Botín Santanderben és a Jean-Marie Tjibaou Cultural Centre Új-Kaledóniában.
Ez persze még mindig csak a jéghegy csúcsa, már ami Renzo Piano épületeit illeti. De ahhoz talán mégis elegendő a felsorolás, hogy kiderüljön, az olasz építész nem egyszeri mutatványnak köszönheti világhírét, és noha a Pompidou központ volt az, amely mindezt elindította, Piano képes volt arra, hogy saját stílusának kereteit kibővítve mindig tudjon valami egészen újat és felkavarót mutatni a világnak.