Frank Gehry egész szépen megélt abból, amit még szinte ismeretlen építészként keresett. Már akkor is hatalmas középületeket bíztak rá, és meg is csinálta, amit vártak tőle. De nem tette boldoggá. Egy este külső hatásra jött a döbbent felismerés, hogy ugrania kell. Gehry egy pillanat alatt elhagyta a biztonságot, majd a kevésbé kipárnázott, de sokkal kalandosabb utat választotta, a sajátját. Mi pedig nagyon szerencsések vagyunk, hogy Mr. Gehry azon az estén végleg kilépett a komfortzónájából. A világ nagyvárosainak sziluettjét újrarajzoló építészekről szóló sorozatunk második részében erről a pillanatról is olvashatnak.
Megszületik Az Építész
"Mindig rettegek, hogy nem tudom majd, mit kell csinálnom. (A kezdet) egy rémisztő pillanat. Aztán amikor nekilátok, mindig megdöbbenek, hogy nem is volt ez annyira rettenetes." Frank Gehry Sydney Pollack dokumentumfilmjének kezdetén beszél a tervezés első perceiről. Arról a vívódásról, halogatásról, pánikról, feszültségről, majd teljes feloldásról, mely minden igazi alkotómunka kísérője. Akkor is, ha valaki világhírű a témában, és évtizedek óta csinálja, amit csinál. Nem egyszerűen profi, az egyik legjobb. Vagy sokak szerint simán a legjobb.
Sydney Pollack, aki már akkor is az építész barátja volt évek óta, amikor a filmet megcsinálták, maga is legendás színész és rendező (Távol Afrikától, Aranyoskám). A 2006-os dokumentumfilmben Gehry rengeteg híres alkotásáról szó esik, többek között saját otthonáról is, ami abszurd módon híressé tette. Ez a ház volt az, amit saját ízlése szerint tervezett, miközben gyártotta a jóval konformistább terveket. Egy pontig: amíg valaki rá nem kérdezett, hogy mégis mi az ördögöt csinál? Gehry két percig se gondolkozott. A biztosat leváltotta a bizonytalanra, és jobban nem is dönthetett volna.
Frank Gehry a film készítésekor 77 éves volt, szépen ívelő pályával a háta mögött, és bár a cél épp a munkássága bemutatása volt, lezárásnak semmiképp sem tekinthető. Mr. Gehry ugyanis nem mereng a babérjain, olyannyira nem, hogy az idén 91 éves alkotó nemrég online kurzust is leadott: a 15 előadásból álló dizájn- és építészeti órák anyagát bárki megnézheti a MasterClass oldalán. Csaknem száz éves művész, akinek munkái pimaszul frissek ma is – képzelhetik, hogyan hatott mindez, amikor először előállt extrém ötleteivel.
A hullámzó papírbútorok is besegítettek
Korai volt az indulás, már gyerekkorában is imádott apró városokat építeni mindenféle tárgyakból és lomokból. Ezt persze sokan megteszik úgy, hogy később nem lesznek világhírű építészek, és nála is belefért néhány kanyar, mielőtt rálelt a saját útjára. Gehry Kanadában született 1929-ben, de 1947-ben az egész család az Egyesült Államokba költözött. Itt fiatalon sok műfajt kipróbált, még az is felmerült állítólag, hogy vegyészmérnök lesz, de semmi sem volt az igazi.
Mivel szerette a művészetet, de boldog emlékként maradtak meg benne a nagymamával együtt épített kis játékvárosok is, ezért felvett néhány építészet órát. És bejött, noha a diploma megszerzése után még nem kezdett építészként dolgozni. Járt egy évig a híres-neves Harvardra is, ahol várostervezést tanult. A programot végül nem fejezte be, mert az ottani oktatás nem egyezett saját elképzeléseivel és elveivel.
Mikor igazán építésszé vált, a hírnév csak lassan jött. Már több terve is megvalósult, mire épp saját lakóháza hozta meg számára az elismerést. Santa Monicában található otthonának felújítása fordulópont volt, a tőkét a munkához pedig egy korábbi bútorkollekcióból szerezte. Ez volt az Easy Edges, melyben az egyes darabok hullámpapír rétegekből készültek. Mivel saját lakása híressé vált – és ma is sokan mennek el, hogy legalább kívülről megnézhessék –, sok magánépület tervezésére kapott felkérést, de tehetségét igazán azoknak a monumentális középületeknek a terveiben tudta megvillantani, amelyek semmivel össze nem téveszthetővé teszik a stílusát.
Fénylő ívek és hajlatok
A Sydney Pollack-féle Sketches of Frank Gehry című filmben van egy nagyon találó mondat arra, hogy milyen módszerrel is dolgozik az építész. Papírból készült makettszerűséggel játszik a kamera előtt, próbálgatja a különböző lehetőségeket, de egy ponton elakad. Mikor megvan a megoldás, a két újabb cikk-cakk vonal, akkor elégedetten hátradől: „Ez nagyon hülyén néz ki. Remek!"
Ami a nézőnek káosz, az neki szerves és élő dolog. Leginkább akkor érez rá az ember erre a rendszerre az őrültségben, amikor belülről is látja egy-egy épületét. Tökéletes példa erre a bilbaói Guggenheim Múzeum. A közvetlenül mellette hullámzó Nervión folyóra is reagáló külső megjelenés a művész saját bevallása szerint is valamennyire a véletlennek köszönheti végső formáját, mivel Gehry szerint „az élek véletlenszerűsége a fények mozgását követi".
A némileg hajóra emlékeztető formavilág, és az alkotó hajók iránti rajongása megjelenik a Walt Disney Koncertterem acélvitorlákra emlékeztető sziluettjében is. A Los Angeles-i Filharmonikusok új koncertterme 2003-ban nyílt meg, de már 1991-ben is készen voltak a tervek. Rengeteg pénzügyi hullámvölgy után valósult meg az elképzelés, bár nem pontosan úgy, ahogy Gehry eredetileg akarta. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy a homlokzat kőből készül majd, mely „ragyogni" fog éjjel is, míg a „fém sötét lesz". Csakhogy addigra az építtetők már látták a Guggenheimet Bilbaóban és visszavonhatatlanul beleszerettek, ezért kijelentették, hogy fémet akarnak és semmi mást.
Hatalmas játékházak
No és ott van a prágai Táncoló ház, melyet az is ismer, aki nem, merthogy képen már biztosan látta. Az épület neve eredetileg egyébként Fred és Ginger lett volna, pontosabban Gehry szerette volna Fred Astaire és Ginger Rogers legendás táncos párosa után elnevezni a házat, de a csehek valami kevésbé amerikai megoldást képzeltek el. Így lett a lágyan egymáshoz simuló épület(ek) neve Táncoló házak.
Pont ezen az alkotáson nem jön ki annyira a Gehryre jellemző monumentalitás és a fémes felületek szeretete, bár a fizika szabályainak látszólag ellentmondó megoldások a Táncoló házakban is benne vannak.
Hát még a Seattle-ben található Museum of Pop Culture épületében. Olyan, mintha ez a múzeum mindent ötvözve magában, amitől Gehry munkáiért rajongani lehet. Hatalmas, ötletes, ragyogó, fémes és színes őrület, vagyis tökéletesen passzol az épület témájához. De tervezett Gehry fémkígyóként tekergő gyalogoshidat Chicagóba, színesen vibráló természettudományi múzeumot Panama Citybe, és hal alakú haléttermet a japán Kóbe nagyvárosba.
Egy kicsit olyan, mintha az alkotó az égvilágon semmit nem venne komolyan, de ha a másik oldalról nézzük meg a témát, akkor elég hamar rájövünk, hogy Frank Gehry nagyon is komolyan vesz legalább egy valamit: a játékot. Lélekben ugyanaz a gyerek, aki annak idején a nagyival pakolászta a játékvárosok fémdarabkáit. Mert ki más mondaná azt egy készülő tervről, hogy az akkor a legjobb, amikor már „nagyon hülyén néz ki"?